unrealnoise

unrealnoise


trakt / last.fm / rate your music / bandcamp

Címke 21. század

K. A. Tucker – The Simple Wild – Az egyszerű vadon

Ha már annyira elcsúszok mostanság néhány dologgal, gondoltam pótolom közben egy hiányosságom. Csak pár könyvet olvastam sajnos eddig idén – de legalább szerencsésen jártam mindegyikkel, hiszen egytől-egyik tetszettek. Ezek közül is kiemelkedik viszont K. A. Tucker könyvsorozatának első része, amely valamilyen szinten az egyik legrizikósabb próbálkozásom is volt már jó ideje.

Miért rizikós, ha már így szóba hoztam? Hát mert műfajilag romantikus regényként van a legtöbb helyen besorolva, aztán erre még rájön az, hogy new adult is. Az az egy-két férfi olvasó, aki erre tévedt, látom, hogy fejvesztve menekül, pedig hát lehet korai lenne az még… Szóval miért is akartam ezt elolvasni már meglehetősen régóta? Eléggé összetett okok vezettek oda, hogy a könyvjelzőim közé is külön kimentettem K. A. Tucker írását, nem pedig csak a több száz kívánságlistás egyéb regény mellé beékeltem valahova. Tavaly, illetve leginkább idén úgy alakult (bár már egy ideje tart ez a fajta “éhségem”), hogy rákaptam a romantikusabb dolgokra. Mindig is szerettem ezt a műfajt, nem egy nagy all-time kedvenc filmem (Mielőtt-trilógia, The Worst Person in the World, The Big Sick, stb…) is ebben a kategóriában villantott maradandót. És hát tetszett a borító is. Az meg aztán különösen megfogott, hogy a történet egy része Alaszkában játszódik. Mindezek mellett nem elhanyagolható az tény sem, hogy az olvasók mindenütt nagyon lelkesen értékelgették a szerző regényét. Hát gondoltam akkor; próba szerencse. Reméltem, hogy tetszeni fog, mert szerettem volna odaadni valakinek ezt a regényt, szóval ha innen nézzük, akkor azért nem semmi elvárásoknak kellett megfelelnie ennek a majd 500 oldalas történetnek. Hogy sikerült, az már az első bekezdésben is nyilvánvalóvá válhatott mindenkinek. De hogy mennyire és miért…

Úgy, hogy semmit, de tényleg semmit ne spoilerezzek el a történetből, össze kell szednem a gondolataimat… Még nyár közepén olvastam egyébként, de az emléke még most is elevenen bennem él. Pedig aztán ha valamit, hát ezt abszolút nem szabad evidensnek venni. Mivel romantikus történetről van szó, ezért nagy titkot nem árulok el azzal, hogy leírom: egy nő és egy féri viszonyának alakulása van a középpontban. Eddig semmi izgalmas nincs ebben ugye, de Az egyszerű vadon titka pont a részletekben rejlik. A kereten, a családtagokon, a mellékszereplőkön, a dinamikán, meg persze magán az írás minőségén is. És hát ilyen szinten tényleg telitalálat a regény.

Nem mondanám azt, hogy katartikus élménnyel gazdagodtam az olvasás során, de ettől még bőven lehet valami istentelenül jó. És ez a regény tényleg piszok jó lett. Az elején már önmagában az is zseniális, ahogyan megágyaznak a fő történet szálnak, és innentől kezdve el is szálhatott volna szinte minden kétségem a továbbiakat illetően. De hogy mégis – legalább nagyvonalakban –, miről szól ez az egész? Hát most jönne az a rész, amikor “előveszem a facebookot” és kikeresem nektek az összes valamire való, nagyon menő bölcsességet, aztán beillesztem ide suttyomban. Na jó, azért csak nem… Szóval… Nem csupán a félelemről, a bátorságról, az áldozatok meghozataláról, a szeretet egyfajta elnyűhetetlenségéről mesélnek benne, hanem maguknak a kapcsolatoknak a bonyolultságáról is. Az élet önmagában is tud rohadt nagy szívás lenni, és ezen olykor még mi is csak rontani tudunk. De talán soha nincs semmi veszve. Hiszen minden egyes nappal okosabbak, értebbek és tapasztaltabbak vagyunk, de ha ez még nem is lenne így; a lehetőség mindig ott van előttünk a fejlődésre. Arra, hogy kilépjünk a saját komfortzónánkból, és végre merjünk nagyot álmodni. Garancia persze soha nincs semmire, de hát ez a fajta játék már csak ilyen. Ez a szép benne nem?!

Tényleg nagyon kedveltem, hogy nem csupán szimplán olvasmányos, hanem kimondottan könnyed, és szórakoztató írást tarthattam a kezeimben. Eget rengető meglepetésekre azért senki ne számítson, de engem bizony ez a kifinomult, részletekben gazdag, és roppant következetesen elmesélt hétköznapi cselekmény magával ragadott. Imádtam, hogy olyan az egész, mint az élet. Olykor vicces, olykor bicskanyitogató, néha meg szimplán csak szomorú. Nincsenek benne kimondottan jó vagy rossz karakterek. Mindenki teszi benne a dolgát és éli az életét, úgy, ahogy azt megszokta. Aztán ugye történik valami a regény elején, amelyre valamit Calla-nak, a 26 éves fiatal hölgynek lépnie kell…

Az egyszerű vadon szépsége abban rejlik, hogy akkor is nagyszerű, sőt, talán még jobb regény benyomását kelti, ha lehámozzuk róla az összes, – de tényleg az összes – romantikus kis körítést. Nem mintha olyan sok lenne benne belőle, de ez így is van jól. Nincsenek benne öncélú, túlszexualizált oldalak és jelenetek; nem kell azt éreznie a férfi olvasóknak a lapozgatás alatt, hogy bizonyos pillanatai úgymond – a női olvasónak szánt – valamiféle softcore anyagként manifesztálódik. Minden benne van, de csak mértékkel, jókor és jó helyen.

Kiemeltem már kicsit, hogy – egyes rétegeiben – az újrakezdésről szól a regény. De messze nem csak erről. Önmagunk felfedezése, megtalálása legalább akkora hangsúlyt kap benne, mint a család és a kapcsolatok ápolása, valamint bizonyos értékek fontossága és jelentősége. Beszélni és írni persze rohadt könnyű ilyen dolgokról. Mert mindenki tudja, hogy mindeközben “helyesen” cselekedni – és élni bizonyos lehetőségekkel –, nem mindig olyan egyszerű – még ha olykor annak is tűnik.

Hogy kinek ajánlanám ezt a regényt? Kivétel nélkül mindenkinek. Egy bájos, szívhez szóló kis történet ez, amely lehet ugyan, hogy valakinek túl csajos lesz, de én kimondottan értékeltem, hogy beleláthattam egy fiatal hölgy minden apró gondolatába. Üdítő élmény volt. És akkor még nem is említettem, hogy a lezárás is úgy volt tökéletes, ahogy volt.

A második kötetben igazából ötletem sincs mi lesz – direkt nem is olvasok utána. De tuti megveszem azonnal, mert nagyon érdekel, hogy merre nyitnak és mit mesélnek még el nekünk. A Wild at Heart – Vad szívvel [ Az egyszerű vadon 2. ] a könyvmolyképzőn már előkészületben van. Talán hamarosan meg is kapjuk majd. Én biztos ott leszek.

9.1/10

Matt Haig – Éjfél Könyvtár

Ha létezik egy olyan könyvespolc a világon, amely telis-tele van olyan írásokkal, amelyek képesek úgy lehozni az életről, hogy közben bizonyos pillanataiban – karaktereinek, gondolatiságának és cselekményének vezetése útján – azért kellő lelki erőt is adjanak a folytatáshoz, akkor azok között Matt Haig története biztos előkelő helyen láttatná magát.

Az első néhány fejezetben annyi és annyi azonosulási pontot kaptam, amennyit talán még soha egy fő karakterrel kapcsolatosan sem éreztem. Hogy ez milyen fényt vet rám, az megint egy másik kérdés, de nem is ez a lényeg. Azért valahol tényleg megmosolyogtató volt, hogy Nora életkora mellett az egy helyen ledolgozott éveinek száma, valamint az is közös volt kettőnkben, hogy hasonlóképpen hozzám, őt is nem olyan régen érte egy nagyobb veszteség. És akkor a lelkiállapotról ne is beszéljünk…

A lényeg azonban nem is ez. Az író regényének központi témája nem csupán az, hogy feltegye azt a kérdést; “mi lenne, ha”, hanem próbál ezen történetek elmesélésével bizonyos üzeneteket is közvetíteni az olvasók felé. Az egyik nagy erénye ilyen téren, hogy úgy él ezzel a magától értetődő lehetőséggel, hogy közben nem lesz öncélúan didaktikus. Mondhatnám azt is, hogy az Éjfél Könyvtárat az élet 350 oldalas kézikönyvének is tekinthetnénk.

Úgy írt Matt Haig szórakoztatóan, hogy azért kellően komoly is tudott maradni, és bár szóba kerülnek bizonyos írók és filozófusok nézetei is, ezek nem száraz ismertető jelleggel, hanem logikusan felépítve lesznek felemlegetve.

A könyv egyébként szerintem nem mond sok újat, hiszen ki ne töprengett volna már el számtalanszor azon, hogy mennyi mindent rontott el az élete során, illetve melyik döntése bizonyult talán a legrosszabbnak az összes közül, aztán ezekből melyiket szeretné akár örökre semmissé tenni… De nem szabad itt leragadni, mert nem csak azt tudhatjuk meg, hogy Nora Seed miképpen reagál ezen lehetőségek kapujában, hanem hogy bizonyos alternatív énjeiként létezve milyennek látja majd nemcsak a világot, hanem saját magát is. Számtalan opció és kihívás – adott esetben sikerre vezető – rögös útjai közül aztán melyiket választja, azokat hogyan éli meg, és milyen hatása lesz ennek az érzelmi hullámvasútnak a valódi énjére nézve? Rengeteg kérdés, nem egyszerű válaszokkal.

Néhány nem kimondott szó, elkapkodott döntés és néhány balszerencsés véletlen – pillangóeffektus képében – igazi felfordulásként kész káoszt, vagy éppen totális ürességet is tud okozni az életünkben, de vajon máshol élve, más munkát végezve, mást ölelve mennyivel lennék valóban boldogabbak? Illetve találunk-e egyáltalán olyan életet amelyre mindenféle fenntartások nélkül azt tudnánk mondani, hogy az lesz az igazi, azt kérném szépen?!

Mennyi időt emészt fel ez az egész, mennyi időt szánjunk a keresésre, mennyi időnk van még helyrehozni a dolgokat, és egyébként meg valóban tisztában vagyunk-e azzal, hogy mi minden tenne bennünket boldoggá és elégedetté? Tanulunk-e a korábbi hibáinkból, valamint az újabb tapasztalatokból? Az életünk megelőző szakaszában bekövetkező – látszólag – végzetes törésvonalakat képesek vagyunk-e bármilyen szinten pozitív kontextusba helyezni, hogy aztán azokból építsük fel újra önmagunkat? Vagy minden csupán ócska önámítás?

Minden nem lehet a miénk… Ahogyan a könyvben megfogalmazódik az is, hogy nem kell ismerned az összes zenét a világon, hogy élvezni és szeretni tudd őket.

Valahol nagyon szomorú, de kedves és szeretetre méltó is lett Matt Haig olykor szinte filozofikus regénye. Nem markol túl sokat, de egészen addig nem is engedi el azt amibe belekapaszkodott, amíg ki nem bontja úgy, hogy abban valóban mindenki megtalálhatja a saját életének és reményeinek egy kis szeletkéjét. A többi meg már a mi dolgunk…

9/10

Jodi Picoult – Egyszerű ​igazság [ Plain Truth ]

Bár már a tavalyi nyár végén elkezdtem olvasni, de aztán bizonyos okok miatt csak idén fejeztem be az amerikai írónő eredetileg 2000-ben megjelent regényét, amely ha nem is lett hatalmas kedvenc, azért ha mással nem is, egy kellemes kis élménnyel gazdagabb lehettem.

Személy szerint mindig is érdekelt, hogyan működnek a különböző, viszonylag zárt közösségek, legyenek azok bárhol és bármikor is. Nem csak azért, mert roppant érdekes lehet – külső szemlélőként – bepillantást nyerni azon emberek és családok életébe, akik akár önként, akár nem, de ezt a fajta elszigeteltséget választják, hanem mert – már pusztán ebből a helyzetből adódóan – rögtön számolatlan mennyiségű alapanyag áll rendelkezésére akár az írók, akár a rendezők számára, hogy megmutassák nekünk nem csupán azt, hogy mi, miért és hogyan működik valamilyen szinten elzárva a külvilágtól, hanem az olyan bennünk is rögtön felmerülő kérdésekre is próbáljanak meg válasszal szolgálni, mint hogy honnan az a hatalmas motiváció, amely ilyen sokáig egyben tartja őket. Már persze akkor, ha saját elhatározásukból választották ezt az utat… Szóval lehetett volna ez egy lassú lefolyású kis dráma, amely szépen komótosan bemutatott volna mindenkit, hogy aztán felvázoljon bizonyos konfliktusokat, amely majd adott esetben megágyaz egy komolyabb drámai eseménynek a vége felé, de aztán nem így történt…

Mert hát természetesen egy felütéssel kezdődik minden. Egy pennsylvaniai amish kisváros egyik istállójában

Mutasd a spoilert!

holtan találnak egy csecsemőt.
Ebből kifolyólag viszont eléggé a feje tetejére áll minden. Mert hát ez a közösség nem olyan, meg egyébként is, hogyan került ő oda, kié lehet… Nyilván viszonylag hamar előkerül a feltételezett tettes, de az okok továbbra sem teljesen világosak. Márpedig ezt nyilván tisztázni kell, mert a büntetőjogi következmények nem válogatnak, ahogyan az ügyészeket és a bírót sem nagyon érdekli, hogy ki honnan jött, milyen emberek veszik körül; a törvény az törvény. A problémák és kérdések azonban csak sokasodnak. Ki képviselje őt a bíróságon, legyen-e tárgyalás, illetve tanúskodjon-e? És az egyik legfőbb kérdés, amely mindenkit foglalkoztat, hogy tényleg nem emlékszik mi történt, vagy csak úgy tesz, mint aki nem emlékszik? Közben aztán megismerhetjük a fiatal lány barátait, testvéreit és szüleit, ahogyan magát az amish életformát is, annak sajátos játékszabályairól, valamint annak – esetlegesen nyitva hagyott – kiskapuiról már nem is beszélve. Mert hát természetes, hogy az egyén nem tudja teljesen függetleníteni magát azon impulzusokkal szemben, amelyeket a modern, zajos külvilág apró rezdülései okoznak egy olyan emberben, aki előtt ez az egész nem csak egyfajta kísértés, hanem maga a végzetes fenyegetés is.

A regény két fő karakterre összpontosít, miközben mindkettő életének kulcsmomentumaiba belepillanthatunk. Ezek aztán szépen apránként felvázolják előttünk, hogy ki és hogyan jutott el életének ezen töréspontjáig. Egy olyan pszichológia drámáról, krimiről beszélhetünk egyébként, amelyben kiemelten fontos szerephez jut a szerelem, valamint magának az ügynek a jogi vonatkozása is. Ettől független azonban nem igazán állítanám, hogy észveszejtően izgalmas a dolog, hiszen biztos vagyok benne, hogy látott és olvasott már mindenki jobb romantikus regényt, ahogyan krimit is, de valamiért ettől még működik és érdekes is az Egyszerű igazság. Jodi Picoult úgy írta meg ezt a történetet, hogy az nem akar feltétlen több lenni, mint amit elbír maga a sztori és a karakterek, nem akar mindenben a legkomolyabb, legmélyebb vizekre evezni, hogy aztán esetlegesen ezen terhek mentén összeroppanjon mindaz, amit megpróbált felépíteni. Szimplán fogta magát, majd egy viszonylag könnyen fogyasztható történetbe ágyazott két olyan, meglehetősen más világot látott karaktert, akik kellő dinamikával úgy fel tudták dobni ezt az meglehetősen egyszerű alapfelállást, hogy különösebb hiányérzetünk a végére ne maradjon.

Igen, eléggé együtt lehet érezni bizonyos karakterekkel, még kifejezetten szorítani is lehet értük, ez mind könnyen megy. A gondom, hogy nekem kicsit felületesnek tűnik az egész, és hát maga a megoldás sem tartogat olyan hatalmas meglepetéseket, miközben a tárgyalás annak ellenére lett szinte kifejezetten középszerű, hogy lazán befaltam ezen oldalakat. De hát én már csak ilyen vagyok, szeretem a jogászkodós témákat, így a mércém is kicsit magasabban van… Ennek ellenére ez nekem most kevés volt, messze nincs bennem valamiféle tátongó űr az elolvasása után, ahogyan kérdéseim sem nagyon vannak már; láttam, feldolgoztam és éreztem, aztán ennyi.

7.4/10