Adam Kay azonos nevű memoárjának sorozatos adaptációja keretén belül követhetjük figyelemmel Adam helytállását egy brit állami szülészeti és nőgyógyászati klinikán. Hát most aztán gondolom mindenki mennyire izgalomba jött… Nyilván aki szereti a kórházas témákat, azt nem nagyon kell győzködnöm, hogy érdemes egy próbát tennie ezzel a BBC One sorozattal, a többieket meg megpróbálom meggyőzni arról, hogy miért is kellene megnézniük ezt a mindössze hét epizódot.
Én annak ellenére, hogy a Vészhelyzet első kilenc évadát kb háromszor láttam, nem kimondottan rajongok a dokis sorozatokért. Próbálkoztam néhány ismertebb és elismert szériával is, de valamiért egyik sem kapott el nagyon, sőt… Aztán láttam, hogy ez angol sorozat milyen kimagasló kritikákat kap, gondoltam bepróbálom, úgy is rég néztem ilyesmit, meg hát angol anyag; csak jó lesz már ezek után. És hát be is talált. A meglehetősen erős első rész után nem is volt kérdéses, hogy ezt nem sokáig fogom halogatni. Itt megemlíteném, hogy a vetítőteremben a többiek is eléggé szerették.
Szóval egy ilyen kezdet után azért sorozatoknál mindig bízik az ember abban, hogy majd még feljebb kapcsolnak valahogy; jönnek a csúcspontok, konfliktusok éleződnek ki, a szálak összeérnek, a szereplők és szerelmek összecsiszolódnak, hogy aztán persze ismét történjen valami. Vagy nem. A lényeg, hogy én roppant elégedett voltam a végeredménnyel, és ezt valóban mindenféle fenntartás nélkül állíthatom.
Mint minden hasonló sorozatban, itt is találkozhatunk különböző betegekkel, és ilyen vagy olyan orvosi beavatkozásokkal, megoldásokkal. Én szerencsére – bizonyos téren – nagyon nem vagyok finnyás, szóval nem akasztott ki pár durvább részlet megjelenítése, valakinek viszont ez lehet sok lesz már. Ezek egyébként annyira szerintem önmagukban nem voltak érdekesek. A karakterektől és az évadban történtektől viszont már nem tudnék ennyire „közömbösen” nyilatkozni. Egy történetet szerintem alapvetően három féle módon lehet eladni. Vagy annyira érdekes és formabontó a szakmai oldala a dolognak, hogy az önmagában is szórakoztatóvá, lebilincselővé teszi azt, vagy nem. Ha nem, akkor fel kell dobni magánéleti szálakkal. Persze nem mindegy, hogyan… Ez egyébként is jót tesz a dinamikának, mivel jobb esetben mi sem csak dolgozunk és alszunk. A harmadik opció meg magától értetődik; ott a magánélet van szinte kizárólagos fókuszban.
A This is Going to Hurt nagyszerűen építette fel magát, nem vitt semmit túlzásba, tényleg belecsíphettünk egy kicsit mindenbe. Ezzel is csak még valóságosabbá tették őket. Én személy szerint kifejezetten meglepődtem, hogy mennyire klassz lett az utolsó három rész. Voltak benne meglepik, aranyos vallomások, csalódások, szomorkodások, apróbb örömök… Tényleg emlékezetes volt. Olykor kifejezetten szívmelengető. Vagy inkább elkeserítő.
Az Adam Kay-t alakító Ben Whishaw 1980-as születésű. Kiváncsi voltam mennyi idős az úr, mert úgy voltam vele, ha ő is csak nemrég találta meg az igazit (vagy nem), akkor még nekem sem kell leugranom egy hídról. Szóval valamilyen szinten tudtam azonosulni a karakterrel. Az is tetszik az ilyen sorozatokban, hogy ahogy látom, ők is szívnak épp eleget. Hiába a sok tanulás és a rengeteg áldozat, ott sincs megállás – a daráló ott is működik sajnos. Az állami egészségügyi rendszer emberivé, esendővé, sőt talán még embertelenné és/vagy kiszolgáltatottá is teheti őket. Meg bennünket is. Nem azt mondom, hogy ez vagy az jó. Arról beszélek, hogy hétköznapi – műszakos – melósként így még egy apró, de közös kapcsolódási pontunk lett.
Ez a sorozat sem egy annyira vidám darab, de azért néhány kikacsintás a nézők felé nagyon adta, azokon azért bőven lehetett mosolyogni. Egyébként elég komoly témákat érint a sorozat, de sztori szintjén is akadtak érdekesebb pillanatok; pl. amikor egy állami és egy magánkórházat hasonlítottak össze. Nem tudom, hogy bármilyen formában is több lettem-e ettől a sorozattól, de hogy kikapcsolt és élveztem, az biztos. Érzelmileg, nos, hát nem is tudom. Nem egyszerű. Mármint néha határozottan hiszünk valamiben; saját magunkban vagy másokban, miközben könnyen lehet, hogy egy idő után szinte magától értetődőnek tartjuk valami vagy valaki létezését, jelenlétét – aztán lehet csak érkezik egy kijózanító pofon… This Is Going to Hurt. Majd meglátjátok.
9.3/10
