Bár már a tavalyi nyár végén elkezdtem olvasni, de aztán bizonyos okok miatt csak idén fejeztem be az amerikai írónő eredetileg 2000-ben megjelent regényét, amely ha nem is lett hatalmas kedvenc, azért ha mással nem is, egy kellemes kis élménnyel gazdagabb lehettem.

Személy szerint mindig is érdekelt, hogyan működnek a különböző, viszonylag zárt közösségek, legyenek azok bárhol és bármikor is. Nem csak azért, mert roppant érdekes lehet – külső szemlélőként – bepillantást nyerni azon emberek és családok életébe, akik akár önként, akár nem, de ezt a fajta elszigeteltséget választják, hanem mert – már pusztán ebből a helyzetből adódóan – rögtön számolatlan mennyiségű alapanyag áll rendelkezésére akár az írók, akár a rendezők számára, hogy megmutassák nekünk nem csupán azt, hogy mi, miért és hogyan működik valamilyen szinten elzárva a külvilágtól, hanem az olyan bennünk is rögtön felmerülő kérdésekre is próbáljanak meg válasszal szolgálni, mint hogy honnan az a hatalmas motiváció, amely ilyen sokáig egyben tartja őket. Már persze akkor, ha saját elhatározásukból választották ezt az utat… Szóval lehetett volna ez egy lassú lefolyású kis dráma, amely szépen komótosan bemutatott volna mindenkit, hogy aztán felvázoljon bizonyos konfliktusokat, amely majd adott esetben megágyaz egy komolyabb drámai eseménynek a vége felé, de aztán nem így történt…

Mert hát természetesen egy felütéssel kezdődik minden. Egy pennsylvaniai amish kisváros egyik istállójában

Ebből kifolyólag viszont eléggé a feje tetejére áll minden. Mert hát ez a közösség nem olyan, meg egyébként is, hogyan került ő oda, kié lehet… Nyilván viszonylag hamar előkerül a feltételezett tettes, de az okok továbbra sem teljesen világosak. Márpedig ezt nyilván tisztázni kell, mert a büntetőjogi következmények nem válogatnak, ahogyan az ügyészeket és a bírót sem nagyon érdekli, hogy ki honnan jött, milyen emberek veszik körül; a törvény az törvény. A problémák és kérdések azonban csak sokasodnak. Ki képviselje őt a bíróságon, legyen-e tárgyalás, illetve tanúskodjon-e? És az egyik legfőbb kérdés, amely mindenkit foglalkoztat, hogy tényleg nem emlékszik mi történt, vagy csak úgy tesz, mint aki nem emlékszik? Közben aztán megismerhetjük a fiatal lány barátait, testvéreit és szüleit, ahogyan magát az amish életformát is, annak sajátos játékszabályairól, valamint annak – esetlegesen nyitva hagyott – kiskapuiról már nem is beszélve. Mert hát természetes, hogy az egyén nem tudja teljesen függetleníteni magát azon impulzusokkal szemben, amelyeket a modern, zajos külvilág apró rezdülései okoznak egy olyan emberben, aki előtt ez az egész nem csak egyfajta kísértés, hanem maga a végzetes fenyegetés is.

A regény két fő karakterre összpontosít, miközben mindkettő életének kulcsmomentumaiba belepillanthatunk. Ezek aztán szépen apránként felvázolják előttünk, hogy ki és hogyan jutott el életének ezen töréspontjáig. Egy olyan pszichológia drámáról, krimiről beszélhetünk egyébként, amelyben kiemelten fontos szerephez jut a szerelem, valamint magának az ügynek a jogi vonatkozása is. Ettől független azonban nem igazán állítanám, hogy észveszejtően izgalmas a dolog, hiszen biztos vagyok benne, hogy látott és olvasott már mindenki jobb romantikus regényt, ahogyan krimit is, de valamiért ettől még működik és érdekes is az Egyszerű igazság. Jodi Picoult úgy írta meg ezt a történetet, hogy az nem akar feltétlen több lenni, mint amit elbír maga a sztori és a karakterek, nem akar mindenben a legkomolyabb, legmélyebb vizekre evezni, hogy aztán esetlegesen ezen terhek mentén összeroppanjon mindaz, amit megpróbált felépíteni. Szimplán fogta magát, majd egy viszonylag könnyen fogyasztható történetbe ágyazott két olyan, meglehetősen más világot látott karaktert, akik kellő dinamikával úgy fel tudták dobni ezt az meglehetősen egyszerű alapfelállást, hogy különösebb hiányérzetünk a végére ne maradjon.

Igen, eléggé együtt lehet érezni bizonyos karakterekkel, még kifejezetten szorítani is lehet értük, ez mind könnyen megy. A gondom, hogy nekem kicsit felületesnek tűnik az egész, és hát maga a megoldás sem tartogat olyan hatalmas meglepetéseket, miközben a tárgyalás annak ellenére lett szinte kifejezetten középszerű, hogy lazán befaltam ezen oldalakat. De hát én már csak ilyen vagyok, szeretem a jogászkodós témákat, így a mércém is kicsit magasabban van… Ennek ellenére ez nekem most kevés volt, messze nincs bennem valamiféle tátongó űr az elolvasása után, ahogyan kérdéseim sem nagyon vannak már; láttam, feldolgoztam és éreztem, aztán ennyi.

7.4/10