music

Babyteeth [ Amíg tart a nyár ] – 2019

Shannon Murphy első, egész estés rendezése meglepően erős darab, témáját tekintve pedig nehezebbet talán nem is választhatott volna kezdésnek, hiszen egy súlyosan beteg lány történetét meséli el ebben a két órában. Láttunk már ilyet nem? Biztos, de nem ilyet és nem így.

Nem egyszerű film egyébként, nem könnyű teljes odaadással szeretni. Ezt majd most szépen kifejtem, mert körülbelül egy hete láttam, és ahogy most szombat hajnalban fogalmazódnak meg bennem a gondolatok, magától értetődő, hogy az egyik legfőbb “hátránya” a film egyik legnagyobb erénye is, akármilyen ellentmondásos is. Oké, oké, de miről van szó? Hát arról, hogy a film hangulatilag csapongó. Igen, ez lehet sokatok számára nem feltétlen negatívum, de én kifejezetten nem szeretem, amikor valami nem túl következetesen képvisel egy irányt, egy stílusjegyet, de mondhatnám úgy is, hogy egyfajta hangulatot; példának okáért egy sötét krimiben ne kezdjenek el 10 percenként poénkodni, illetve oda nem illő párbeszédeket, jeleneteket írni adott esetben csak azért, hogy egy poénnal vagy más agymenéssel kitöltsék és feldobják a kissé ellaposodott cselekményt. Itt viszont a központi téma ugye elég lehúzós már maga is, és ebből adódóan szerintem joggal szét lehetne szedni a filmet, ha nem mutatná be a különböző állomásait Milla útkeresésének.

Sokszor leírom, hogy a színészek parádésak, de hát itt tényleg mindenki remekel. Ez szinte unalmasnak hathat tőlem, de mit tegyek ha így érzem, és egyébként is nyilván minden filmről, sorozatról itt sem értekezem; nem szeretnék középszerű filmeket – időt nem sajnálva –, rendszeres jelleggel kivesézni a blogon. Gondolom érthető, mert hát úgy vagyok vele, hogy aki esetleg erre téved, az elsősorban arra kíváncsi, hogy mi tetszett, mi fogott meg az elmúlt időszakban, nem arra, hogy mire legyintek csak…

Hát ez a film viszont nem nagyon ereszt. Az első felében annyira nem volt erős, aztán egyre jobban azonosultam a karakterekkel, egyre fókuszáltabban hangolódtam rá a helyzetre, szóval idővel bizony beért a készítők minden törekvése. A Milla-t alakító Eliza Scanlen lehengerlő, aranyos, cuki kis lázadó, egy igazi elveszett teremtés, aki tökéletesen hozza a hullámvölgyeken átbukdácsoló tinit. De felsorolhatnám akár az összes mellékszereplőt is, tényleg remek mindenki. Sőt, komolyan mondom, Ben Mendelsohn, az apa szerepében igen visszafogott, de rendkívül sokatmondó arcjátéka már önmagában megérte a mozijegy árát. Nem túlzok, valóban nagyon szerettem; nem láttam minden filmjét, hiszen bizonyos témák engem eléggé hidegen hagynak (vagy csak időm nem volt rá), de amelyben láttam, azokban konkrétan tényleg világbajnok a figura, legyen szó akár a Bloodline-ról, akár az Animal Kingdom-ról.

Ugye megint sokat beszélek általánosságokról és még felszínesen sem kapargatom, hogy miről szól nagy vonalakban maga a film. Hát képzeljétek el; család, betegség, küzdelem, megfelelés, meg ami csak jöhet. És akkor ezt tudjuk is le ennyivel.

Az írás végét – mindentől független – itt és most eléggé gyorsan lecsapnám; az utolsó képsorok, arcok, zenék, meg úgy cakumpakk’ ez a befejezés bizonyára sokáig velem fog maradni. Valahogy biztos lehetett volna még jobb a film, de nem tudom, hogyan nyújthatott volna úgy egyébként ehhez hasonlóan hiteles képet – egy ilyen erős tablót illetően. A pontszám ennyi, nem túl magas, nem is kevés. Érzek egy kis késztetést arra vonatkozóan, hogy fentebb pontozzam kicsit, de ezzel szerintem kivárok a második megtekintésig. Mert arra kétségtelen, hogy időt fogok szakítani.

Sound of Metal [ A metál csendje ] – 2019

Darius Marder első drámája zsigerien mélyre hatol az ember lelkében. Az úrnak azonban nem ez az első komolyabb munkája, egyszer dolgozott már együtt íróként Derek Cianfrance-el is, akinek többek közt olyan tartalmakat köszönhetünk, mint pl. a Blue Valentine, a The Place Beyond the Pines vagy az I Know This Much Is True. Az sztori alapfelállását gondolom nem kell nagyon részleteznem, aki hallott a filmről, az rég tudja már, miről is szól; van egy dobos, aki egyszer csak azon kapja magát, hogy beütött a szar; gond van a hallásával. Nem is olyan kicsi…

A film ennek a problémának a feldolgozásával, illetve a orvoslásával foglalkozik, elsősorban a főszereplő; a már sokszor bizonyított Riz Ahmed szemszögéből. És ez önmagában talán nem is lenne annyira érdekes és maradandó, ha nem lenne olyan jó mellette mindenki és minden más is, mert bizony egy hasonló témával könnyen nagyon mellé lehetett volna nyúlni. Szerencsére itt nem így lett, hiszen tényleg sziporkázóan jó ez a két órás utazás. Bár jómagam nem doboltam az életben egyszer sem, a metál – tizenéves korom óta –, a mai napig eléggé közel áll hozzám. Amiért viszont talán jobban át tudom érezni a főszereplő karakter pokoljárását, az az, hogy már több mint 15 éve csillapíthatatlan, kikapcsolhatatlan fülzúgásom van…

Szóval nem egyszerű ez a téma, pláne egy olyan karaktert illetően elmesélve, aki valamilyen szinten az életét a dobolásnak köszönhette. A képek, a hangulat és maga a (nem)feldolgozás is zseniálisan van ábrázolva a filmben, és bizonyos dolgok nagyszerűségéről tényleg csak spoileresen tudnék megfogalmazni gondolatokat, de maradjunk annyiban, hogy valóban nagyon egyben van egész. Számomra meg aztán kifejezetten örömteli, hogy a zenei szegmens potenciális kiemelésével nem estek túlzásba; mit tagadjam, nem nagyon vagyok oda a zenés darabokért, csupán a Whiplash és az Almost Famous azon kivételek kevese, amelyeket hajlandó vagyok bármikor megnézni, már sokadjára is.

Nem kell azonban megijedni, a film nem rendel mindent annak alá, hogy könnycseppeket csikarjon ki belőlünk, nem esik át a ló túloldalára, szigorúan megmarad annak, aminek lennie kell; egy tisztességes, remekül összerakott dámának, amely nem csak a hasonló problémákkal küszködőnek nyújthat valamiféle kapaszkodót, hanem talán az – ilyen szinten – egészséges emberek is jobban át tudják érezni nem csupán a sérült emberek lelki megpróbáltatásait, hanem azt is, hogy milyen kincs birtokában is vannak ők.