Kevés olyan filmes produkcióval találkoztam eddig, amely annyira meg tudott érinteni, mint ez a 2016-os, valós eseményeken alapuló dán történet. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy helyenként egészen felkavaró élményben lehet része annak, aki ad egy esélyt neki.

A film elején nem sokáig húzzák az időt, hamar nyilvánvalóvá válik majd, hogy a központi témát az 1960-as években állami gondozásba vett gyerekek szolgáltatják. Egy nagyon szép keretbe ágyazva mesélik el nekünk néhány fiú történetét. Nem csak úgy belecsöppenünk a sűrűjébe, hanem tényleg – legalábbis a lehetőségekhez és a két órás játékidőhöz mérten – mindenre kiterjedően megfelelő rálátást biztosítanak számunkra ahhoz, hogy a lehető legjobban eggyé válhassunk bizonyos karakterekkel. Igen, el lehetne mondani, hogy ugyan, mi új is van ebben; hiszen minden felnőtt el tudja képzelni, hogy mégis milyenek lehettek akkor az ilyen intézményeken belüli „nevelési eszközök”, de ugye nem mindegy, mennyire átélhető, valóságos, hiteles egy ilyen sztori. Ahogyan az sem mellékes, hogy a színészek mennyire jók… És hát ezen a téren aztán tényleg egy szavunk nem lehet. A gyerekektől a felnőttekig mindenki remekel.

Dühítő, gyomorforgató és végtelenül szomorú történet ez, azonban szerencsére a gyerekekkel együtt mi is kapunk időnként egy kis kapaszkodót. Hogy mennyit és mikor? Hát szépen, apróbb falatok képében és meglehetősen lassan adagolva. Csodák – már ha vannak ugye –, nagyon ritkán esnek meg csak úgy, egyik pillanatról a másikra. Sokszor egy átlagos, de jó körülmények között felnőtt embernek is nagyon sokat kell küzdeni azért, hogy bizonyos célokat elérjen, és biztosan azt mondhassa el magának; megérkezett. Elképzelhetitek hát, hogy az ehhez hasonló intézetekben akkor milyen jövőkép rajzolódhatott ki a gyerekek – egykor talán még határtalan – képzeletében…

Nehéz és kemény film ez, amely méltatlanul kevesek által ismert csupán. Azok, akik viszont látták, eléggé szerették. Többek között hat díjat nyertek el vele a 2017-es Robert Awards-on. A forgatókönyvet pedig az a Søren Sveistrup írta hozzá, aki első regényével, A gesztenyeemberrel szó szerint szinte berobbant, hogy aztán a Netflix egy elég jó sorozatként adaptálja az eredetileg 2018-ban megjelent könyvét. Mellesleg meg ő az, aki a Forbrydelsen (The Killing) című sorozat írójaként és kreátoraként tartanak számon. A rendező pedig az a Jesper W. Nielsen, aki eddig leginkább arra lehetett büszke, hogy hat Borgen epizód rendezését is magénak tudhatja. Ugye egy olyan sorozatról beszélünk, amelyet nem véletlen tartanak sokan az egyik legjobb európaiként számon, de vannak akik ennél is tovább merészkednek…

Szóval ilyen háttérrel nem is lehetne olyan nagy meglepetés, hogy egy ilyen remek filmes élménnyel gazdagodhattuk. De azért engem így is szíven ütöttek néha. Ritkán mondhatom azt, hogy nem a kifejezetten lehúzós dolgok viseltek meg jobban… Igen, vannak benne szívfacsaró, de kifejezetten felemelő pillanatok is. És olyanok is, amikor csak tátott szájjal néztem a képernyőre, hogy ez meg milyen csodálatos jelenet volt ezzel a zenével, képekkel, kameramozgással… Majd meglátjátok.

Mindig lesznek olyanok, akik azt mondják, hogy a készítők nem ásnak valamiben elég mélyre, pedig a téma adott lenne. A vád sokszor maga ez: felszínes, kommersz megközelítésben tömegek számára eladhatóvá silányítsanak egy eredetileg talán sokkal ütősebb történetet. Ezen mozgókép esetében is biztos többen felhozzák majd ezt. Tény, hogy lehetett volna progresszívebb és merészebb a cselekményvezetés. Lehet vágni is kellett volna belőle, már ha nem ennyi mindent akartak volna elmesélni nekünk. Én viszont nagyon örülök annak, hogy mindezt így és ebben a formában látattam. Ez a film lehúz, sokszor felpofoz, aztán amikor már nem számítasz rá, gyomorszájon is rúg. De ugye tudjuk, hogy talán soha semmi nincs veszve teljesen. A remény pislákolásának legalább fenntartásához viszont bizony akkor is akarni és küzdeni kell, amikor egyébként már azt hisszük, hogy talán valóban minden és mindenki ellenünk van.

9.3/10