Címke Pennsylvania

Stephen Chbosky – Egy különc srác feljegyzései [ The Perks of Being a Wallflower ]

Először is szeretném leszögezni, hogy nem szerettem a Zabhegyezőt. Stephen Chbosky első regényét pedig sokan a modern kori Zabhegyezőként titulálják. Már most elárulhatom; végül is nagyot nem tévedtek, hiszen tényleg hasonlít rá, annyi különbséggel, hogy sokkal jobban van tálalva, sokkal életszerűbb és érdekesebb Charlie beszámolója, mint Holden lézengése J. D. Salinger regényében. Nekem az unalmas volt, és nem különösebben fogott meg az a világ, amelynek hátterét az 50-es évek Amerikája adja. 

Itt az egész Charlie levelével kezdődik, melyet egy kedves barátjának címzett. Ebbe nyerünk betekintést, hétről-hétre. Mintha egy naplót olvasnál, csak annál talán valamivel személyesebb, mert célzottan szól valakihez. A története rengeteg témát érint, de ezen nem nagyon lehet meglepődni, a középiskolai évek már csak ilyenek… Van itt kérem szépen minden. Különcség, zárkózottság és érzékenység, mely állapotok aztán azért persze nem mind állandósulnak, de azért Charlie életét és sorsának alakulását elégé komolyan befolyásoló tényezővé válnak. Stephen Chbosky nem aprózza el; igazi útkeresésről szól ez a regény, de úgy, hogy közben erőltetettségnek nyomát nem látni rajta. 

Charlie első éve nem egyszerű. Beszélhetünk itt kezdetben a beilleszkedés nehézségeiről, illetve az új barátok megszerzésének lehetőségeiről. Persze szépen lassan azért ő is megtalálja a maga saját kis társaságát, hogy aztán – nekik is köszönhetően – ezerféle új dolgot kipróbálhasson. Igen, ő is belecsöppen az életbe. Annak megannyi buktatóját azonban senki nem tudja hosszú ideig elkerülni. Ezeken a hullámvölgyeken kellene Charlie-nak átevickélnie; élete egyik legviharosabb időszakában kell valamiféle kapaszkodót találnia.

Charlie ír a barátságról, a szerelemről, a családról, a nevelésről, a bulikról, a piálásról, a drogokról, a szexről és a másságról is. Meg hát a suliról, a kedvenc tanáráról és a kedvenc könyveiről… Egy olyan figura ő, akinek a helyébe meglehetősen könnyen bele tudja magát képzelni az olvasó. Pláne, hogy Charlie közel sem tökéletes; ő sem tévedhetetlen, neki is megvannak a maga sajátos korlátai, melyet aztán időről időre meg kell ugrania ahhoz, hogy a felszínen maradhasson.

A könyv nagy erénye, hogy nem foglal állást feleslegesen, nem ítélkezik, egyszerűen hagyja, hogy a cselekmény magával ragadjon. A szerző teljesen természetesen áll pl. a drogok kérdésköréhez, nincs benne semmilyen bújtatott hátsó szándék, semmi konkrét, akár nevelési célzattal odavetett pár sornyi vagy oldalnyi gondolat. Bár meg is lepődtem volna ennek az ellenkezőjén, pláne egy 1999-ben megjelent regényt olvasva…

Az Egy különc srác feljegyzései nagyon jó könyv. Megfelelő arányokban található meg benne minden, ami egy kiváló regény velejárója. Főszereplőnk pedig egy igazán szerethető karakter. Az összkép tényleg közel zseniális. Talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy egy ilyen regénynek ott lenne a helye minden középiskolás tananyagban. Ennek több oka is van… Segíthet túlélni egyeseknek lélekben a nehezebb időszakokat, rámutathat, hogy mi minden vár még rá az elkövetkezendő pár hónapban vagy évben… És talán felkészíthet bizonyos nehézségekre is, még a rázósabb terepre érkezés előtt. Az sem mellékes, hogy egyesekkel akár meg is szerettetheti az olvasást. Nekem személy szerint rengeteg kötelező olvasmány maradt ki. Egyszerűen kívül estek az érintett témák az érdeklődési körömön. Sokszor “túl komolynak” látszottak, és hát általában meglehetősen nehéz is azonosulni a legtöbb könyv “főhősével”. Tizenéves fejjel valahogy másról szeretne olvasni szerintem az ember. Mondjuk valami olyasmiről, amiről Charlie mesél nekünk…

Jodi Picoult – Egyszerű ​igazság [ Plain Truth ]

Bár már a tavalyi nyár végén elkezdtem olvasni, de aztán bizonyos okok miatt csak idén fejeztem be az amerikai írónő eredetileg 2000-ben megjelent regényét, amely ha nem is lett hatalmas kedvenc, azért ha mással nem is, egy kellemes kis élménnyel gazdagabb lehettem.

Személy szerint mindig is érdekelt, hogyan működnek a különböző, viszonylag zárt közösségek, legyenek azok bárhol és bármikor is. Nem csak azért, mert roppant érdekes lehet – külső szemlélőként – bepillantást nyerni azon emberek és családok életébe, akik akár önként, akár nem, de ezt a fajta elszigeteltséget választják, hanem mert – már pusztán ebből a helyzetből adódóan – rögtön számolatlan mennyiségű alapanyag áll rendelkezésére akár az írók, akár a rendezők számára, hogy megmutassák nekünk nem csupán azt, hogy mi, miért és hogyan működik valamilyen szinten elzárva a külvilágtól, hanem az olyan bennünk is rögtön felmerülő kérdésekre is próbáljanak meg válasszal szolgálni, mint hogy honnan az a hatalmas motiváció, amely ilyen sokáig egyben tartja őket. Már persze akkor, ha saját elhatározásukból választották ezt az utat… Szóval lehetett volna ez egy lassú lefolyású kis dráma, amely szépen komótosan bemutatott volna mindenkit, hogy aztán felvázoljon bizonyos konfliktusokat, amely majd adott esetben megágyaz egy komolyabb drámai eseménynek a vége felé, de aztán nem így történt…

Mert hát természetesen egy felütéssel kezdődik minden. Egy pennsylvaniai amish kisváros egyik istállójában

Mutasd a spoilert!

holtan találnak egy csecsemőt.
Ebből kifolyólag viszont eléggé a feje tetejére áll minden. Mert hát ez a közösség nem olyan, meg egyébként is, hogyan került ő oda, kié lehet… Nyilván viszonylag hamar előkerül a feltételezett tettes, de az okok továbbra sem teljesen világosak. Márpedig ezt nyilván tisztázni kell, mert a büntetőjogi következmények nem válogatnak, ahogyan az ügyészeket és a bírót sem nagyon érdekli, hogy ki honnan jött, milyen emberek veszik körül; a törvény az törvény. A problémák és kérdések azonban csak sokasodnak. Ki képviselje őt a bíróságon, legyen-e tárgyalás, illetve tanúskodjon-e? És az egyik legfőbb kérdés, amely mindenkit foglalkoztat, hogy tényleg nem emlékszik mi történt, vagy csak úgy tesz, mint aki nem emlékszik? Közben aztán megismerhetjük a fiatal lány barátait, testvéreit és szüleit, ahogyan magát az amish életformát is, annak sajátos játékszabályairól, valamint annak – esetlegesen nyitva hagyott – kiskapuiról már nem is beszélve. Mert hát természetes, hogy az egyén nem tudja teljesen függetleníteni magát azon impulzusokkal szemben, amelyeket a modern, zajos külvilág apró rezdülései okoznak egy olyan emberben, aki előtt ez az egész nem csak egyfajta kísértés, hanem maga a végzetes fenyegetés is.

A regény két fő karakterre összpontosít, miközben mindkettő életének kulcsmomentumaiba belepillanthatunk. Ezek aztán szépen apránként felvázolják előttünk, hogy ki és hogyan jutott el életének ezen töréspontjáig. Egy olyan pszichológia drámáról, krimiről beszélhetünk egyébként, amelyben kiemelten fontos szerephez jut a szerelem, valamint magának az ügynek a jogi vonatkozása is. Ettől független azonban nem igazán állítanám, hogy észveszejtően izgalmas a dolog, hiszen biztos vagyok benne, hogy látott és olvasott már mindenki jobb romantikus regényt, ahogyan krimit is, de valamiért ettől még működik és érdekes is az Egyszerű igazság. Jodi Picoult úgy írta meg ezt a történetet, hogy az nem akar feltétlen több lenni, mint amit elbír maga a sztori és a karakterek, nem akar mindenben a legkomolyabb, legmélyebb vizekre evezni, hogy aztán esetlegesen ezen terhek mentén összeroppanjon mindaz, amit megpróbált felépíteni. Szimplán fogta magát, majd egy viszonylag könnyen fogyasztható történetbe ágyazott két olyan, meglehetősen más világot látott karaktert, akik kellő dinamikával úgy fel tudták dobni ezt az meglehetősen egyszerű alapfelállást, hogy különösebb hiányérzetünk a végére ne maradjon.

Igen, eléggé együtt lehet érezni bizonyos karakterekkel, még kifejezetten szorítani is lehet értük, ez mind könnyen megy. A gondom, hogy nekem kicsit felületesnek tűnik az egész, és hát maga a megoldás sem tartogat olyan hatalmas meglepetéseket, miközben a tárgyalás annak ellenére lett szinte kifejezetten középszerű, hogy lazán befaltam ezen oldalakat. De hát én már csak ilyen vagyok, szeretem a jogászkodós témákat, így a mércém is kicsit magasabban van… Ennek ellenére ez nekem most kevés volt, messze nincs bennem valamiféle tátongó űr az elolvasása után, ahogyan kérdéseim sem nagyon vannak már; láttam, feldolgoztam és éreztem, aztán ennyi.

7.4/10

J.D. Barker – Szíve ​helyén sötétség [ She Has A Broken Thing Where Her Heart Should Be ]

Kicsit tovább tartott letudnom ezt a 720 oldalt, mint szerettem volna, de ez részben a körülményeken bukott el most. Ennek ellenére nagyon jó kis történetet kaptunk, remek leírásokkal, karakterekkel. Ettől független nem tudok 10/10-et adni rá, mert bizonyos részei jobban tetszettek; a felvezetés, az alaphelyzet lefestése, a főszereplő kissrác gyerekkorának leírása pl. a könyv első negyedében irtózatosan zseniális volt – bármikor be tudnám újra és újra falni.

Mindezeket pedig – egy ideig – pont annyi misztikummal édesítették meg, amennyi még nem csapott le a dráma éléből semmit, sőt inkább kiszínezte azt. És akkor egy idő után a meglehetősen egyszerű történet elkezdett egyre komplexebb lenni; kicsit pörgősebb lett a regény, több szálon futottak az események, és ez jó is volt a maga nemében, meg nem is. Nyilván jól esett, hogy tempó váltás történt, de nekem személy szerint néhány apróbb részlet már-már sok is volt. Egy ilyen hosszú regénynél nyilván nem tudom megfogalmazni és egyértelműen kijelenteni, hogy mitől nem tökéletes nálam; ha napokat agyalnék akkor sem biztos, hogy rájönnék, hogy miképpen alakítottam volna a cselekményt, miről írtam volna kevesebbet vagy többet, illetve máshogyan. Azt tudom, hogy mint már említettem, voltak a regénynek erősebb részei, és voltak gyengébbek is. Önmagában nincs is ezzel gond, ez szinte minden szórakoztatóipari termékre igaz; a katarzisnak, a legjobb, legütősebb pillanatoknak is meg kell ágyazni valamikor. Én viszont úgy gondolom, úgy tapasztaltam, hogy az igazán jó könyveknél, sorozatoknál az ilyen csúcspontokat megelőzően legalább annyira érdekes, ha nem érdekfeszítőbb már maga az odáig vezető út is. Itt valahol azonban mintha kissé félre ment volna valami.

A csúcspont előtt már annyi minden történt, hogy kicsit mehh lett az egész. Nem volt rossz, nem volt kifejezetten ötlettelen vagy unalmas, de sajnos semmi extrát nem tartogatott Barker a végére. Tényleg kicsit hullámvasútszerű olvasmány a Szíve helyén sötétség; hol ilyen, hol olyan. Középszerűnek persze sehol nem mondanám, még azt is fenntartások nélkül el tudom képzelni, hogy tömegek új kedvencének tárgyáról írok most. Ahogy látom a hazai és a nemzetközi értékeléseket, nagyon sokan már most is odáig vannak a könyvért.

Nekem azonban van még egy gondom vele, a fentieken túl. Az írás olyannak tűnik, mintha nem tudták volna eldönteni, hogy milyen műfajban is szeretne maradandót alkotni a szerző. Ez az első könyvem tőle, így sajnos nem tudom, hogy a többiben miben erős, miben gyengébb, de az biztos, hogy itt a családi dráma, a személyesebb dolgok (leginkább a történet elején) sokkal hatásosabbak voltak, mint a későbbiek során bizonyos cselekményesebb részek és átvezetők. Nincs gondom a darkosabb fantasy elemekkel, történetekkel sem, de néhány dolgot itt lehetett volna ilyen téren visszafogottabbra venni, és akkor járhatna érte akár a maximális értékelés is.

A könyv mindezek ellenére igen emlékezetes képekkel gazdagítja az olvasásért rajongó lelkünket, bizonyos részein még most is mosolygok – már amikor felidézem őket –, olyan jól sikerültek. Szóval egy szépen megírt, izgalmas, az elejétől kezdve érdekfeszítő és szívhez szóló, mindezek mellett pedig eléggé ambiciózus történet Barker misztikus krimije. Igazából bárki szerencsét próbálhat vele, csalódás szerintem majdnem ki van zárva, maximum másban is maradhat egy kis hiányérzet az olvasottak után.