Submarine – 2010

Milyen remek kis film volt ez. Rögtön az elején – erős nyitással – egy kamasz srác gondolataiba nyerünk betekintést, hogy aztán ez a fajta narratív, olykor önvallomással felérő kitárulkozása még jó néhányszor visszaköszönjön ránk. És ez nagyon jót tesz ennek a 2010-es, Richard Ayoade által írt és rendezett filmnek, mely alapjául Joe Dunthorne 2008-ban – itthon egyébként nem – kiadott regénye szolgál.

Nem mondanám azt, hogy megváltja a film a világot, nem fogsz tőle másként látni dolgokat, és katartikus vége sincs éppen. De vége van. Egy kezdetnek. Ahogyan egyszer vége lesz az első szerelemnek is általában. Nehéz szerintem ezzel a dologgal kapcsolatosan újat és maradandót alkotni. Mármint úgy értem, hogy fiatal korában előbb-utóbb mindenkit betalálnak az érzések. Sulis időszak, ismert problémák, nehézségek, vágyak, közhelyek – minden egyszerre. Ez egy meglehetősen impulzív időszak az életünk során, amit nehéz nagyon másként tálalni és elmesélni, hiszen szinte mindenki átmegy – így vagy úgy – bizonyos dolgokon.

Aztán az olló kinyílik. Az egyikünkből sikeres, jól menő üzletember, ügyvéd lesz, nagy és talán boldog családdal, addig a másikunknak valahogy és valamiért minden és mindig félremegy. De persze ezt is kicsavarhatja az élet még egyszer. Pontosan ezért aztán én általában izgalmasabbnak tartom a 30-as és 40-es korosztállyal foglalkozó filmeket, mert ott már bizonyos kötelező körökkel nem kell foglalkozni. Az első szerelemre, csókra és szexuális élményre való vágyakozásra már önmagában – a többség számára legalábbis – nem lehet filmet építeni ebben a korban, ellenben rengeteg minden másra viszont igen. Sokan vagyunk. Sokfélék. Felnőttként egy ideig kitárulnak a lehetőségek, felüti a fejét a „miénk az egész világ” érzése, hogy aztán idővel ismét beszűküljenek, és rosszabbik esetben egyfajta börtönben éljük le életünk egy jelentős részét.

Tudom, jó kis kitérő volt ez, de tényleg úgy érzem, hogy nehéz „az első igazit” illetően ma már maradandót gurítani. Ennek ellenére aztán mégis nagyon élveztem ezt a filmet. A hangulata, a képei, a zenéi olyan erősek, hogy ha ezeken túl semmi sem működne benne, akkor is egy elég jó kis élmény lenne, de erről azért szó sincs. Nem kimondottan humoros, de nem is kimondottan elégikus. Hol ilyen, hol olyan. Néha közben kifejezetten jókat is nevettem, hogy aztán persze a vége felé kicsit el is érzékenyüljek. Aranyos kis utazás ez, amely nem csak az első párkapcsolat(ra való törekvés) pozitív és negatív aspektusait taglalja, hanem a főszereplő srác szüleinek házasságának milyenségét és miértségét is górcső alá veszi.

Aki szeretné felidézni apró-cseprő vagy adott esetben nagyobb első botlásait, vagy csak szimplán szereti, ha valami nagyon jól van fényképezve és szeretné átadni magát ennek a – mondhatjuk, hogy kis túlzással – hangulatbombának, annak kétségek nélkül tudom ajánlani ezt a filmet. Mindezek mellett engem magával ragadott – egy ilyen meleg nyár során aztán meg pláne – ez az őszi táj, a falevelek színpompája, a hűs tenger finom, de kérlelhetetlen csapkodása. Bár több ehhez hasonló alkotással találkoznék. Nem is szaporítom a szót tovább, beszéljenek a képek is helyettem.

8.6/10

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük