Az elmúlt pár hónapban felötlött bennem, hogy mennyire is tudtam régen, még gyerekként élvezni akár a Váratlan utazást akár A farm, ahol élünk c. sorozatokat és hát lehet egyszer még újra is kezdem őket… És igen, nyilván nem tudom mennyire szépíti meg ezeket az emlékeket maga a puszta nosztalgia, de ez majd a jövőbeni bepróbálásuk alkalmával nyilvánvalóvá válik. Egy biztos azonban, nagyon ki voltam már éhezve valami jó kis westernre. Nem, nem valami klasszikus, a háttérben légyzümmögésekkel átitatott, pisztolypárbajig fajuló, leszámolós, végig elégtétel ígéretével kecsegtető filmre vágytam, hanem pont Kelly Reichardt 2010-es filmjére. Így kimondom, hogy pont erre, mert tényleg elmondhatatlanul betalált.

Mivel a film meglehetősen lassú, a történetével nem hinném, hogy érdemben szeretnék foglalkozni. Ellenben – többek között – azt is leírom, hogy miképpen akadtam rá erre a néznivalóra. Hát nem nagy titok, toplistákat böngészgettem, aztán metacritic, ahol megláttam a magas pontszámot és ezt a fenti posztert, mely után egyből beugrott, hogy én erről régen olvastam, de persze mentségem – kétségetek se legyen – semmi nincs; Kelly Reichardt egy filmjét sem láttam korábban. Mondjuk itthon nem nagyon szedik szét – lelkesedésükben – a filmrajongók a rendezőnőt; kritikustömegen a legnépszerűbb filmje mindössze 53 értékelést élt meg eleddig, és hát az is elmond mindent a mai viszonyokról, hogy a legutolsó, 2020-as, First Cow című filmjéhez mai napig nincs magyar lokalizáció. Pedig hát az is szerény 89%-on áll metán, 44 kritika után, a számtalan jelölésről és díjról már inkább nem is ejtenék szót… Szomorú.

Szóval óriási szerencsémre ma megnéztem a Meek’s Cutoff c. filmet, és értetlenül állok azelőtt, hogy ez ennyire hidegen hagyja a nézők jelentős részét. Oké, mint írtam, tényleg lassú, és elhiszem, hogy valakinek ez is sok, de azért ez nem egy Tarr Béla film ettől még, szóval tényleg döbbenet, hogy eme alkotás mindössze 6.6 ponton áll imdb-n, 14 ezer szavazat után… Megnyugodhattok; most már eggyel több maximális pontszámot tudhat magáénak.

Hogy ne csapjon át mértéktelen és felesleges szócséplésbe ez a kis írás, húzzunk hát bele… A színészek profik, itt van köztük többek közt az akkor még csupán 30 éves Michelle Williams, vagy a nála 3 évvel fiatalabb Zoe Kazan. És hát a többieket (Bruce Greenwood, Paul Dano, Will Patton) is ismerhetjük innen-onnan. Nem a színészek viszik el a hátán a produkciót, de ettől még tény; hibátlan lett a casting. És szerencsére mindenki pont annyit és úgy szerepel, amennyit és ahogyan kell.

Sokszor hallani azt, hogy a popcorn filmek milyen jól is jönnek olykor, hiszen kellemesen ki lehet kapcsolni alattuk, csak „ülj, nézz, ne gondolkozz, engedd el magad”… Még komolyabb filmrajongó kollégáimtól is hallottam már vissza ezt az évrelést, de igazából nem értek egyet velük, mert én minden ilyen filmet nettó időpazarlásnak és szemétnek tartok. Valójában szinte irigylem őket, hogy buta, faék egyszerűségű, gyakran végtelenül öncélú mozgóképekre is ennyi időt hajlandóak szánni. Egészségükre.

Ettől független nem gondolnám azt, hogy akár én, akár bárki más, aki a művészfilmeket előtérbe helyezné, ne szeretne és tudna kikapcsolódni, elmerülni egy filmben. Nem minden komoly filmben vannak végtelenül komplex dialógusok, nem mindegyik cselekménye követhetetlenül kusza, sőt, ezek az „artfilmek” szerintem gyakran sokkal egyszerűbbek, mint a nagyköltségvetésű „társaik”. Legalábbis egyszerűbbnek hatnak, hathatnak. Csak hát előbbiek általában igazi mélységgel és tartalommal rendelkeznek, utóbbiak pedig alapvetően tömeggyártott termékek sorát erősítik. Ennek ellenére mindkét csoportban található jó és rossz produkció is, és bizony, olykor-olykor, bizonyos rendezők keze nyomán mintha érezni lehetne, hogy van valahol egy egészséges köztes állapot is.

A Meek’s Cutoff ettől független vérbeli művészfilm. Még a műfajához képest is elég visszafogott, szóval ha valami pörgősebb, adrenalindús, ereszd el a hajad féle dologra vágysz, akkor ez nem a te filmed. Ha viszont szeretnél – bő másfél órára – egy olyan világba csöppenni, amilyennek részesei ma már nem igazán lehetnénk, illetve nem veted meg, hogy egy olyan, western köntösbe öltöztetett road movie-t nézz meg, amelynek hétköznapi, sivár tájképei, a hihetetlenül erős fényképezéssel és operatőri munkával, valamint a film atmoszférájához abszolút passzoló dallamokat varázsoló Jeff Grace közreműködésével egy olyan tökéletesen egyben lévő film érzetét keltik, amelyet ha megtekintesz, jó eséllyel az életben nem felejted el, akkor ne nagyon halogasd tovább, tégy egy próbát vele.

Engem megvettek kilóra, annyira, hogy szépen sorban szerzem is be a hölgy összes hozzáférhető filmjét. Sajnos ezt a remeket csak egy agyontömörített SD verzióban tudtam megtekinteni… Mit nem adnék egy HDR-es 4K verzióért… De persze nem vagyok telhetetlen, ezt a polcon kell tudni valahogy, és kint van blu-ray kiadás belőle, de plakát is kellene, fotó is, keret is, plusz ott van még a többi filmje is, és hát ki tudja mennyi új kedvencem lesz még tőle… Így 2021 végén nem gondoltam volna, hogy tudok még filmeknek így örülni, de hát mit tagadjam, újra gyereknek érzem magam. Az év végi rangsorolás első helyezettjének várományosától még az sem kizárt, hogy az itt még nem publikált all time toplistámon is egy igen előkelő helyen szerepeljen majd.

10/10