Címke misztikus

The Dry – 2020

Az utolsó homokszem elhelyezését is olyan műgonddal abszolválták ebben a két órás filmben – amely egyébként Jane Harper azonos címet viselő, 2016-ban megjelent regényét dolgozza fel –, hogy szinte csodaszámba megy, ha találunk valami olyan produkciót, amely komolyságát, komorságát és zsigeri zsenialitását is ennyire természetesen könnyedén tudja érzékeltetni a nézőjével.

Robert Connolly munka közben szerencsére nem felejtette el; megfelelő érzelmi állapot nélkül ez a történet sokaknak túl száraz lenne. Valamilyen szinten még így is az lehet, hiszen a The Dry nem könnyű néznivaló. Hogyan is lehetne az, ha már az első percekben is olyan kegyetlen képekkel kezdődik a történet felvezetése? A későbbiek során aztán egyre mélyebbre és mélyebbre áshatunk ebben a vidéki mocsokban.

Ezen mozgókép magával ragadó mivoltát – elsősorban – az atmoszférateremtéssel éri el. Itt nem csupán arról van szó, hogy Peter Raeburn milyen kellemes zenét írt hozzá, hanem arról, hogy milyen lebilincselő módon lett felépítve maga a forgatókönyv is. Pedig abba aztán könnyen beletörhetett volna a bicskájuk, hiszen a film során – flashbackek segítségével –, kimérten, tökéletes ritmusban adagolva, apró üvegszilánkok darabjainak összeillesztése után megtudhatjuk, hogy milyen tragikus eseményt is kellene, kellett volna feldolgoznia karaktereinknek…

Az talán a legfantasztikusabb ebben a produkcióban, hogy úgy képes a múlttal, a jelennel és a bizonytalan jövőképpel egyszerre játszani, hogy ezek felvázolása, lefestése nem válik közben görcsösen mesterkéltté. A karakterek motivációi érthetőek és logikusak, miközben a régi sebek által okozott lelki útvesztőből való menekülésre talán már azt hihetnénk, hogy igényük sincs. Tökéletesen passzol ez a fajta kietlen, homokos, száraz és kopár vidék a film történetéhez. Attól még, hogy a szél az idő segítségével lassan maga alá temet bizonyos dolgokat, a hegek nem tűnnek el. Ahogyan az sem lehet kérdés, hogy néhány – szinte elfeledett – terület magában rejtő titkait – akár a legapróbb repedésekig is – képes idővel felszínre hozni.

A karakterek ebben a történetben nem túl boldogok. És akkor még finoman fogalmaztam… Mert bizonyos eseményeket a múltból olykor nagyon nehéz elfelejteni. Hiába telt el azóta sok-sok év, az ember néha úgy érezheti magát, mintha a saját elméje börtönében őrlődne csak végeláthatatlanul… Ennek ellenére nem lesz reménytelenül depresszív hangulata az egésznek, mert közben ott vannak az olykor üdítően ható flashbackek, amelyek alatt olykor egy-egy mosollyal is találkozhatunk. És hát közben folyamatosan ott kísért bennünket a megnyugvás és az igazság ígérete is.

Robert Connolly rendezése alapvetően egy lassú lefolyású krimi, amelyben bár pontosan tudjuk mi lenne a főszereplő, Aaron Falk célja, de hogy egy ilyen kilátástalan vidéken miképpen érhet el bármi féle eredményt is, amikor lelkesedésnek és reménynek csupán halovány szikráját vélhetjük felfedezni az ott élő emberek tekintetében, az sokáig nyitott kérdés marad…

Engem személy szerint meglehetősen mélyen megérintett a sztori. Nincs mit tenni, ilyen vagyok. Illetve azon lepődnék meg a leginkább, ha nem így reagálna erre az élményre mindenki más is. A The Killing (US) sem véletlen a kedvenc sorozatom. Valamiért kiemelten tudok ragaszkodni és szorítani az elveszett, szerencsétlen, jobb sorsra érdemes és kiszolgáltatott karakterekért. Pláne, ha azok még fiatalok… De persze ez önmagában semmire nem elég, ha egyébként a hitelesség, a rejtély, a karakterek vagy akár csak a hangulat területén elvérzik az egész csomag.

Az Ellie-t alakító BeBe Bettencourt kevés játékideje ellenére is tökéletesen hozza azt az átlagos, szép de nehéz sorsú lányt, akiért valószínűleg mindenki odáig tudna lenni, akinek mindenki segítő kezet nyújtana. A film soundtrackjéhez egyébként a hangját is adta az ifjú hölgy. Az Under The Milky Way című dalt konkrétan ő énekli el. Érdemes akár külön is meghallgatni…

Olyan film ez, amely már szinte az első pillanataival magával ragad, hogy aztán zenéivel, képeivel, visszatekintéseivel és karaktereinek belső vívódásaival együtt egy olyan drámai krimi részesei legyünk, amely bár történetével nem váltja meg a világot, számomra valahol mégis pont ez a fajta mértékletesség és visszafogottság miatt lett és lesz nagy kedvenc.

9/10

J.D. Barker – Szíve ​helyén sötétség [ She Has A Broken Thing Where Her Heart Should Be ]

Kicsit tovább tartott letudnom ezt a 720 oldalt, mint szerettem volna, de ez részben a körülményeken bukott el most. Ennek ellenére nagyon jó kis történetet kaptunk, remek leírásokkal, karakterekkel. Ettől független nem tudok 10/10-et adni rá, mert bizonyos részei jobban tetszettek; a felvezetés, az alaphelyzet lefestése, a főszereplő kissrác gyerekkorának leírása pl. a könyv első negyedében irtózatosan zseniális volt – bármikor be tudnám újra és újra falni.

Mindezeket pedig – egy ideig – pont annyi misztikummal édesítették meg, amennyi még nem csapott le a dráma éléből semmit, sőt inkább kiszínezte azt. És akkor egy idő után a meglehetősen egyszerű történet elkezdett egyre komplexebb lenni; kicsit pörgősebb lett a regény, több szálon futottak az események, és ez jó is volt a maga nemében, meg nem is. Nyilván jól esett, hogy tempó váltás történt, de nekem személy szerint néhány apróbb részlet már-már sok is volt. Egy ilyen hosszú regénynél nyilván nem tudom megfogalmazni és egyértelműen kijelenteni, hogy mitől nem tökéletes nálam; ha napokat agyalnék akkor sem biztos, hogy rájönnék, hogy miképpen alakítottam volna a cselekményt, miről írtam volna kevesebbet vagy többet, illetve máshogyan. Azt tudom, hogy mint már említettem, voltak a regénynek erősebb részei, és voltak gyengébbek is. Önmagában nincs is ezzel gond, ez szinte minden szórakoztatóipari termékre igaz; a katarzisnak, a legjobb, legütősebb pillanatoknak is meg kell ágyazni valamikor. Én viszont úgy gondolom, úgy tapasztaltam, hogy az igazán jó könyveknél, sorozatoknál az ilyen csúcspontokat megelőzően legalább annyira érdekes, ha nem érdekfeszítőbb már maga az odáig vezető út is. Itt valahol azonban mintha kissé félre ment volna valami.

A csúcspont előtt már annyi minden történt, hogy kicsit mehh lett az egész. Nem volt rossz, nem volt kifejezetten ötlettelen vagy unalmas, de sajnos semmi extrát nem tartogatott Barker a végére. Tényleg kicsit hullámvasútszerű olvasmány a Szíve helyén sötétség; hol ilyen, hol olyan. Középszerűnek persze sehol nem mondanám, még azt is fenntartások nélkül el tudom képzelni, hogy tömegek új kedvencének tárgyáról írok most. Ahogy látom a hazai és a nemzetközi értékeléseket, nagyon sokan már most is odáig vannak a könyvért.

Nekem azonban van még egy gondom vele, a fentieken túl. Az írás olyannak tűnik, mintha nem tudták volna eldönteni, hogy milyen műfajban is szeretne maradandót alkotni a szerző. Ez az első könyvem tőle, így sajnos nem tudom, hogy a többiben miben erős, miben gyengébb, de az biztos, hogy itt a családi dráma, a személyesebb dolgok (leginkább a történet elején) sokkal hatásosabbak voltak, mint a későbbiek során bizonyos cselekményesebb részek és átvezetők. Nincs gondom a darkosabb fantasy elemekkel, történetekkel sem, de néhány dolgot itt lehetett volna ilyen téren visszafogottabbra venni, és akkor járhatna érte akár a maximális értékelés is.

A könyv mindezek ellenére igen emlékezetes képekkel gazdagítja az olvasásért rajongó lelkünket, bizonyos részein még most is mosolygok – már amikor felidézem őket –, olyan jól sikerültek. Szóval egy szépen megírt, izgalmas, az elejétől kezdve érdekfeszítő és szívhez szóló, mindezek mellett pedig eléggé ambiciózus történet Barker misztikus krimije. Igazából bárki szerencsét próbálhat vele, csalódás szerintem majdnem ki van zárva, maximum másban is maradhat egy kis hiányérzet az olvasottak után.