Most nézzétek meg ezt a plakátot… Hát nem végtelenül kedves, feelgood hangulatot sugároz magából? Naná, hogy régóta meg akartam nézni… Aztán most, hogy próbálok még színesebb és mosolygósabb dolgokat is bekavarni a filmes és sorozatos naplómba, hát jobb pillanatot talán nem is találhattam volna arra, hogy megnézzem Nithiwat Tharathorn rendezését.

Az úr 2014-es thaiföldi filmjéről szerintem nem fogok nagyon sokat írni. Annyi minden másról is kellene már, miközben talán nem is feltétlen szükséges egy ilyen alkotásról sokat mesélni, amely egyébiránt egy megtörtént esetet dolgoz fel. Hogy azért valamennyire legalább képbe kerüljön mindenki, – az is, aki nem figyelt, hogy mi van a plakátra írva még –, hát most idézném az oda vésett szavakat: “Is it possible to love someone you’ve never met?”

A történet középpontjába két fiatal tanár kerül, akiknek útjai így vagy úgy, de keresztezik egymást. Többek között betekintést nyerhetünk abba, hogy ki, hol és hogyan foglalkozik a gyerekekkel, miközben azért próbálnak eligazodni az életüket érintő kérdések és kétségek kusza tengerében is… Igen, lehet ők maguk sem tudják néha, hogy csak menekülnek-e… Ahogyan persze közben lehetséges az is, hogy akármi is vezette őket oda, megeshet, hogy ott olyan kincsekre és csodákra lelnek, amelyekre egészen biztosan nem számítottak. És még ha így is lenne… Mindannyian tudjuk, hogy ezek felismerése és a lehetőségek megragadása már egy külön történet ugye…

A helyszín és a hangulat szerintem szenzációs, én pl. könnyen el tudnám magam képzelni így elszigetelve. (Igazából csak a díszleteket kellene itthon kicserélnem. 😅) A lényeg annyi, hogy egy viszonylag egyszerű, ám nagyon szívhez szóló kis sztori ez. Amely annyira eltalált arányokkal bír a mosolygás és a könnycseppek – meglehetősen kényes – egyensúlya szempontjából, hogy tényleg egy szavam nem lehet rá…

És igen, tetszik, hogy a romantikus és drámai fordulatokon túl azért tényleg szól ez a gyerekekről is. Arról, hogy kit és hogyan lehet, illetve érdemes tanítani. Roppant mód szeretetreméltó kis film, amely tényleg nagyon jó érzéssel töltött el. Mármint maga a naplózás is nagyon izgi és szuper dolog szerintem, de ennél is tovább mennék…

Van az úgy, hogy az embernek néha elege lesz bizonyos dolgokból. Hogy már nem csak másokban, nem csak önmagában, hanem talán az olyan megfoghatatlan dolgokban sem hisz, amelyeket illetően korábban még egészen rendíthetetlen véleménnyel volt. Ilyen dolog lehet mondjuk a szerelem maga is…

És igen, az ilyen kivételesen nagyszerű történetek lehetnek képesek arra, – végződjenek akárhogyan is –, hogy egy kis életet pumpáljanak az ember szívébe. Oda, ahol a világ maga – a magánytól és a társkeresés lehetetlenségétől kezdve, az elvárások sokaságán át, egészen az esetleges párkapcsolatok racionalitásának szürkeségével bezárólag – egyszer talán majd mindent reményt is felemészt.

Csak annyit tudok nektek írni, hogy adjatok neki egy esélyt. Több pontozós oldalon is nagyon szép értékeléseket tudhat magáénak. Pl. az IMDb-n: 7.8, még ha ez sem éppen egy tömegek által ismert és csodált darab. De hát aki ide téved, az talán apróbb, de igazi filmes ékköveket keres. Olyanokat, amelyek képesek beragyogni nem csupáncsak azt a két óráját az embernek, hanem talán valósággal magát a lelkét is…

Lehet kellene egyébként készítenem egy toplistát arról, hogy mit vennék elő legszívesebben, amikor nagyon meg vagyok zuhanva… Valószínűleg a The Teacher’s Diary minimum jelölve lenne rá…

9.1/10