Carley Fortune – Minden elmúlt nyár

Hogy mire megy az ember egy romantikus köntösben tálalt felnövéstörténettel? Rohadt jó kérdés. De most ne ugorjunk még ennyire előre. Viszont azt leszögezhetjük már itt és most, hogy a Minden elmúlt nyár egy remek, szórakoztató és hatásos kis könyv. Mondom én ezt pasiként. Egyszer sem jutott eszembe, hogy félretegyem, vagy azt mondogassam magamban, hogy miért is kellett ezt választanom…

Mert azért megdolgoztatott rendesen. De legalább nem tört össze… Na de szóval miről szól ez az egész? A fiatalságról. A barátságról. Az első szerelemről. A felnőtté válásról, és az idő múlásáról… Annak a bizonyos kapcsolatnak az ígéretéről. Amely sajnos csak ígéret maradt. Egy emlék már csupán. Talán szép, talán annyira nem… Lehetséges, hogy inkább fájó pont az életükben, mely olykor bizony azóta is kísértheti őket, ennélfogva az elengedése még sok-sok év után is kiváltképpen nehéz. Mindezek ellenére lehet már nem is foglalkoznának a múlttal különösebben – idővel szépen úgy-ahogy eltemették magukban az egészet –, amikor azonban történik valami, amelynek hatására Persephone Fraser megteszi azt a bizonyos első lépést, amelyet már lehet rég meg kellett volna tennie…

A Minden elmúlt nyár nagyszerű ritmussal adagolja, csepegteti az információkat. Az elején szerintem kellően erős az indítás, és maga a felütés is érdekes. Engem nagyon hamar levett a lábamról a főszereplő hölgy közvetlensége és őszintesége. Ezen dolgok összességének következtében aztán egészen a legvégéig ott motoszkált bennem az, hogy vajon mi is történt régen pontosan… És hát közben persze ott a jelen is, ahol aztán meg tényleg szinte bármi megtörténhet ugye…

Carley Fortune története azért nem váltja meg a világot. De csalódást sem nagyon okoz. Én kedveltem a karaktereket is, viszont azért nem mondanám azt, hogy annyira maradandóak lettek volna számomra. Mindenkinek volt valami kis varázsa, és szerencsére senki sem volt tökéletes. Sőt… (De ez persze egy ilyen regényben a minimum.) Talán ez is volt az egyik legjobban megírva az egészben… Amikor felnövünk, valószínűleg mindannyian rengeteget hibázunk. Nem tudjuk néha, hogy mit és miért is akarunk, nem vagyunk tisztában saját magunk és a másik határaival, és ha valami félre is megy, egy idő után lehet csak legyintünk rá, hiszen hosszú még az élet, így kellett lennie… De minden kétséget kizáróan így kellett lennie? Vagy amikor ezt mondjuk, mondják maguknak az emberek, akkor az lehet, hogy csupán egy védekező mechanizmus része? (Miközben naná, hogy sokszor leginkább maga a félelem az, amely gátat szabhat valami gyönyörű és tartós dolog létrejöttének.)

Nyilvánvaló lehet, hogy a második nagy esélyről szól ez a regény. Mármint lehetséges-e ez egyáltalán? Vagy zárt ajtókon kopogtatna Persephone? Meddig hajlandó elmenni? Tényleg rá akar lépni arra a bizonyos útra? Mire és hogyan reagál majd? Sok nehéz és impulzív pillanatot kell majd átélnie, és nem is lehet teljesen biztos abban, mi várja majd őt az ajtó túloldalán. Az idő viszont csak repül… És ezt ő is pontosan tudja.

A második bekezdésben azt írtam, hogy legalább engem nem tört össze most ez a regény. Nos, ezt írhatnám a negatívabb oldalra is, már ha gondolatjelezném az észrevételeimet a könyvvel kapcsolatosan. Az is biztos viszont, hogy nem kell mindennek érzelmileg kifacsarnia. Azért voltak rázósabb momentumok így is szép számmal, de ez már csak ilyen… (A többség meg lehet tényleg totál könnyedén és önfeledten el tud olvasni egy ilyen regényt, én meg itt magyarázkodom…) Irigylem is néha azokat az embereket, akikről jobban „leperegnek” az életben bizonyos dolgok. Vagy szinte minden… Mondjuk érdekes, hogy ez azért segít is nekem. „Mármint mások már lehet rég messziről tennének bizonyos dolgokra, ahogyan valószínűleg rád is tesznek egyesek, szóval mély levegő Patrick, aztán tényleg csak nyugi…” – mondogatom olykor magamban. Aki nem érti, hogy jön ez ide, az éljen sok-sok évet egyedül úgy, hogy közben olyan, mint én, aztán olvasson és nézzen ugye olyan dolgokat, mint amilyen pl. ez is itt… Mondjuk érdekfeszítő és kissé furcsa egyébként így „átélni” bizonyos dolgokat… De abszolút nem panaszkodom, csak tényleg a felmerülő miértek elkerülése végett írtam le ezt a pár sort.

Lehet naiv vagyok, de ha már erre célozva kezdtem az egészet, felteszem azt a kérdést is, hogy vajon lehet-e tanulni az ehhez hasonló regényekből? Mármint ha a barátok, illetve éppenséggel a saját balgaságunkat látva és megtapasztalva ez nem megy valakinek, akkor nyilván nem sok esély van arra, hogy majd egy könyv bizonyos pillanataiban elhangzottakat elraktároz magának az illető… Nem kell itt nagy dolgokra gondolni persze, de néha nem árt, ha emlékeztetve vagyunk bizonyos dolgokra. Szerintem. És ebben itt hiba nincs…

Hogy aztán mennyire jó a könyv? Eléggé. Egy végtelenül aranyos, kedves kis nyári olvasmány, amely nem akar több lenni annál, mint aminek a szerepére egyébként eredetileg vállalkozott. Rengeteg szívvel és érzéssel íródott, és kár is lenne tagadni, hogy olykor kifejezetten izgató is. Szerencsére csak éppen annyira, amennyi még nem vert képzeletbeli éket a korábban olvasottak, és az akkor leírtak közé. Nem tudom nem szeretni. Természetesen a téma is magával ragadó, szóval valóban minden a helyén volt benne ahhoz, hogy a kedvenceim közé kerüljön, de valahogy mégsem tudott annyira emlékezetessé válni, mint amennyire lehetett, és vártam is volna tőle. Valami nekem hiányzott belőle. Talán kicsit lehetett volna hangulatosabb… De hogy ne csak mellébeszéljek; úgy érzem, hogy az a fajta izgalmas dinamika, amely az időben való ugrálásnak köszönhetően is működött, és meglehetősen pozitív dologként utaltam rá korábban, egy idő után kontraproduktív lett, és bizony – sajnálatos módon – már többet ártott, mint használt… Hogy ezt a problémát miképpen lehetett volna feloltani? Talán például hosszabb és tartalmasabb fejezetekkel. De a lényegen ez nem sokat változtat, a regény egyébként így is hatalmas siker lett. Mondhatnám, hogy nem teljesen értem, miért van ez így, de ez hazugság lenne.

Úgy gondolom, hogy nem véletlen ilyen népszerűek az ehhez hasonló történetek. Talán lehet valamicske köze ahhoz is, hogy – ezen oldalakat is olvasva – úgy vélekedjünk bizonyos hibáinkkal kapcsolatosan, hogy azért csak nem minden volt végzetes közülük. Vagy ha az is volt mind, akkor ha mást nem is, de legalább tanuljunk belőlük… És hát igen, felemelő (?) lehet azon remény által fűtve élni, hogy tudja (?) az ember; valakit neki szántak. Felemelő azt a sorok közül kiolvasni, hogy vannak még olyanok, akik ennyire reménytelenül romantikusak. Vagy csak szerencsések. (Jobb esetben persze…) A legfőbb kérdés, hogy képes lesz-e ezt valamelyikük felismerni, és tud-e élni az esetlegesen kínálkozó lehetőséggel?

8.3/10

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük