unrealnoise

unrealnoise


trakt / last.fm / rate your music / bandcamp

Címke Søren Sveistrup

Forbrydelsen [ Egy gyilkos ügy ] – S02 – 2007-2012

Mennyivel egyszerűbb dolgom lesz most, hogy letettem már az alapokat az első évad kritikájának megírásakor. A Forbrydelsen szerencsére hű maradt önmagához. Egy komplex, mély, részletekbe menően precíz és pontos krimi, amelyet látszik, hogy szívből és odaadásból készítettek.

Én szerettem ezt az évadot is, egy 8-as részt leszámítva az összes többire repült egy 9-es érték. És ezt nem utólag pontozom végig, hanem tényleg minden epizód után veszem a fáradtságot. Egyszer valakinek sokat fog érni ez a profil. 😀 De ezt csak azért hozom fel, mert egyébként igen, általában szinte minden sorozatos évadban vannak ütősebb pillanatok és jobb részek a szezon vége felé közeledve (ha nem pont a legvégén); amikor bizonyos szálak összeérnek, amikor a konfliktust és a drámát a csúcsra járatják… Ezeket ha olcsón adnám magam, akkor nyilván értékelhetném többre. Valamikor így is teszek, de azért nem mindegy, mennyire áll össze ez a kép bennem, mennyi áldozatos munka és írás után jutunk el egy bizonyos végkifejlethez.

Søren Sveistrup sorozata ilyen szinten nem okoz csalódást. Bár engem már majdnem jobban levesz az a lábamról az, ahogyan a történeteit indítja. Elképesztően magabiztos kezekkel rántja be a nézőjét a dolgok sűrűjébe. Olyan, mintha a kiválasztott személy – az első randi alkalmával – mindenféle hezitálás nélkül megfogná a kezed, majd szikrányi kétségek nélkül úgy rád mosolyogna, hogy azonnal minden bátortalanságod tovaszállna. Meg hát nehéz is ellenállni a kísértésnek, amikor a szemeivel mindeközben mintha azt üzenné neked; ő már biztosan tudja, hogy ő kell neked. Na igen, valami ilyesmit érzek itt is. A készítő úgy gondolja, hogy nem véletlen ülsz a TV képernyője előtt a második évad indításakor. Úgy van vele, ha már megjelentél, akkor nem szórakozik veled, kész vagy mindenre – immáron az övé vagy.

De hogy mi mindenre kell felkészülni? Hát első sorban alapozásra. És itt még mindig a konstans, magas évad elejei pontszámoknál tartok. Én nagyon értékelem azt ahogyan felépül valami egészen komoly történet. Nem csupán most, hanem így volt ez mindig is. (Most felsorolhatnék egy tucatnyi krimit sorozatot és filmet…) A Forbrydelsen az első epizódtól kezdve egy hatalmas ígéret. És én ezt élvezem. Nem tudok neki ellenállni, nem tudom elengedni és nem tudom nem díjazni azt ahogyan és amit mesél. És hát közben ugye persze rohadt jó fej és rendes is vagyok, hogy csak úgy szórtam a jó pontszámokat. 🙂

Ennek ellenére azért van akinek lehet sok lesz az első pár rész. A politikai szálakat az előző évadból felejtsük is el; azt nulláról indítják újra – ezúttal a kormánytagok és a miniszterek kerülnek a középpontba, meg bizonyos pártok vezetői. És ez, khm, igen, valakiknek lehet sok, vagy száraz és túl pörgős lesz. Az írók itt nemhogy nem nézik hülyének a nézőt, de lehet néha túl sokat is képzelnek rólunk. Volt olyan epizód, amely egyes momentumai során már felröhögtem, mekkora politikai szarkavarás (potenciális egyeztetések tömkelege) zajlik is éppen.

Az ügy maga meg… Hát az aztán kemény. Mármint brutális nyilván, de talán nem annyira személyes egy ideig. Sok mindent nem szeretnék írni a krimi szállal kapcsolatosan, aki látta az első évadot és tetszett neki, az itt is elégedett lesz szerintem a látottakkal. Nekem volt egy kis hullámvölgyem az évad negyedik része környékén, de aztán hamar korrigált a sorozat. És pont úgy és abból kaptam többet, amiből szerettem volna. Ez pedig nem mást, mint az, hogy kicsit visszavegyenek ebből a rideg és végtelenül ügycentrikus formulából. Szerettem volna jobban belelátni Sarah Lund (nyomozónő) és társának lelkébe, magánéletébe. Bár tudtam, hogy hogyan állnak ők ehhez az első részek (és az előző évad) alapján, de örültem volna, ha történik velük valami igazán személyes is. Közelebb akartam őket tudni magamhoz; nem szerettem volna, ha jelenlétük kimerül valamiféle fagyos sakktábla kulcsfigurái képében. És hát mi történt idővel? Pontosan az amire vágytam.

Messze nem kell attól tartani, hogy a dánok sorozatában hatalmas fókuszt kapjon a nyomozók magánélete, de én szeretem és igénylem az ilyen apró morzsákat. Szerintem ettől lesznek ők is még emberibbek. És hát a fő üggyel kapcsolatban kiváltképp volt egy ilyen probléma. Ezer szereplő van; szokni kell ki kicsoda, le kell tisztulnia a terepasztalnak – és közben át is kell venned a sorozat ritmusát –, hogy aztán egy idő után tudj valakivel nem csupán azonosulni, hanem szorítani is érte. Nekem ez nehezebben ment most, de az évad felétől azért nem volt ilyen gondom, és kaptam pár komolyabb gyomrost is… Az ehhez hasonló érzelmi kötődések kialakulását nehezíti, hogy nem egyszer annyira a sötétben tapogatóztam, hogy azt még a Lost is megirigyelhetné… Komolyan nehéz eldönteni ki a jó, ki a rossz, de persze a világ már csak ilyen…

A sorozat technikailag és írás szempontjából nagyon jó ismét, a zene olykor kifejezetten üdítő és erős – mármint most változatosabb kissé, és mintha többször is használnák ezt a hangulatot fokozó eszközt. Pacsi érte! Vannak kimondottan külső helyszínek is; tényleg izgalmas ezen téren az egész. A politikai szál nekem annyira nem adta, de szerintem inkább csak érzelmileg nem voltam képes teljesen ráhangolódni a kulcsszereplőkre, úgy mint mondjuk az első évadban a polgármester kihívójára.

A sorozat ezen évadja dinamikus, izgalmas, rengeteg kérdéssel (majd válasszal), és hát közben azt sem mondhatnánk, hogy nem egy roppant aktuális témát érint. Bár ez nem 10/10, mint az első évad, nem sok hiányzik belőle, hogy az legyen. Annyira bejött és működött nálam ez az évad is, hogy bár egy csomó kifejezetten prioritásos olvasnivaló és bepróbálnivaló könyörög, hogy legalább nézzek rájuk, de én már másnap nekiláttam a harmadik és egyben utolsó etapnak. Pedig annyira azért nem vagyok kényszeres daráló. De ha valami ennyire jó…

9.2/10

Forbrydelsen [ Egy gyilkos ügy ] – S01 – 2007-2012

20 rész. 20 nap nyomozás. Egy bonyolult, sötét, szomorú ügy. Ha egy krimit nézel meg életedben – mert nem feltétlen a te műfajod, vagy csupán kevés az időd –, akkor én azt mondom, hogy legyen ez az. Meg az American Crime (2015) első évadja persze. Onnantól kezdve viszont esélyes, hogy a műfaj rajongója leszel…

Szeretem amikor tudom, hogy valami nagyon tetszhet, aztán mégsem kapkodok vele, félreteszem, lélekben ott őrzöm, aztán amikor szükségem van rá nagyon, vagy úgy érzem, hogy itt az ideje valaminek, akkor elő tudok venni még olyan dolgokat, mint mondjuk ez a dán sorozat.

Az amerikai feldolgozásért nagyon odáig voltam; nem véletlen az egyik valaha volt legnagyobb kedvencem mai napig. És hát pont ezért is tartottam egy kicsit az eredetitől. Meg ugye egy ideje hiányzik nekem egy The Killing szintjén mozgó krimisorozat. Igazából nem is tudom van-e most bármi igazán jó, ebben a műfajban utazó széria. Nem nagyon. Nincs most már Sons of Anarchy, Justified, The Americans, stb… Igen, van még Fargo meg True Detective – még ha csak nagyon csordogálósan is jönnek az új évadok –, meg néha betalálnak pár ütős miniszériával, olyanokkal mint pl. a The Night of vagy a Mare of Easttown. Aztán ennyi. Szóval elkezdtem nézni a dán eredetit, és már az első rész elkapott, pedig nagyjából minden úgy történt ahogy számítottam rá, leszámítva persze a talán nem is olyan apró különbségeket az eredeti és a feldolgozás között.

Az első epizód esetében is szembeötlő volt, hogy itt bizony ez azért messze nem ugyanolyan hangulatú lesz, mint az AMC sorozata esetében megszokhattuk. Igen, nyilván lehúzós ez is, de máshogy. A feldolgozásban egyszerűen úgy érzem, hogy jobban rámentek az érzelmekre, több az elnyújtott, kisírós jelenet, de ez néha szerintem már túl sok is, és majdnem kontraproduktívvá is válik – legalábbis sokat már nem tesz hozzá az élményhez magához. (Ezzel azt akarom mondani, hogy számomra nem az a lényeg mennyit sírnak a képernyőn, hanem az, hogy én “elbőgöm-e magam”, és ha igen, akkor mennyire…) Ebből adódik, hogy bizony vágtam volna néhány jeleneten a The Killing első két évadjában, de ettől persze így is a valaha volt legjobbak között a helyük. Még mielőtt kavarodás lenne a fejekben, ezeket ugye – mint írtam –, az amerikai adaptációra értem.

A dán verzió, a Forbrydelsen ehhez képest bizony nyersebb. Hidegebb és ridegebb. Nem feltétlen célja önmagában felkavarni; nem akar egyre közelebb és közelebb taszítani a szakadék széléhez, amikor már egyébként is leugrani sétáltál oda… De hogy akkor élményként mégis mennyire tud mást nyújtani, ha a sztorit meg ismertem? (Pontosabban azt hittem ismerem, de erre még visszatérünk…) Hát ez a fajta szerintem realisztikusabb (?) megközelítés máshogy viseli meg az embert. És akkor itt gondoljon mindneki arra, amire csak akar. Ebben a sorozatban mintha mindenkit kétségek gyötörnének, és szinte senki sem találná igazán a helyét a világban.

De tovább folytatva a gondolatmenetet, ugye a másik fontos aspektusa – amely feltétlen szükséges a két sorozat megítéléséhez – a már említett, történetben gyökeredző különbségekből adódik. De mennyi is az annyi? Mikor válik ez nyilvánvalóvá? Hát a két nyomozó karakterét illetően hamar világossá válik egy nagyobb változtatás. De ez a történetre önmagában akkora hatással talán nincs. Én viszont jó jelnek vettem, hogy nem egy az egyben ugyanaz a kettő; izgalommal töltött el, hogy így mennyire fog működni kettejük dinamikája, kémiája. A cselekmény szerkezeti váza nagyjából ugyanaz, de egy idő után, amikor már sorozatban – kicsit eltérően – rakódnak egymásra az apróbb építőkockák, a végére már egészen markáns eltéréseket is tud produkálni az első évad. És ez így is van jól, és így is logikus.

De hogy milyen a sorozat maga? Aki nem látta még egyiket sem, annak nem nagyon tudnám elmondani melyikkel kezdje. Nekem jól működik az amerikai után a dán verzió. Nem tudom fordítva mennyire adná. Talán ugyanígy. Igazából az a legnagyobb “kérdés” számomra, hogy merre tovább, és hogyan. Ha az európai sorozat hozza továbbra is ezt a szintet a második, harmadik évadban, akkor nagy gond nem lesz, még akár új legnagyobb kedvencem is lehet összességében. Bár nehéz lesz neki, mert a The Killing harmadik szezonját nem tudnám eleget dícsérni…

A Forbrydelsen egyébként egy érdekes koncepció. A bűntényből magából alig látunk valamit. Igazából annyira talán nincs is kiért izgulni. Egy ideig legalábbis. Persze igen, szeretnéd tudni az igazságot, valaki szimpatikusabb, valaki nem, aztán elkezdesz szorítani egyes karakterekért. Mert hát többnek is vannak kisebb-nagyobb problémái; bizonyos dolgok felszínre kerülése tényleg szinte elementáris erővel hathatnak az arra fogékonyakra.

A sorozat utolsó 5 részére úgy pattintottam 10/10-et, hogy szemem sem rebbent. Ezt annyira magaménak érzem, annyira nekem készült – lelkileg és hangulatilag –, hogy egyszerűen nem tudok kevesebbet adni. A történetben pedig ahogy már említettem, vannak igenis meglehetősen markáns eltérések, az évad feléig én konkrétan azt hittem tudom ki a tettes, de aztán elbizonytalanodtam… És azt mondanom sem kell, hogy ez aztán mennyire bevonzott. Mert nekem a végére talán ez az évad még jobban is tetszett, mint a számomra sokáig hivatkozási alapként szolgáló AMC-s feldolgozás első két etapja.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy ez a dán verzió nem egy rövid sorozat. A részek rendszeresen az egy órát nyaldossák. És hát ugye 20 részes az első évad. De ez ne riasszon el senkit. Amit Seattle-ben két évad alatt meséltek el, azt itt letudták egy hosszú etap során. Szerintem minden percéért megérte. Annyi csúcspont volt az utolsó öt részben, hogy azt hittem már kifullad a végére. De nem, határozottan nem így lett. És ha valaki 20 rész után abbahagyná (mondjuk miért is tenné), hát az bátran megteheti, mert normálisan le lett zárva ez az évad.

A Forbrydelsen hatását azzal tudnám a legjobban körülírni, hogy például amikor vége lett mindennek, volt egy totál hétköznapi jelenetsor benne – eltalált kameraszögből, remek “fényekkel” és zenével kísérve –, és engem ettől konkrétan a hideg kirázott. Mondom még egyszer: akkor, amikor már kiderült minden. És nem öt másodpercen át, hanem majd fél percen keresztül.

Lehet valakinek ez egy túlcsavart történet lesz, de szerintem meg szépen logikusan összeáll minden, és az ember az évad végeztével sem érzi azt, hogy átverték. Nem tudnám azt mondani, hogy ezt az ügyet egyszerűbben meg lehetett volna oldani, ha így vagy úgy közelítenek meg benne bizonyos dolgokat. És ugye én imádom az összetett dolgokat. Ehhez képest a True Detective első évadja szinte már faék egyszerűségű…

Az, ahogyan ebben az évadban a rétegek egymásra rakódnak egészen zseniális. A nyomozás, a politika, a magánélet, a nyilvánosság kérdése, és még az élet számtalan területének megannyi finomsága annyira szépen megfér egymás mellett – egymást kiegészítve –, hogy azt már tanítani kellene.

Annyira adta ez az élmény, hogy emiatt – meg az American Crime miatt – konkrétan kitaláltam a lakásba valami olyan dekorációs ötletet, amellyel az emberek többsége nem hogy nem rendelkezik, de talán eszükbe sem jutna. Majd egyszer megmutatom a blogon, ha kész lesz. De ezt aztán tényleg meg kell tervezni és bizony ehhez lehet sokat kell majd kutatni is, meg be is kell hozzá szerezni pár “apróságot” még…

Hosszú oldalakat tudnék még írni Søren Sveistrup sorozatával kapcsolatosan, de kár lenne vesződni vele, és nem is szeretnék többet elárulni, mint ami feltétlenül szükséges. A végére talán még egy olyan apróság, hogy a Sarah Lund-ot alakító Sofie Gråbøl személyében megkaptam a valaha volt legkedvencebb nyomozónőmet is. Ennél többet mégis mit adhat egy sorozat? A pontszám nem is lehet kérdéses…

10/10

The Day Will Come [ Eljön az a nap ] – 2016

Kevés olyan filmes produkcióval találkoztam eddig, amely annyira meg tudott érinteni, mint ez a 2016-os, valós eseményeken alapuló dán történet. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy helyenként egészen felkavaró élményben lehet része annak, aki ad egy esélyt neki.

A film elején nem sokáig húzzák az időt, hamar nyilvánvalóvá válik majd, hogy a központi témát az 1960-as években állami gondozásba vett gyerekek szolgáltatják. Egy nagyon szép keretbe ágyazva mesélik el nekünk néhány fiú történetét. Nem csak úgy belecsöppenünk a sűrűjébe, hanem tényleg – legalábbis a lehetőségekhez és a két órás játékidőhöz mérten – mindenre kiterjedően megfelelő rálátást biztosítanak számunkra ahhoz, hogy a lehető legjobban eggyé válhassunk bizonyos karakterekkel. Igen, el lehetne mondani, hogy ugyan, mi új is van ebben; hiszen minden felnőtt el tudja képzelni, hogy mégis milyenek lehettek akkor az ilyen intézményeken belüli “nevelési eszközök”, de ugye nem mindegy, mennyire átélhető, valóságos, hiteles egy ilyen sztori. Ahogyan az sem mellékes, hogy a színészek mennyire jók… És hát ezen a téren aztán tényleg egy szavunk nem lehet. A gyerekektől a felnőttekig mindenki remekel.

Dühítő, gyomorforgató és végtelenül szomorú történet ez, azonban szerencsére a gyerekekkel együtt mi is kapunk időnként egy kis kapaszkodót. Hogy mennyit és mikor? Hát szépen, apróbb falatok képében és meglehetősen lassan adagolva. Csodák – már ha vannak ugye –, nagyon ritkán esnek meg csak úgy, egyik pillanatról a másikra. Sokszor egy átlagos, de jó körülmények között felnőtt embernek is nagyon sokat kell küzdeni azért, hogy bizonyos célokat elérjen, és biztosan azt mondhassa el magának; megérkezett. Elképzelhetitek hát, hogy az ehhez hasonló intézetekben akkor milyen jövőkép rajzolódhatott ki a gyerekek – egykor talán még határtalan – képzeletében…

Nehéz és kemény film ez, amely méltatlanul kevesek által ismert csupán. Azok, akik viszont látták, eléggé szerették. Többek között hat díjat nyertek el vele a 2017-es Robert Awards-on. A forgatókönyvet pedig az a Søren Sveistrup írta hozzá, aki első regényével, A gesztenyeemberrel szó szerint szinte berobbant, hogy aztán a Netflix egy elég jó sorozatként adaptálja az eredetileg 2018-ban megjelent könyvét. Mellesleg meg ő az, aki a Forbrydelsen (The Killing) című sorozat írójaként és kreátoraként tartanak számon. A rendező pedig az a Jesper W. Nielsen, aki eddig leginkább arra lehetett büszke, hogy hat Borgen epizód rendezését is magénak tudhatja. Ugye egy olyan sorozatról beszélünk, amelyet nem véletlen tartanak sokan az egyik legjobb európaiként számon, de vannak akik ennél is tovább merészkednek…

Szóval ilyen háttérrel nem is lehetne olyan nagy meglepetés, hogy egy ilyen remek filmes élménnyel gazdagodhattuk. De azért engem így is szíven ütöttek néha. Ritkán mondhatom azt, hogy nem a kifejezetten lehúzós dolgok viseltek meg jobban… Igen, vannak benne szívfacsaró, de kifejezetten felemelő pillanatok is. És olyanok is, amikor csak tátott szájjal néztem a képernyőre, hogy ez meg milyen csodálatos jelenet volt ezzel a zenével, képekkel, kameramozgással… Majd meglátjátok.

Mindig lesznek olyanok, akik azt mondják, hogy a készítők nem ásnak valamiben elég mélyre, pedig a téma adott lenne. A vád sokszor maga ez: felszínes, kommersz megközelítésben tömegek számára eladhatóvá silányítsanak egy eredetileg talán sokkal ütősebb történetet. Ezen mozgókép esetében is biztos többen felhozzák majd ezt. Tény, hogy lehetett volna progresszívebb és merészebb a cselekményvezetés. Lehet vágni is kellett volna belőle, már ha nem ennyi mindent akartak volna elmesélni nekünk. Én viszont nagyon örülök annak, hogy mindezt így és ebben a formában látattam. Ez a film lehúz, sokszor felpofoz, aztán amikor már nem számítasz rá, gyomorszájon is rúg. De ugye tudjuk, hogy talán soha semmi nincs veszve teljesen. A remény pislákolásának legalább fenntartásához viszont bizony akkor is akarni és küzdeni kell, amikor egyébként már azt hisszük, hogy talán valóban minden és mindenki ellenünk van.

9.3/10