Címke depresszió

Matt Haig – Éjfél Könyvtár

Ha létezik egy olyan könyvespolc a világon, amely telis-tele van olyan írásokkal, amelyek képesek úgy lehozni az életről, hogy közben bizonyos pillanataiban – karaktereinek, gondolatiságának és cselekményének vezetése útján – azért kellő lelki erőt is adjanak a folytatáshoz, akkor azok között Matt Haig története biztos előkelő helyen láttatná magát.

Az első néhány fejezetben annyi és annyi azonosulási pontot kaptam, amennyit talán még soha egy fő karakterrel kapcsolatosan sem éreztem. Hogy ez milyen fényt vet rám, az megint egy másik kérdés, de nem is ez a lényeg. Azért valahol tényleg megmosolyogtató volt, hogy Nora életkora mellett az egy helyen ledolgozott éveinek száma, valamint az is közös volt kettőnkben, hogy hasonlóképpen hozzám, őt is nem olyan régen érte egy nagyobb veszteség. És akkor a lelkiállapotról ne is beszéljünk…

A lényeg azonban nem is ez. Az író regényének központi témája nem csupán az, hogy feltegye azt a kérdést; “mi lenne, ha”, hanem próbál ezen történetek elmesélésével bizonyos üzeneteket is közvetíteni az olvasók felé. Az egyik nagy erénye ilyen téren, hogy úgy él ezzel a magától értetődő lehetőséggel, hogy közben nem lesz öncélúan didaktikus. Mondhatnám azt is, hogy az Éjfél Könyvtárat az élet 350 oldalas kézikönyvének is tekinthetnénk.

Úgy írt Matt Haig szórakoztatóan, hogy azért kellően komoly is tudott maradni, és bár szóba kerülnek bizonyos írók és filozófusok nézetei is, ezek nem száraz ismertető jelleggel, hanem logikusan felépítve lesznek felemlegetve.

A könyv egyébként szerintem nem mond sok újat, hiszen ki ne töprengett volna már el számtalanszor azon, hogy mennyi mindent rontott el az élete során, illetve melyik döntése bizonyult talán a legrosszabbnak az összes közül, aztán ezekből melyiket szeretné akár örökre semmissé tenni… De nem szabad itt leragadni, mert nem csak azt tudhatjuk meg, hogy Nora Seed miképpen reagál ezen lehetőségek kapujában, hanem hogy bizonyos alternatív énjeiként létezve milyennek látja majd nemcsak a világot, hanem saját magát is. Számtalan opció és kihívás – adott esetben sikerre vezető – rögös útjai közül aztán melyiket választja, azokat hogyan éli meg, és milyen hatása lesz ennek az érzelmi hullámvasútnak a valódi énjére nézve? Rengeteg kérdés, nem egyszerű válaszokkal.

Néhány nem kimondott szó, elkapkodott döntés és néhány balszerencsés véletlen – pillangóeffektus képében – igazi felfordulásként kész káoszt, vagy éppen totális ürességet is tud okozni az életünkben, de vajon máshol élve, más munkát végezve, mást ölelve mennyivel lennék valóban boldogabbak? Illetve találunk-e egyáltalán olyan életet amelyre mindenféle fenntartások nélkül azt tudnánk mondani, hogy az lesz az igazi, azt kérném szépen?!

Mennyi időt emészt fel ez az egész, mennyi időt szánjunk a keresésre, mennyi időnk van még helyrehozni a dolgokat, és egyébként meg valóban tisztában vagyunk-e azzal, hogy mi minden tenne bennünket boldoggá és elégedetté? Tanulunk-e a korábbi hibáinkból, valamint az újabb tapasztalatokból? Az életünk megelőző szakaszában bekövetkező – látszólag – végzetes törésvonalakat képesek vagyunk-e bármilyen szinten pozitív kontextusba helyezni, hogy aztán azokból építsük fel újra önmagunkat? Vagy minden csupán ócska önámítás?

Minden nem lehet a miénk… Ahogyan a könyvben megfogalmazódik az is, hogy nem kell ismerned az összes zenét a világon, hogy élvezni és szeretni tudd őket.

Valahol nagyon szomorú, de kedves és szeretetre méltó is lett Matt Haig olykor szinte filozofikus regénye. Nem markol túl sokat, de egészen addig nem is engedi el azt amibe belekapaszkodott, amíg ki nem bontja úgy, hogy abban valóban mindenki megtalálhatja a saját életének és reményeinek egy kis szeletkéjét. A többi meg már a mi dolgunk…

9/10

Stephen Chbosky – Egy különc srác feljegyzései [ The Perks of Being a Wallflower ]

Először is szeretném leszögezni, hogy nem szerettem a Zabhegyezőt. Stephen Chbosky első regényét pedig sokan a modern kori Zabhegyezőként titulálják. Már most elárulhatom; végül is nagyot nem tévedtek, hiszen tényleg hasonlít rá, annyi különbséggel, hogy sokkal jobban van tálalva, sokkal életszerűbb és érdekesebb Charlie beszámolója, mint Holden lézengése J. D. Salinger regényében. Nekem az unalmas volt, és nem különösebben fogott meg az a világ, amelynek hátterét az 50-es évek Amerikája adja. 

Itt az egész Charlie levelével kezdődik, melyet egy kedves barátjának címzett. Ebbe nyerünk betekintést, hétről-hétre. Mintha egy naplót olvasnál, csak annál talán valamivel személyesebb, mert célzottan szól valakihez. A története rengeteg témát érint, de ezen nem nagyon lehet meglepődni, a középiskolai évek már csak ilyenek… Van itt kérem szépen minden. Különcség, zárkózottság és érzékenység, mely állapotok aztán azért persze nem mind állandósulnak, de azért Charlie életét és sorsának alakulását elégé komolyan befolyásoló tényezővé válnak. Stephen Chbosky nem aprózza el; igazi útkeresésről szól ez a regény, de úgy, hogy közben erőltetettségnek nyomát nem látni rajta. 

Charlie első éve nem egyszerű. Beszélhetünk itt kezdetben a beilleszkedés nehézségeiről, illetve az új barátok megszerzésének lehetőségeiről. Persze szépen lassan azért ő is megtalálja a maga saját kis társaságát, hogy aztán – nekik is köszönhetően – ezerféle új dolgot kipróbálhasson. Igen, ő is belecsöppen az életbe. Annak megannyi buktatóját azonban senki nem tudja hosszú ideig elkerülni. Ezeken a hullámvölgyeken kellene Charlie-nak átevickélnie; élete egyik legviharosabb időszakában kell valamiféle kapaszkodót találnia.

Charlie ír a barátságról, a szerelemről, a családról, a nevelésről, a bulikról, a piálásról, a drogokról, a szexről és a másságról is. Meg hát a suliról, a kedvenc tanáráról és a kedvenc könyveiről… Egy olyan figura ő, akinek a helyébe meglehetősen könnyen bele tudja magát képzelni az olvasó. Pláne, hogy Charlie közel sem tökéletes; ő sem tévedhetetlen, neki is megvannak a maga sajátos korlátai, melyet aztán időről időre meg kell ugrania ahhoz, hogy a felszínen maradhasson.

A könyv nagy erénye, hogy nem foglal állást feleslegesen, nem ítélkezik, egyszerűen hagyja, hogy a cselekmény magával ragadjon. A szerző teljesen természetesen áll pl. a drogok kérdésköréhez, nincs benne semmilyen bújtatott hátsó szándék, semmi konkrét, akár nevelési célzattal odavetett pár sornyi vagy oldalnyi gondolat. Bár meg is lepődtem volna ennek az ellenkezőjén, pláne egy 1999-ben megjelent regényt olvasva…

Az Egy különc srác feljegyzései nagyon jó könyv. Megfelelő arányokban található meg benne minden, ami egy kiváló regény velejárója. Főszereplőnk pedig egy igazán szerethető karakter. Az összkép tényleg közel zseniális. Talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy egy ilyen regénynek ott lenne a helye minden középiskolás tananyagban. Ennek több oka is van… Segíthet túlélni egyeseknek lélekben a nehezebb időszakokat, rámutathat, hogy mi minden vár még rá az elkövetkezendő pár hónapban vagy évben… És talán felkészíthet bizonyos nehézségekre is, még a rázósabb terepre érkezés előtt. Az sem mellékes, hogy egyesekkel akár meg is szerettetheti az olvasást. Nekem személy szerint rengeteg kötelező olvasmány maradt ki. Egyszerűen kívül estek az érintett témák az érdeklődési körömön. Sokszor “túl komolynak” látszottak, és hát általában meglehetősen nehéz is azonosulni a legtöbb könyv “főhősével”. Tizenéves fejjel valahogy másról szeretne olvasni szerintem az ember. Mondjuk valami olyasmiről, amiről Charlie mesél nekünk…