Szeretem a klassz romantikus történeteket. Oké, igazából mindenféle műfajú produkciót kedvelek, csak érjen el egy bizonyos szintet. De hát ezzel meg ki nem van így… Szóval kezdjük elölről. Kezdhetném azzal, hogy lehet engem azért vonzanak be ezek a filmek, mert nem nagyon van magánéletem, aztán tök jól esik elmerülni az ilyen hétköznapi „problémákban”, mint a szerelem. Mármint nyilván nem szeretnék és akarnék folyamatosan akcióorgiákat látni, még akkor sem, ha mondjuk mind felettébb okos sztorival is rendelkezne.
A The Big Sick azonban nem csak attól különleges, hogy kategóriáján túlmutatóan emészthető, hanem tényleg parádés. Olvastam, hogy valaki szerint túl hosszú. Ezen véleményeket óriási baklövésnek gondolom, mert iszonyat jó a tempója; nagyon jót tesz neki, hogy a drámai, a humoros és a romantikus részekkel nem kell kapkodni, szépen átvezetődnek, mindenféle erőltetettség nélkül ki lehet bontani bizonyos szálakat, rá lehet fókuszálni különböző karakterekre. De milyen karakterekre! Nekem már a film első percei is tetszettek, imádom az ilyen – akár csak apróbb – betekintéseket bizonyos közösségek életébe, és akkor hol vagyunk még a fő száltól…
Szerintem végtelenül nem tipikus alkotásról van szó, hiszen nem csupán az általánosnak mondható két központi karakterről szól az egész, hanem az őket körülölelő családtagokról, baráti társaságokról; a hozzájuk fűződő kapcsolatukról. Imádom a film majdnem minden egyes pillanatát; amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy kellene, én is morcosabb vagyok, mindezek mellett simán végigszorítom értük ezt a két órát, és hát akárhogy is szeretném csűrni-csavarni; úgy szerethető az egész ahogy van. Komolyan; jelentkezzen aki a megtekintése után tud mondani egy olyan karaktert, akivel valamilyen szinten nem tudott rokonszenvezni. A párbeszédek egyébként ugyancsak zseniálisak, mármint hiába végtelenül egyszerűek általában, de pont ettől működnek, ettől hitelesek, és ne felejtsük el azt sem, hogy ott vannak még a kínosabb, (vagy) humorosabb részek, amelyek szintén nem tolakodóak vagy túlzóak, hanem valóban szerves részét képezik a filmnek.
Zoe Kazan pedig szerintem még sokra viheti. Emily után játszott a Coen tesók netflixes munkájában, valamint David Simon új sorozatában is. Ilyen rövid idő alatt ilyen remek írókkal és rendezőkkel együtt dolgozni, hát nem semmi. És még mennyi minden összejöhet neki a jövőben… Kumail Nanjiani-t pedig leginkább a Silicon Valley c. sorozatból ismerem, nem mondanám, hogy hatalmas kedvencem lenne színészként, de ugye nem is nagyon ismerem a munkásságát, ettől persze itt tetszett amit láttam, abszolút jól hozza ezt a kissé esetlen és félszeg fiatalembert. Azt tudtátok ugye, hogy itt elvileg ő saját magát alakította?
Szerintem ez a film sokkal több annál, mint aminek első nézésre tűnik. Úgy fogalmaz és mesél a kapcsolatokról, a kommunikáció fontosságáról, arról, hogy… Igen, ide most képzeljetek egy felsorolást. De nem, csak azért sem fogom leírni, körülírni az eseményeit – még ilyen utalások formájában sem. Nem tudom mikor láttam utoljára ilyen feelgood mozgóképet, mármint olyat, amely ilyen könnyedén hozzám nőtt és második megtekintésre sem veszített semmit az erejéből. 2017 egyik legjobb filmje és mellesleg tényleg az évtized romantikus dramedyje. Olyannyira, amelyet bár első megtekintésre is irtó mód kedveltem, de a gyarló énem már csak azért is csupán 9/10-et adott rá, mert hát – szégyen vagy nem szégyen, de – katartikus élmény-vadász volnék, mint a legtöbb hasonló hobbival foglalkozó egyén, de most, „érettebb fejjel”, második nézés után bátrabban oda merek szúrni pontszámmal is: ha ez pl. a Chicago Sun Times, a The Washington Post, The Wall Street Journal és mondjuk a The New York Times szerint 100%, akkor mit érezzem én feszélyezve magam, amikor így felmagasztalom ezt a címet…
Mondhatnám azt is, hogy tökéletes első randi-film, de ez szinte lekezelő címkézése lenne ennek a két órának. Ha meg a másik félnek mégsem működne ez úgy, mint nekünk, legalább hamar kibukna, hogy lehet jobb lenne tovább állnunk…
9.6/10