Címke 9.3/10 – sorozatévad

One Spring Night [ Egy tavaszi éjszaka ] – 2019

Kár is lenne tagadni, hogy ezt a sorozatot szerintem rajtam kívül soha, senki nem nézi majd meg az ismerősi körömből. Hacsak rá nem erőszakolom valakire. Pedig egy nagyon jó és érzelmes kis darabról van szó. Valahol “nem is merném” reklámozni, hogy ilyet is nézek, de itt a blogon csak elfér… Sőt, ennek itt bérelt helye kell hogy legyen.

Nehéz egy ilyen sorozatról írni. Mert itt nincs valamilyen ügy, nincs gyilkos, elkövető, korrupt politikus, háború. Nincs itt kérem semmi szinte. Csak nagybetűs magánélet. Ugye-ugye, milyen borzasztóan is hangzik ez így első olvasatra? Pedig aztán nem nagyon kell tőle tartani. Az One Spring Night egy könnyed és végtelenül szerethető néznivaló – amely nem fél olykor súlyosabb témákat is felvetni.

Valakinek végtelenül unalmas lehet – aláírom –, de én nagyon élveztem, hogy nem kell a mondvacsinált rendőrségi akciózásokon ásítoznom, hanem átadhattam magam ennek a kis hétköznapi történetnek. Nincs töltelék, nincs zsákbamacska. Ha tetszik az első pár rész, szeretni fogod végig. Vagy imádni. Nálam konkrétan 8-as epizódokkal kezdett a sorozat, aztán az 5. rész környékén szerettem bele igazán, onnantól meg szinte rajongója lettem a sorozatnak. (Érdemes megjegyezni, hogy a Netflixen két rész egybe vagy gyúrva, miközben az MBC-n eredetileg fél órás epizódokként ment le – szóval a sorozatkövetős alkalmazásoknál így kell számolni!)

A sorozat a párkapcsolatokkal, (tervezett?) házasságokkal, barátságokkal foglalkozik. Meg ami átszövi ezt az egészet. Mikor, mit és miért tesz vagy nem tesz az ember. A készítők nem analizálnak, nem foglalnak állást ilyen téren, csak megmutatják, hogy mit össze nem szenvedünk mi emberek néha. Aztán vagy igazán boldogok leszünk, vagy nem. Persze ez közel sem ilyen fekete-fehér, és ezt ők is nagyon jól tudják. Bizonyos döntéseknek azonban így vagy úgy, de ára van. Olykor nagy. Egyes dolgokat lehet nekünk magunknak is már sokkal korábban meg kellett volna tennünk. Igen, lehet húzni a szánkat, hogy ezek milyen üres frázisok már, de az élet már csak ilyen. És ehhez bizony sokszor valóban elég csak annyit mondanunk a valóságban, hogy igen vagy nem.

A sorozat pontosan ezekhez a kérdésekhez, valamint a rájuk adott válaszokhoz vezető – egyszer-egyszer persze nem túl szívmelengető – úttal foglalkozik. A vívódással, az érzelmekkel, a reményteli várakozással. És akkor beszéljünk magáról a pozitívumokról konkrétabban is. Először is: szerettem a zenéjét, a hangulatát, a képeit. Azt, hogy abszolút nem volt kapkodós sorozat. Ha például az utcán sétáltak percekig kézen fogva – akár csak apróságokról beszélgetve közben –, vagy csak a kocsiban ültek bizonyos szereplők egymás mellett – miközben csak néztek ki a fejükből –, akkor sem állíthatom, hogy nem imádtam volna ezeket a jeleneteket. Nem végtelenül lassú sorozatról van szó, de kétségetek nem lehet; valóban hagynak időt arra, hogy átérezd, milyen is lehet benne lenni – az adott pillanatban – a dolgok sűrűjében. És ez nem csak egy westernben vagy egy indie filmben tud jól mutatni, hanem ebben a romantikus drámában is.

Az egész persze mit sem érne, ha azok, akikért elvileg szorítani kellene, nem lennének szimpatikusak. Nos, itt aztán ettől nem kell tartani. Sőt. Néha szinte irigy kutyaként bámultam a képernyőre. De még mielőtt azt hinnénk, hogy itt csak a szokásos összejönnek-e végre kérdéskör a sztori fő motívuma, elárulhatom, hogy ennél azért jóval összetettebb a dolog. És legyen azért nyilvánvaló, hogy nem csak egy potenciális párról szól a történet. Itt bizony bejátszanak olyan dolgok is, mint például, hogy milyen a család viszonyulása a kialakult helyzethez. A szülői kötelesség bemutatásán át, az elvárásoknak való – inkább talán már kényszerű – esetleges megfelelésen túl, a társadalmi normák szinte elnyomó szerepének megtestesítésére is jutott azért kellő idő.

Szóval tudjátok; bizonyos döntések nem olyan egyszerűek, még ha az meglehetősen kézenfekvőnek is tűnhet a romantikusabb lelkek számára. Mondhatnám azt is, hogy bőven van itt miért és kiért izgulni. Arról nem is beszélve, hogy a játékteret azért nem szűkítették annyira le, hogy monoton menetelés érzetét keltse bennünk. Vannak itt barátok és testvérek is, lehet legalább olyan, ha nem fontosabb és sürgetőbb kérdések és problémák kereszttüzében. És ugye mondanom sem kell, hogy a döntés joga lehet nem is mindig a mi kezünkben van. Vagy mégis?

Ha már az elejétől úgy nézzük, hogy tudnánk – legalábbis feltételeznénk –, hogy mi is lesz az egész végkifejlete, akkor is érdekes és izgalmas lenne ez a 16 órát felölelő évad. Nem csupán egy megható és szívmelengető történetet tudtam le az One Spring Night megnézésével, hanem egy olyat, amely miatt olykor már majdnem dühös is lettem. De a legjobb az ebben az évadban, hogy mindeközben valahol mégis nagyon szórakoztató, és alkalmanként kifejezetten vicces is. Tényleg jól esik nézni. Szinte elhiszed, hogy ez itt a valóság, hogy itt sajnos gond van, hogy ez így nem mehet tovább. Hol a fejed fogod mérgedben, hol csak vigyorogsz mint egy tökkelütött. És ennél többet szerintem nem is kell már mondanom.

9.3/10

This Is Going to Hurt – 2022

Adam Kay azonos nevű memoárjának sorozatos adaptációja keretén belül követhetjük figyelemmel Adam helytállását egy brit állami szülészeti és nőgyógyászati klinikán. Hát most aztán gondolom mindenki mennyire izgalomba jött… Nyilván aki szereti a kórházas témákat, azt nem nagyon kell győzködnöm, hogy érdemes egy próbát tennie ezzel a BBC One sorozattal, a többieket meg megpróbálom meggyőzni arról, hogy miért is kellene megnézniük ezt a mindössze hét epizódot.

Én annak ellenére, hogy a Vészhelyzet első kilenc évadát kb háromszor láttam, nem kimondottan rajongok a dokis sorozatokért. Próbálkoztam néhány ismertebb és elismert szériával is, de valamiért egyik sem kapott el nagyon, sőt… Aztán láttam, hogy ez angol sorozat milyen kimagasló kritikákat kap, gondoltam bepróbálom, úgy is rég néztem ilyesmit, meg hát angol anyag; csak jó lesz már ezek után. És hát be is talált. A meglehetősen erős első rész után nem is volt kérdéses, hogy ezt nem sokáig fogom halogatni. Itt megemlíteném, hogy a vetítőteremben a többiek is eléggé szerették.

Szóval egy ilyen kezdet után azért sorozatoknál mindig bízik az ember abban, hogy majd még feljebb kapcsolnak valahogy; jönnek a csúcspontok, konfliktusok éleződnek ki, a szálak összeérnek, a szereplők és szerelmek összecsiszolódnak, hogy aztán persze ismét történjen valami. Vagy nem. A lényeg, hogy én roppant elégedett voltam a végeredménnyel, és ezt valóban mindenféle fenntartás nélkül állíthatom.

Mint minden hasonló sorozatban, itt is találkozhatunk különböző betegekkel, és ilyen vagy olyan orvosi beavatkozásokkal, megoldásokkal. Én szerencsére – bizonyos téren – nagyon nem vagyok finnyás, szóval nem akasztott ki pár durvább részlet megjelenítése, valakinek viszont ez lehet sok lesz már. Ezek egyébként annyira szerintem önmagukban nem voltak érdekesek. A karakterektől és az évadban történtektől viszont már nem tudnék ennyire “közömbösen” nyilatkozni. Egy történetet szerintem alapvetően három féle módon lehet eladni. Vagy annyira érdekes és formabontó a szakmai oldala a dolognak, hogy az önmagában is szórakoztatóvá, lebilincselővé teszi azt, vagy nem. Ha nem, akkor fel kell dobni magánéleti szálakkal. Persze nem mindegy, hogyan… Ez egyébként is jót tesz a dinamikának, mivel jobb esetben mi sem csak dolgozunk és alszunk. A harmadik opció meg magától értetődik; ott a magánélet van szinte kizárólagos fókuszban.

A This is Going to Hurt nagyszerűen építette fel magát, nem vitt semmit túlzásba, tényleg belecsíphettünk egy kicsit mindenbe. Ezzel is csak még valóságosabbá tették őket. Én személy szerint kifejezetten meglepődtem, hogy mennyire klassz lett az utolsó három rész. Voltak benne meglepik, aranyos vallomások, csalódások, szomorkodások, apróbb örömök… Tényleg emlékezetes volt. Olykor kifejezetten szívmelengető. Vagy inkább elkeserítő.

Az Adam Kay-t alakító Ben Whishaw 1980-as születésű. Kiváncsi voltam mennyi idős az úr, mert úgy voltam vele, ha ő is csak nemrég találta meg az igazit (vagy nem), akkor még nekem sem kell leugranom egy hídról. Szóval valamilyen szinten tudtam azonosulni a karakterrel. Az is tetszik az ilyen sorozatokban, hogy ahogy látom, ők is szívnak épp eleget. Hiába a sok tanulás és a rengeteg áldozat, ott sincs megállás – a daráló ott is működik sajnos. Az állami egészségügyi rendszer emberivé, esendővé, sőt talán még embertelenné és/vagy kiszolgáltatottá is teheti őket. Meg bennünket is. Nem azt mondom, hogy ez vagy az jó. Arról beszélek, hogy hétköznapi – műszakos – melósként így még egy apró, de közös kapcsolódási pontunk lett.

Ez a sorozat sem egy annyira vidám darab, de azért néhány kikacsintás a nézők felé nagyon adta, azokon azért bőven lehetett mosolyogni. Egyébként elég komoly témákat érint a sorozat, de sztori szintjén is akadtak érdekesebb pillanatok; pl. amikor egy állami és egy magánkórházat hasonlítottak össze. Nem tudom, hogy bármilyen formában is több lettem-e ettől a sorozattól, de hogy kikapcsolt és élveztem, az biztos. Érzelmileg, nos, hát nem is tudom. Nem egyszerű. Mármint néha határozottan hiszünk valamiben; saját magunkban vagy másokban, miközben könnyen lehet, hogy egy idő után szinte magától értetődőnek tartjuk valami vagy valaki létezését, jelenlétét – aztán lehet csak érkezik egy kijózanító pofon… This Is Going to Hurt. Majd meglátjátok.

9.3/10