Shannon Murphy első, egész estés rendezése meglepően erős darab, témáját tekintve pedig nehezebbet talán nem is választhatott volna kezdésnek, hiszen egy súlyosan beteg lány történetét meséli el ebben a két órában. Láttunk már ilyet nem? Biztos, de nem ilyet és nem így.

Nem egyszerű film egyébként, nem könnyű teljes odaadással szeretni. Ezt majd most szépen kifejtem, mert körülbelül egy hete láttam, és ahogy most szombat hajnalban fogalmazódnak meg bennem a gondolatok, magától értetődő, hogy az egyik legfőbb „hátránya” a film egyik legnagyobb erénye is, akármilyen ellentmondásos is. Oké, oké, de miről van szó? Hát arról, hogy a film hangulatilag csapongó. Igen, ez lehet sokatok számára nem feltétlen negatívum, de én kifejezetten nem szeretem, amikor valami nem túl következetesen képvisel egy irányt, egy stílusjegyet, de mondhatnám úgy is, hogy egyfajta hangulatot; példának okáért egy sötét krimiben ne kezdjenek el 10 percenként poénkodni, illetve oda nem illő párbeszédeket, jeleneteket írni adott esetben csak azért, hogy egy poénnal vagy más agymenéssel kitöltsék és feldobják a kissé ellaposodott cselekményt. Itt viszont a központi téma ugye elég lehúzós már maga is, és ebből adódóan szerintem joggal szét lehetne szedni a filmet, ha nem mutatná be a különböző állomásait Milla útkeresésének.

Sokszor leírom, hogy a színészek parádésak, de hát itt tényleg mindenki remekel. Ez szinte unalmasnak hathat tőlem, de mit tegyek ha így érzem, és egyébként is nyilván minden filmről, sorozatról itt sem értekezem; nem szeretnék középszerű filmeket – időt nem sajnálva –, rendszeres jelleggel kivesézni a blogon. Gondolom érthető, mert hát úgy vagyok vele, hogy aki esetleg erre téved, az elsősorban arra kíváncsi, hogy mi tetszett, mi fogott meg az elmúlt időszakban, nem arra, hogy mire legyintek csak…

Hát ez a film viszont nem nagyon ereszt. Az első felében annyira nem volt erős, aztán egyre jobban azonosultam a karakterekkel, egyre fókuszáltabban hangolódtam rá a helyzetre, szóval idővel bizony beért a készítők minden törekvése. A Milla-t alakító Eliza Scanlen lehengerlő, aranyos, cuki kis lázadó, egy igazi elveszett teremtés, aki tökéletesen hozza a hullámvölgyeken átbukdácsoló tinit. De felsorolhatnám akár az összes mellékszereplőt is, tényleg remek mindenki. Sőt, komolyan mondom, Ben Mendelsohn, az apa szerepében igen visszafogott, de rendkívül sokatmondó arcjátéka már önmagában megérte a mozijegy árát. Nem túlzok, valóban nagyon szerettem; nem láttam minden filmjét, hiszen bizonyos témák engem eléggé hidegen hagynak (vagy csak időm nem volt rá), de amelyben láttam, azokban konkrétan tényleg világbajnok a figura, legyen szó akár a Bloodline-ról, akár az Animal Kingdom-ról.

Ugye megint sokat beszélek általánosságokról és még felszínesen sem kapargatom, hogy miről szól nagy vonalakban maga a film. Hát képzeljétek el; család, betegség, küzdelem, megfelelés, meg ami csak jöhet. És akkor ezt tudjuk is le ennyivel.

Az írás végét – mindentől független – itt és most eléggé gyorsan lecsapnám; az utolsó képsorok, arcok, zenék, meg úgy cakumpakk’ ez a befejezés bizonyára sokáig velem fog maradni. Valahogy biztos lehetett volna még jobb a film, de nem tudom, hogyan nyújthatott volna úgy egyébként ehhez hasonlóan hiteles képet – egy ilyen erős tablót illetően. A pontszám ennyi, nem túl magas, nem is kevés. Érzek egy kis késztetést arra vonatkozóan, hogy fentebb pontozzam kicsit, de ezzel szerintem kivárok a második megtekintésig. Mert arra kétségtelen, hogy időt fogok szakítani.

8.3/10