Először is szeretném leszögezni, hogy nem szerettem a Zabhegyezőt. Stephen Chbosky első regényét pedig sokan a modern kori Zabhegyezőként titulálják. Már most elárulhatom; végül is nagyot nem tévedtek, hiszen tényleg hasonlít rá, annyi különbséggel, hogy sokkal jobban van tálalva, sokkal életszerűbb és érdekesebb Charlie beszámolója, mint Holden lézengése J. D. Salinger regényében. Nekem az unalmas volt, és nem különösebben fogott meg az a világ, amelynek hátterét az 50-es évek Amerikája adja.
Itt az egész Charlie levelével kezdődik, melyet egy kedves barátjának címzett. Ebbe nyerünk betekintést, hétről-hétre. Mintha egy naplót olvasnál, csak annál talán valamivel személyesebb, mert célzottan szól valakihez. A története rengeteg témát érint, de ezen nem nagyon lehet meglepődni, a középiskolai évek már csak ilyenek… Van itt kérem szépen minden. Különcség, zárkózottság és érzékenység, mely állapotok aztán azért persze nem mind állandósulnak, de azért Charlie életét és sorsának alakulását elégé komolyan befolyásoló tényezővé válnak. Stephen Chbosky nem aprózza el; igazi útkeresésről szól ez a regény, de úgy, hogy közben erőltetettségnek nyomát nem látni rajta.
Charlie első éve nem egyszerű. Beszélhetünk itt kezdetben a beilleszkedés nehézségeiről, illetve az új barátok megszerzésének lehetőségeiről. Persze szépen lassan azért ő is megtalálja a maga saját kis társaságát, hogy aztán – nekik is köszönhetően – ezerféle új dolgot kipróbálhasson. Igen, ő is belecsöppen az életbe. Annak megannyi buktatóját azonban senki nem tudja hosszú ideig elkerülni. Ezeken a hullámvölgyeken kellene Charlie-nak átevickélnie; élete egyik legviharosabb időszakában kell valamiféle kapaszkodót találnia.
Charlie ír a barátságról, a szerelemről, a családról, a nevelésről, a bulikról, a piálásról, a drogokról, a szexről és a másságról is. Meg hát a suliról, a kedvenc tanáráról és a kedvenc könyveiről… Egy olyan figura ő, akinek a helyébe meglehetősen könnyen bele tudja magát képzelni az olvasó. Pláne, hogy Charlie közel sem tökéletes; ő sem tévedhetetlen, neki is megvannak a maga sajátos korlátai, melyet aztán időről időre meg kell ugrania ahhoz, hogy a felszínen maradhasson.
A könyv nagy erénye, hogy nem foglal állást feleslegesen, nem ítélkezik, egyszerűen hagyja, hogy a cselekmény magával ragadjon. A szerző teljesen természetesen áll pl. a drogok kérdésköréhez, nincs benne semmilyen bújtatott hátsó szándék, semmi konkrét, akár nevelési célzattal odavetett pár sornyi vagy oldalnyi gondolat. Bár meg is lepődtem volna ennek az ellenkezőjén, pláne egy 1999-ben megjelent regényt olvasva…
Az Egy különc srác feljegyzései nagyon jó könyv. Megfelelő arányokban található meg benne minden, ami egy kiváló regény velejárója. Főszereplőnk pedig egy igazán szerethető karakter. Az összkép tényleg közel zseniális. Talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy egy ilyen regénynek ott lenne a helye minden középiskolás tananyagban. Ennek több oka is van… Segíthet túlélni egyeseknek lélekben a nehezebb időszakokat, rámutathat, hogy mi minden vár még rá az elkövetkezendő pár hónapban vagy évben… És talán felkészíthet bizonyos nehézségekre is, még a rázósabb terepre érkezés előtt. Az sem mellékes, hogy egyesekkel akár meg is szerettetheti az olvasást. Nekem személy szerint rengeteg kötelező olvasmány maradt ki. Egyszerűen kívül estek az érintett témák az érdeklődési körömön. Sokszor “túl komolynak” látszottak, és hát általában meglehetősen nehéz is azonosulni a legtöbb könyv “főhősével”. Tizenéves fejjel valahogy másról szeretne olvasni szerintem az ember. Mondjuk valami olyasmiről, amiről Charlie mesél nekünk…
9/10