Southland [ Terepen ] – S01-S03 – 2009-2013

4 000 000 emberre mindössze 9 800 rendőr jut Los Angeles városában, akik minden egyes nap védelmezik őket. Róluk szól a Southland sorozata, amely egyes elemeiben hátborzongatóan zseniális, más téren viszont pont ezen erényeiből is adódóan csak szimplán jó. Az alábbi kis írás talán segít nekem és nektek is eldönteni, hogy merre billen a mérleg nyelve, és érdemes-e pótolni Ann Biderman öt évados, többet között két Emmy-díjjal kitüntetett sorozatát, amely sokak szerint az egyik legjobb zsarus dráma, amit valaha készítettek.

“A gyilkossági jelentés célja, hogy elmesélje minden áldozat történetét.” Nelli története.

Arról pedig, hogy mennyire felkeltette az érdeklődésem ez a sorozat, mindent elmond, hogy elkezdtem utánanézni, mennyi haláleset is történik Los Angelesben úgy átlagosan. Aztán pillanatokkal később a Los Angeles Times online felületén találtam magam, ahol van egy The Homicide Report nevű oldal, ahol ott virít egy nagy térkép, a bal felső sarokban azzal, hogy 670 embert öltek meg az elmúlt 12 hónapban L.A. megyében, melynek lakossága 9 871 000 fő. Vessük össze ezt a magyarországi adatokkal, ha már lakosságszámot tekintve ennyire közel áll a két érték egymáshoz. A KSH szerint Magyarország népessége 2021. január 1-jén 9 730 526 fő volt. (A tavalyi népszámlálási eredmények csak ’23 első negyedévében várhatóak.) Itthon a qubit cikkében találtam ide vágó adatokat, ahol éves lebontásban is megtekinthetjük, hogyan alakulnak az itteni számok. 2011-ben 164 gyilkosság történt. A számok azóta meredek csökkenésnek indultak, de 2020-ban valami történt, és a havi átlag kiugróan magas lett. (Talán pont a kényszerű összezártság, azaz a covid miatt.) Érdekességképpen összevethetjük L.A. adatait a híresen véres Chicagói számokkal is. 2022-ben csak ebben a szeles városban 692 gyilkosság történt. A lakosság: 2 746 388 fő. A Chicago Tribune szerint 2015-ben összességében több emberölést követtek el, mint bármely más városban, de nem egy főre vetítve. A chicagói rendőrség 2016-os éves bűnügyi statisztikájában arról számolt be, hogy a városban drámai mértékben megnőtt a fegyveres erőszak: 4331 személy esett lövöldözés áldozatává. (Ezek nem mindegyike végződött természetesen halállal. Forrás: Wikipédia.) De persze ha már itt vagyunk vessük össze a várost a várossal. Az NBC Los Angeles azt írja, hogy a 2022-es év végi bűnügyi adatok szerint az LAPD nyomozói 381 emberölést vizsgáltak ki, és ezek közül 92-ben, azaz az esetek 24%-ában az áldozatokat hajléktalanként tüntették fel. Ami azért érdekes, mert ez egy rendkívül aránytalan szám, tekintve, hogy a város több mint 3,8 milliós lakosságának nagyjából mindösszesen 1%-a hajléktalan “csupán”. Szép kis számok, mit ne mondjak…

Durva belegondolni, mennyi mindenkit ölnek meg “csak úgy”. Egy 16 éves lányt, Nelli Rodriguezt például Los Angeles belvárosától délre lőtték le, hogy aztán másnap bele is haljon a sérüléseibe. Egy társát, a 33 éves Rafael Riverát ugyanebben az incidensben agyonlőtték. Még drámaibb, ha elolvassuk, hogyan is találtak rá az elsőként említett fiatal hölgyre. A lövöldözés után tenyerekkel felfelé ült az autóban, és a karjait nézte. Két golyó ütötte seb volt az alkarjában. A lány összeszorította a kezét, aztán a térde közé szorította a karját, és várta a mentőt… A lövöldözés alatt Nelli kétszer sikoltott. Ezt követően szinte semmilyen hangot nem adott, bár a szeme nyitva maradt. Amikor a mentők felemelték, egy apró sóhajt hallatott. Sajnos két golyó is átszakította a mellkasát. Ezek alig látszottak, kívülről nem is véreztek. Édesanyja szerint még az is lehet, hogy Nelli (egy ideig) saját maga sem volt tisztában az őt ért végzetes lövésekkel… És ez csak egyetlenegy eset…

Szóval igen, ehhez is hasonló történetekkel van teli a Southland. Drámákkal, lövöldözésekkel, menekülésekkel és vérrel átítatott az egész. Lehet sok, soknak tűnik. Darálós. Szó szerint az. De ha a számok mögé nézel, megtörtént eseteket olvasol el, akkor rájössz, hogy ez a valóság. Zsaruként nem érsz, nem tudsz mindenki lelki világával foglalkozni. Az is lehet, hogy egy percet sem beszélsz azzal, akinek éppen megmentetted az életét. Mert közben egyik bűnöző és áldozat jön a másik után… Ezt pedig egyszerre izgalmas és elkeserítő is követni.

Amikor megnézek egy mozgóképet, elolvasok egy könyvet, vagy akár csak valakivel beszélgetek, akkor önkénytelenül is mindig eljátszom a gondolattal, hogy mások miért láthatnak bizonyos dolgokat úgy ahogy. Akár a kritikusok, akár a készítők, akár csak a kollégáim, barátaim. Ha egyetértenek velem, ha nem… Ez nyilván hasznos olyan szinten, hogy reflektálni tudjak arra, amiről – sejtésem szerint – beszélni fog az adott illető, és egyébként sem árt, ha nem csak bólogat az ember, miközben lehet amúgy simán elengedjük a fülünk mellett a másik mondandójának egy jelentős szeletét. Szóval ha nekem alapvetően nem is feltétlen tetszik valami, érdekel, kíváncsi vagyok miért szerethetik, méltathatják az adott produkciót annyira. Ez nem azt jelenti, hogy magamévá teszem mások véleményét, de segíthet felhívni a figyelmem az adott mű kevésbé magától értetődő erényeire és esetleges hiányosságaira is. Ezek persze annyira magától értetődő dolognak tűnnek, de aztán a hétköznapi élet során valamiért mégis mindig rendszeresen belefutok abba, hogy mennyire ritka ez a fajta megközelítése egy diskurzusnak, vagy csak pusztán egy egyszerű vélemény tolmácsolásának.

A Southland nekem azért tetszik kimondottan, mert ez tényleg a terepmunkáról szól. Hiába szeretem az összetett, sötét ügyeket, amelyeknek gyakorta kibogozhatatlan szálait hetekig, hónapokig, sőt akár évekig is eltarthat felgöngyölíteni, ha olykor néha már kifejezetten fárasztó és unalmas is ez a fajta leírása és elmesélése a dolgoknak. Ez kicsit olyan számomra, mint a Vészhelyzet. Csak nyersebb és erőszakosabb. De hát milyen is legyen LA utcáit járva ugye? Itt nem kell világmegváltó bűntényeket és megoldásokat, leleplezéseket várni. De ettől még azt kapod meg, amit eddig így és ebben a formában talán soha nem láthattál. Ez a mocskos utcák végeláthatatlan takarításának rögös küzdelmét mutatja be. Azt, hogy milyen járőrözni, milyen úgy felkelni, hogy sosem tudhatod mi vár rád aznap. Egyfajta szarlapátolásnak tűnik az egész, de hát ha valami ilyen, akkor ilyen. Egy biztos: valakiknek a felszínen, vagy már azt is mondhatnám, hogy lélegeztetőgépen kell tartaniuk a várost. Ennek az olykor kifejezetten reménytelen és sokszor hiábavaló harcnak lehetünk a szem és fültanúi…

Az első évadot egyébiránt még régen láttam. De az eltelt évek után is tudtam, hogy le szeretném egyszer majd tudni a maradék négyet is. Aztán idén eldöntöttem, hogy kicsit jobban odateszem magam idén, és ahelyett, hogy állandóan csak kutatnám a potenciális kis kincseket, letudnám végre azokat, amelyeket csak tologatok magam előtt…

A Southland első évadjától egészen a harmadikig neveztem meg a poszt írásának témáját, és nem véletlen egyben, valamint eléggé általánosan írok róluk, hiszen nincs igazán minőségi ingadozás. (Leszámítva azt, hogy a negyedik évadra becsülettel rákaptam az anyagra. De az utolsó két szezonról majd írok külön egyszer…) Egy biztos: ez egy kegyetlenül menő zsarus sorozat. Imádom, hogy szinte végig kézikamerával dolgoznak benne, imádom, hogy ott ülök a rendőrökkel a járőrkocsiban, velük szállok be és ki, imádom az öltözői ugratásokat, imádom a műszakkezdést, és hát imádom LA meglehetősen mocskos világát is. Annyira persze már nem, hogy oda vágyakozzam… Sőt, inkább kissé riasztó ez az egész, már ami ott megy, és mehet…

A karaktereket tekintve sem panaszkodhatunk. Ami viszont a sorozat “ellen szól”, az az, hogy elég sok szerepelővel dolgoznak benne, és így nehezebben tudunk hozzájuk kötődni. Viszont amikor elkezd összeállni ki és miért olyan amilyen, amikor a sok apróság elkezd lerakódni bennünk velük kapcsolatosan, akkor nincs visszaút, beszippant ez a csapat, ez a közeg, már szinte te is úgy érzed, hogy velük dolgozol. Meglehet a viszonylag nagy team miatt aztán a magánéletükkel egyébként annyira sokat nem foglalkoznak. Csipegethetünk inkább csak. De ez talán – ezekből adódóan – így is van jól. A sorozat ritmusa remek, pörgős kis darabról van szó, nem nagyon van időnk benne kifújni magunkat. Szóval ilyen szinten úgy érzem tökéletesen eltalálták az egyensúlyt.

Egy ideje érik már, hogy írok a sorozatról, és feltétlen meg akartam említeni, hogy mennyire magával ragadott az epizódok openingje, hiába csak 38 másodperc az egész. Kevés az olyan sorozat, amelynél ezt idővel nem léptetem át, itt meg még sosem történt ilyen, pedig már ugye lassan a széria utolsó részeit nyaldosom. Annyira tetszik az alatta hallható zene, hogy rá is kerestem ki a szerző, és szerencsémre meg is találtam. Ahogyan ezt az alább látható, tényleg letagozóan nagyszerű kis videót is, amelyet tegnap vagy harminc alkalommal megnéztem… Feltétlen csekkorjátok ti is. Egy tökéletes kis ízelítő ebből a világból. (Akit az eredeti is érdekel, az hallgassa meg Dulce Pontes Canção do Mar című dalát.)

Ann Biderman alkotása talán néha még túl nyers is. Nem tudom, ezt tényleg majd a sorozat végeztével tudom inkább megítélni. Majd ha ülepedett kicsit bennem az az egész. Szinte alig van a sorozatban zene, nincsenek 3-5 perces dalokkal kisért montázsok az epizódok végén. De hát hogyan is mondjam… Az élethez sincs háttérzene… Arról sem szabad megfeledkezni, hogy mennyire hálátlan szerep lehet olykor a rendőri munka egy ekkora és etnikailag ennyire sokszínű városban. Néha iszonyatosan durva dolgoknak is a szemtanúi leszünk. Akkor is, ha adott esetben “csupán” csak a tragédia eredményét mutatják meg nekünk…

Nos – mint már említettem –, most járok a negyedik évad közepén, és bátran elmondhatom, hogy ez a legerősebb eddig. Alig várom, hogy letudjam a hátralévő epizódokat. Nem állítanám viszont jelenleg, hogy ez lesz a kedvenc krimim, mert bár hangulatilag nem lehet azzal vádolni, hogy nem törekedne egyediségre, más klasszikus szériákért elsőre jobban tudtam rajongani, inkább magukkal tudtak ragadni. De mindenképpen egy ínyenc falatról beszélhetünk. Ha elkap, akkor nagyon elkap. És ha végképp unod az olykor túlkomplikált, túlírt nyomozós szériákat, és érdekel, milyen is lehet hétköznapi rendőrnek lenni, hát akkor én komolyan mondom, hogy semmi mást nem tudok ehelyett most ajánlani. Csak a Southlandet.

A pontszám ugye az első három évadra vonatkozik elsősorban, de simán benne van, hogy a negyedik és az ötödik a nagyobb kedvencek közé keveredik majd…

7.6/10

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.