Az első egyik gondolatom az volt Hur Jin-Ho sorozatának nézése közben, hogy ennek az alkotásnak már pusztán a létezése is egyfajta csoda.

Nem tudom, mikor láttam utoljára olyan lehangoló sorozatot, amely egyes elemeiben sem thriller, sem krimi, szimplán csak egy hétköznapi dráma… Szerintem soha. Aztán mégis ott van a másik oldalon az a tény, hogy én nem nagyon mosolyogtam ennyit sem film, sem pedig sorozat alatt… Ez most lehet ellentmondásos, illetve még az is megeshet, hogy arra gondoltok, hogy a melankolikus hangvételt olykor megtörték apróbb poénokkal… De itt bizony nem erről van szó. Egyszerűen bizonyos karakterek a kisugárzásuknál, a mosolyuknál, valamint az apró gesztusaiknál fogva annyira bensőségesek és magával ragadóak, hogy olykor tényleg azon kaptam magam, hogy már legalább 2 perce úgy vigyorgok, mintha éppenséggel veszett mód szerelmes lennék. Vagy szimplán csak idióta. 😂

Érdekes úgy írni egy sorozatról, hogy igazából tudom, hogy senki nem fogja megnézni. Még én sem tudom nagyon ajánlani a barátaimnak, haverjaimnak, mert ez bizony túl „lelkizős” anyag. Meg hát sötét. Nagyon sötét. Annyira viszont mondjuk nem, hogy emiatt taszító legyen, csak hát közben meglehetősen lassú is. Pedig annyi minden van benne…

A Lost esetében 16 epizódon keresztül követhetjük figyelemmel a szereplőinket, és tényleg ember legyen a talpán, aki meg tudja jósolni, ki és hol köt majd ki a végén. A kiindulási pontunk az, hogy apránként megismerkedünk egy szűk baráti társasággal, valamint egy házaspárral, akiknél látszólag nincs minden rendben. Igen, a szülők, valamint más karakterek is fontosabb szerepet töltenek be, de a fókusz ettől független nem rajtuk van. Nem mennék egyébiránt túlzottan messzire, ha azt mondanám, hogy szinte mindenki eléggé elveszettnek érződik a sorozatban. Piszok rossz látni, hogy egyesek mennyire lehangoltak, reményvesztettek, esetleg már depressziósak is… Valaki persze annyira nem, de azt minimum érezni mindenkin, hogy nem igazán találják a helyüket a világban, illetve nem értek el még oda, ahol talán leginkább boldogok és fesztelen önmaguk tudnának lenni.

Hur Jin-Ho egészen káprázatos, hogy mennyire részletes és aprólékos munkát végzett. Közben pedig nem félt sem a hosszú epizódoktól, sem pedig a komótos tempótól. Szerintem tapasztalatából és természetéből fakadóan is pontosan tisztában volt azzal, hogy minden nüansznyi kis részlet számít, így ezekből ő bizony egy jottányit sem engedett. Ő azt is tudja, hogy az igazi csodákhoz idő, munka és türelem kell. Mindezek mellett úgy vélem, hogy a rendező alapvetően bízik a nézőiben. És ez annyira felemelő érzés…

Azért láttam én már néhány dolgot az életem során, szóval talán nem lesz teljesen légből kapott az az állításom, hogy ez a széria bizony sehol máshol nem készülhetett volna el ilyen terjedelemben és minőségben, mint Dél-Koreában. Pedig aztán – többek közt – azok a magánéleti és egzisztenciális problémák, amelyekkel a legtöbb karakterünknek meg kell (?!) küzdenie, nem csak egy földrészhez, pláne nem csupán egy országhoz kötötten keserítik meg az emberek életét… Csak ott mernek, akarnak és tudnak is erről beszélni. Vagy talán kénytelenek… (Meg tenni is ellene, hogy ne kelljen ezekkel sem többet foglalkozniuk…) Persze talán jobb lenne, ha nem kellene erről ilyen téren is diskurzust folytatni, de hát ez már egy másik kérdés…

A Lost értékeléséhez és szeretetéhez egyébként, – illetve akár csak a sorozat megtalálásához is –, biztos vagyok benne, hogy nem éppen hátrány, ha a nézője bizonyos szintű érzelmi intelligenciát azért magáénak tudhat. Az nem is lehet kérdéses, hogy legalább valamiféle érettséget, kíváncsiságot és magas fokú empátiát mindenféleképpen feltételeznék hozzá „minimum követelményként”. Ezek persze elég magától értetődő dolgok, de tényleg nem hinném, hogy ezek hiányában bárkinél túlélne akár csak néhány epizódnyival többet is…

Az évad valahol a kilencedik rész után teljesedik ki, amikor is – egymás után – olyan epizódokat láthatunk, hogy valóban csak ámuldozhat rajtuk az ember… És hogy addig esetleg nagyon alapozós lenne? Mondhatnám azt, hogy igen, de közben meg mégsem igazán. Ott van mondjuk – példának okáért – már az első rész vége felé az a kiemelten szép és megható buszmegállós jelenet. Sok sorozat egyetlen ilyen pillanatot nem tudhat magáénak, itt meg már az első epizódban kapunk egy ilyet… Imádom amúgy még benne, hogy a párbeszédeket nem akarják sebtében lerendezni; egyszerűn minden apró rezdülésnek, gondolatnak és sóhajnak oka, helye és szerepe van.

Aki pedig azt hinné, hogy túl fullasztó lehet neki egy ilyen, valószínűleg (?!) minimum letargikus végkifejletbe torkolló sorozat megtekintése, annak azt azért megjegyezném, hogy azért a karaktereink messze nem mennek át benne egyfajta öncélú önsorsrontásba. Ezzel nem azt mondom, hogy mindenki a könnyebbik utat járja be, de legalább próbálkoznak. Egy ideig mindenképpen… Ezen kísérletek sora persze megannyi buktatót is takarhat, akár végzeteseket is…

Talán tényleg az a legérdekesebb az egészben, hogy ki és hogyan küzdene meg bizonyos problémákkal. Önerőből? Vagy egyesek esetleg más – meglehetősen – ragadós mosolyának és lelkesedésének hathatós, megbabonázó pillantásaitól is képesek lehetnek saját önnön korlátait nem pusztán csak feszegetni, de akár át is szakítani?

Nem is tudom egyébként miért tetszenek annyira az ehhez hasonló produkciók. Talán mert ilyen mélyen betekintést nyerni bizonyos személyek gondolataiba, valamint azok kapcsolataiba nem nagyon lehet a való életben? Vagy csak túlságosan nehéz ehhez megfelelő partnert találni? Valószínűleg kevesen tudnak és mernek így kommunikálni… Vagy akár csak figyelmesen meghallgatni a másikat. Ha meg már figyelem… Eszembe jutott, hogy majdnem elfelejtettem… Szóval egy ilyen felgyorsult, impulzusokkal túltelített világban kiváltképpen kevesen szeretnék és tudnák ezt a sorozatot végignézni, de hát ők nem is lesznek ilyen élménnyel gazdagabbak.

Rengeteg mindent írhatnék még… Mondjuk akár azt is, hogy természetes, hogy a főszereplőkért nagyon szorítottam, de mellettük annyi, de tényleg annyi szerethető, igyekvő, ki sok, ki kevesebb terhet cipelő karaktert sorakoztattak fel, hogy legszívesebben a komplett gárdát keblemre öleltem volna. És ott van nekem külön Son Na-eun is (Min-jeong szerepében ő mosolyog itt fent a képen), aki hát brr… Hogy is mondjam… Oké, hogy piszok szép teremtés, fiatal és meglehetősen laza szerepet is hoz, de hát maradjunk annyiban, hogy ez mind teljesen mindegy is lenne, mert a természetével, azzal ahogyan és amit kommunikál… Mindent összevetve bár nem éppen a legkomplexebb karakter a történetben, de én néha egyenesen – szó szerint – megzabáltam volna…

És akkor a zenéről magáról még nem is beszéltem… Van rendes OST! És hát meseszép. Azt sem tudom hirtelen melyik kedvencemet tegyem be… Itt van kezdésnek egy szomorú Under The Blossom Shadow, vagy mondjuk az alábbi, egészen varázslatos dal is… Már önmagában ezért a “pár” tételért is megérte megnézni a sorozatot, de mindemellett ott vannak még a képek is, amelyekből a legszebbeket nem is tettem be ide, nehogy spoileres legyen valakinek.

Nehéz lenne összegzést írnom ehhez a sorozathoz. Annyi mindent leírtam már, de közben meg úgy érzem, hogy szinte semmit sem… Én nagyon-nagyon örülök, hogy láthattam. Mert bizonyos téren tényleg egyedülálló. És ahogyan szinte már kiakasztóan rémisztő mélységeket, úgy ragyogó csillagok hátterének ölelésében megbúvó, magaslatokon átívelő menedéket is köszönhetek neki. Egy olyan kis kuckót, ahová a későbbiekben is bármikor szívesen visszahúzódnék.

9.6/10