igaz történet alapján

Jack Ketchum – A szomszéd lány [ The Girl Next Door ]

Stephen King utószójában többek között az alábbi sorokat is olvashatjátok a regény után: “ahogy a régi mondás is tartja, az életben csak két dolog biztos: a halál és az adózás, ezekhez azonban hozzátehetek egy harmadikat: a Disney Pictures soha nem fog filmet készíteni valamelyik Jack Ketchum-regényből. És akkor ez még csak finom árnyalása a dolgoknak.

Nehéz olvasmány volt. Bosszantó. Káromkodós. A nem túl ideális körülmények ellenére is letudtam egy nap alatt. Hogy miért? Na igen, ez is megérne egy misét. Lehet azért mert alapból különösen gyengéim az ehhez hasonló történetek. Nem, nem elsősorban a műfaji elemekre gondolok, hanem amikor szimplán elesett, gyenge, törékeny fiatalokért kell és lehet szorítani. Kétségtelen, hogy minden filmben, könyvben van valakiért izgulni, de a kiszolgáltatottság mértékétől nehéz ugye elvonatkoztatni… Olyan események leírása ez, amelyről ha nem tudnánk, olvashatnánk, hogy valóban megtörténtek, jószerivel el sem hinnénk azokat. Igen, a szerző itt-ott módosított rajta, a lényegen azonban ezek semmit nem változtatnak…

Ki is egyébként az a Jack Ketchum? Itthon ezt az egyetlen egy könyvét fordították le, pedig egyébként a szakma díjazza az alkotásait, ezt bizonyítja többet közt az is, hogy négy Bram Stoker-díjat is bezsebelt az évek alatt. Valahogy azonban nem lett soha akkora átütő sikere (már ahogy nézem és olvasgatom), inkább egy viszonylag szűkebb olvasóréteg tekint rá szinte kultikus íróként. Egy regény alapján én persze nem tudom eldönteni, hogy mennyire maradandó alkotásokkal halmozott el bennünket, de az biztos, hogy ha mást már soha nem is olvasok el tőle, ennek az emléke örökké kísérteni fog… Simán el tudom képzelni, hogy egyes gyanútlan olvasók a regény felénél leteszik a könyvet (rosszabb esetben kihajítják az ablakon), vagy egy olyan félreeső helyre teszik a lakásban, ahonnan aztán talán soha többé nem kerül a szemük elé. Közhelyek sorát említhetném; mármint pl. “oda az emberiségbe vetett hitem”, meg egyébként eddig is megvolt a véleményem a gyerekekről, ezek után meg… Szóval lapozzunk is inkább, hiszen mindenki levonja majd a maga kis tanulságát a történtekből, mely egyébként nem csupán állít, hanem bizony elég sok kérdés is felvet az emberben…

Egy kalandos kis sztori ígéretét hordozta magában a regény első néhány fejezete, hogy aztán később világossá váljon bennünk; ebben a történetben nem sok köszönet lesz. Kiakasztott? Igen. Bazdmegoltam? Igen. Mégis tovább olvastam, pedig roppant mód nem szeretem az öncélú erőszak-ábrázolást, itt azonban valamilyen szinten gyerekké váltam én is, olyan gyerekké, aki impulzusokra vágyakozik. Meg persze kíváncsi voltam arra is, hogy meddig megyek, illetve meddig mennek el, miközben iszonyatosan vártam valamiféle feloldozást. Arról nem is beszélve, hogy most komolyan, ha félbehagyom csak azért, mert finnyás vagyok, az olyan érzéssel töltött volna el, mintha magukra hagytam volna a gyerekeket. Lehet hülyeségnek hangzik, de biztos vagyok benne, hogy ha nem olvasom végig, akkor meg azért kattogott volna rajta az agyam…

A történet az 1950-es évek Amerikájában játszódik. Az író egyes szám első személyben mesél a történtekről; az egyik karakter, David szemszögéből nézhetjük vissza az eseményeket. David már felnőttként éli életét, és így meséli el nekünk a történteket. Ezzel az író a fókuszt valamilyen szinten áthelyezi a többi karakterre, hiszen az elejétől kezdve tudjuk, hogy Davidért már “nem kell izgulnunk”.

A történet valamilyen szinten roppant egyszerű, ennek ellenére cseppet sem unalmas; a folyamatosan növekvő feszültség, a fojtogató légkör bizony magával ragadják az embert. Akinek van kedve, olvassa el a fülszöveget. Ha esetleg már ez is felkeltette az érdeklődésedet, olvasd el mindenféle háttérinformáció nélkül. A fenti “morzsák” alapján szerintem el lehet dönteni, hogy magadba akarod-e szívni ezt a dohos, penészes és állott levegőt.

Hogy kinek ajánlanám? Mindenkinek. De lehet senkinek sem. Nehéz ügy. A pontszám ettől független nem is lehet más. Olvastam már sokkal monumentálisabb könyvet, sokszor rengeteg remek fordulattal, sok színes karakterrel, jellemfejlődésekkel és még sorolhatnám. Hatásosabbat viszont nem sokat. Szerintem már nem is fogok…

10/10

Jon Krakauer – Ég és jég [ Into Thin Air ]

Először is kezdjük azzal, hogy személy szerint nekem ez az első hegymászásról szóló könyvem. Egy filmet láttam korábban, amely a lehető legközelebb áll ezen témához, a címe pedig nem más, mint Zuhanás a csendbe (Touching the Void). Sajnos nemrég derült ki számomra, hogy az egyébként remek film alapjául is egy könyv szolgált, de hát sebaj, ha csak utólag is, de elolvassuk azt is. (Azóta már a polcomon is tudhatom Joe Simpson klasszikusát.) De térjünk vissza az Ég és jég című regényre. Jon Krakauer neve sokaknak ismerős lehet, legtöbbeteknek talán az Út a vadonba című filmről juthat eszébe a szerző, melynek alapjául szolgáló történetét is ő maga jegyezte.

Krakauer harmadik regénye, az Ég és jég nem más, mint egy tényregény. Telis-tele számtalan információval, úgy mint nevekkel, évszámokkal, időpontokkal, a hozzájuk köthető események rövid leírásával, és hát természetesen a hegymászással kapcsolatos alapvető fogalmakkal. Enélkül nyilván elég nehéz is lenne leírni, hogy mi és hogyan is történt, történhetett meg. Mert bizony 1996 tavaszán rengeteg minden zajlott le pár nap leforgása alatt. 1996 májusában több expedició is indult az Everest meghódítására, hogy aztán az expedíció végeztével a túlélőknek a körülmények, valamint a kisebb-nagyobb hibák összességének eredményeképpen, a tragédiákról és azok feltehetően kiváltó okairól kelljen megpróbálniuk valamiféle beszámolóval szolgálni.

Megindító írásában Krakauer olyan vérfagyasztó borzalmakkal teli élményeket idéz, melyek a legmegrögzöttebb alpinistákat is rábírják arra, hogy a tengerszinten keressenek menedéket.

A fenti két sornál – melyek a könyv borítóján fekszenek – én sem fogalmazhattam volna meg jobban. Idegtépő az, ahogyan a hegymászás borzalmait általam eddig nem tapasztalt szemszögből és közelségből is sikerült legalább egy kicsit átélnem. Valóban borzasztó, és tragikus történetről van szó, melynek nyomasztó hatása az olvasás végezte után hetekkel sem hagy majd valószínűleg nyugodni. A lezárás, Krakauer utóiratával kiegészítve pedig talán még inkább hozzájárulhat ehhez az állapothoz. Egyszerűen elképesztő azt látni, hogy egyesek milyen komoly áldozatokat hoztak csupán azért, hogy a végén ne kelljen kudarccal végződött hódítási kísértettel zárniuk azt az egyébként rendkívül kimerítő, több hetes megpróbáltatások sorát, mely a csúcsmászás nélkülözhetetlen velejárója.

Bár már így is számtalan magasztos jelzővel illettem eme tényregényt, nem ok nélkül teszem ezt. Szerintem a legtöbb sötét, borongós hangulatú, már-már jéghidegnek tartott krimik legtöbbje szimpla kéjutazásnak tűnhet Krakauer sorai láttán. Nem nagyon hiszem, hogy lehet ennél drámaibb, felkavaróbb és a maga módján monumentálisabb hegymászós drámát írni. Itt nem az írásra törő elme, hanem maga a valóság diktált. Osztott, szorzott, tett, vett – a legdurvább műveletek soraival sokkolva a résztvevőket – melynek eredménye sajnálatos módon – végső soron – erősen a negatívba kúszott…