Ha létezik egy olyan könyvespolc a világon, amely telis-tele van olyan írásokkal, amelyek képesek úgy lehozni az életről, hogy közben bizonyos pillanataiban – karaktereinek, gondolatiságának és cselekményének vezetése útján – azért kellő lelki erőt is adjanak a folytatáshoz, akkor azok között Matt Haig története biztos előkelő helyen láttatná magát.

Az első néhány fejezetben annyi és annyi azonosulási pontot kaptam, amennyit talán még soha egy fő karakterrel kapcsolatosan sem éreztem. Hogy ez milyen fényt vet rám, az megint egy másik kérdés, de nem is ez a lényeg. Azért valahol tényleg megmosolyogtató volt, hogy Nora életkora mellett az egy helyen ledolgozott éveinek száma, valamint az is közös volt kettőnkben, hogy hasonlóképpen hozzám, őt is nem olyan régen érte egy nagyobb veszteség. És akkor a lelkiállapotról ne is beszéljünk…

A lényeg azonban nem is ez. Az író regényének központi témája nem csupán az, hogy feltegye azt a kérdést; „mi lenne, ha”, hanem próbál ezen történetek elmesélésével bizonyos üzeneteket is közvetíteni az olvasók felé. Az egyik nagy erénye ilyen téren, hogy úgy él ezzel a magától értetődő lehetőséggel, hogy közben nem lesz öncélúan didaktikus. Mondhatnám azt is, hogy az Éjfél Könyvtárat az élet 350 oldalas kézikönyvének is tekinthetnénk.

Úgy írt Matt Haig szórakoztatóan, hogy azért kellően komoly is tudott maradni, és bár szóba kerülnek bizonyos írók és filozófusok nézetei is, ezek nem száraz ismertető jelleggel, hanem logikusan felépítve lesznek felemlegetve.

A könyv egyébként szerintem nem mond sok újat, hiszen ki ne töprengett volna már el számtalanszor azon, hogy mennyi mindent rontott el az élete során, illetve melyik döntése bizonyult talán a legrosszabbnak az összes közül, aztán ezekből melyiket szeretné akár örökre semmissé tenni… De nem szabad itt leragadni, mert nem csak azt tudhatjuk meg, hogy Nora Seed miképpen reagál ezen lehetőségek kapujában, hanem hogy bizonyos alternatív énjeiként létezve milyennek látja majd nemcsak a világot, hanem saját magát is. Számtalan opció és kihívás – adott esetben sikerre vezető – rögös útjai közül aztán melyiket választja, azokat hogyan éli meg, és milyen hatása lesz ennek az érzelmi hullámvasútnak a valódi énjére nézve? Rengeteg kérdés, nem egyszerű válaszokkal.

Néhány nem kimondott szó, elkapkodott döntés és néhány balszerencsés véletlen – pillangóeffektus képében – igazi felfordulásként kész káoszt, vagy éppen totális ürességet is tud okozni az életünkben, de vajon máshol élve, más munkát végezve, mást ölelve mennyivel lennék valóban boldogabbak? Illetve találunk-e egyáltalán olyan életet amelyre mindenféle fenntartások nélkül azt tudnánk mondani, hogy az lesz az igazi, azt kérném szépen?!

Mennyi időt emészt fel ez az egész, mennyi időt szánjunk a keresésre, mennyi időnk van még helyrehozni a dolgokat, és egyébként meg valóban tisztában vagyunk-e azzal, hogy mi minden tenne bennünket boldoggá és elégedetté? Tanulunk-e a korábbi hibáinkból, valamint az újabb tapasztalatokból? Az életünk megelőző szakaszában bekövetkező – látszólag – végzetes törésvonalakat képesek vagyunk-e bármilyen szinten pozitív kontextusba helyezni, hogy aztán azokból építsük fel újra önmagunkat? Vagy minden csupán ócska önámítás?

Minden nem lehet a miénk… Ahogyan a könyvben megfogalmazódik az is, hogy nem kell ismerned az összes zenét a világon, hogy élvezni és szeretni tudd őket.

Valahol nagyon szomorú, de kedves és szeretetre méltó is lett Matt Haig olykor szinte filozofikus regénye. Nem markol túl sokat, de egészen addig nem is engedi el azt amibe belekapaszkodott, amíg ki nem bontja úgy, hogy abban valóban mindenki megtalálhatja a saját életének és reményeinek egy kis szeletkéjét. A többi meg már a mi dolgunk…

9/10