Az angol angol/svéd rockegyüttest régóta ismerem, de inkább voltunk eddig úgymond haverok, mint barátok. Különösebb oka nem volt annak, hogy kicsit távolságtartó voltam velük szemben: szimplán csak az hátráltatta a kapcsolatunkat, hogy amit eddig hallottam tőlük, az csak nagyon jó volt, nem kiemelkedő. A 2012-es, (Mankind) The Crafty Ape című lemezükre pl. 8/10-et adtam, aztán a többi LP szépen sorban ment a „majd meghallgatom egyszer azokat is” listába. Idén viszont láttam, hogy lesz (volt) koncertjük, ezért elővettem a 2020-as Ellengæst, valamint az ideig nagylemezüket is. És milyen jól is tettem…
Kezdjük ott, hogy – műfajukból adódóan – alapvetően nem kimondottan nehéz és súlyos hallgatni valóval szórakoztatnak bennünket, szóval nyugodtan lehet velük ismerkedni, próbálkozni. Stílusra a progresszív rock és a post-rock talán a legjobb ami körülírja munkásságuk egészét, de az ambient és neo-psychedelia jegyei is fellelhetőek még bennük. Meg amit éppen elcsípünk a szerzeményeikből. Mert hát szemezgetni aztán lehet. Ha a stílus nem is fekteti meg egy átlagos halandó zenekedvelő gyomrát és bátorságát, akkor a lemezek hossza majd lehet megteszi – hacsak nem olyan elvetemült valaki, mint én… Tőlük bizony nem volt korábban sem ritka a hosszúra nyúlt kiadvány, a 2022-es anyag viszont nem viccel; pontosan 97 perc és 26 másodperc hosszan foglalná le a hallójáratainkat. Szép mi?
Hogy ez jó vagy rossz, azt mindenki eldönti majd magának, én jómagam nem szeretem sem a tiktokot, sem a short videókat kimondottan. Nem is nagyon fogyasztok semmi ilyesmi trash / vicces / kínos tartalmat. Ha csupán 5 percem van csak, akkor is inkább egy zenét hallgatok meg, minthogy üres, ezerszer újrahasznált ökörködésekkel szórakoztassam magam. Én még a nagyon rövid dalokért és lemezekért sem kimondottan rajongok. Szeretek valamiben elmerülni – már ha az időm engedi. Ha nem tudnék, akkor sem nagyon változtatnék a fogyasztási szokásaimon talán, maximum kicsit megvágva szívnám magamba a dolgokat.
De térjünk rá akkor végre az aktuális lemezükre. Nem fogok minden számot kielemezni az elejétől a végéig, meg hát nem is nagyon tudnék annyit és úgy írni, hogy az érdekes legyen, szóval kiemelek pár pillanatot, ami tetszett, meg írok egy szép kis konklúziót – biztos vagyok benne, hogy ezzel mindenki csak nyerni fog.
Menjünk, csapongjunk akkor kicsit. Az első néhány tétel kellemes hallgatnivaló, a női vokál is remek, tényleg hangulatos számokról beszélhetünk. Példának okáért a Ghostland képében egy olyan hosszan kitartott, ritmikusan kántált kórust kapunk, hogy az ember a haját leteszi tőle. Mindezt határozott, keményebben megszólaló dobok, valamint karcosan hasító gitárkíséret mellett tehetjük meg. Én ezt a dalt határozottan gothic (+kis folk) rockosnak, már majdnem metálosnak érzem, és hát most mondjam ki, hogy engem itt már rabul is ejtettek? Tényleg olyan lett, amelyet nehéz elfelejteni. Egy tökéletes kapaszkodó a továbbiakhoz.
Aztán megérkezik az első atombomba, a 13 perc hosszú Rose of Jericho. Nem szabadna ilyet írnom, de akinek ebből nem tetszik az első három perc, az menjen fülészhez. Varázslatos, apró hangjegyek tökéletesen időzített és finomra hangolt felcsendülésével olyan magaslatokba juttatnak, hogy még én sem győztem pislogni, hogy ezt meg hogy… Pedig hát azért majd lassan 4000 albumot biztos meghallgattam már. Nehéz egyébként követni néha, mikor melyik szám szól, ha nem nézünk rá, vagy nem vagyunk tisztában azok hosszával, hiszen ezen – nem éppen rövidnek mondható – tétel során is rengeteg féle témával találkozhatunk.
A következő tétel a Blackout77-es című, amely mindössze röpke hét perc, de hogy ez is milyen varázslatos atmoszférával bír, az valami lenyűgöző. Esküszöm, egy nagyon komoly sci-fi-be is simán be lehetne tenni a szám egyes részleteit. Szerencsére ehhez készült egy klip is. Az Everything is Beautiful but Us pedig a lemez egyik slágere szerintem. Rögtön fülbemászó, határozott fellépésének és rövidségének köszönhetően könnyen lecsúszik újra és újra, és ehhez sem véletlen készítettek videót is.
Aztán jön két kedvencem még. Az I’m Ok, Just Not Alright dallamait többek közt egy zokogó nő hangja vezeti fel… Bár nem sokszor találkozni ilyennel, de hol nem férne bele egy ilyen, ha nem itt? Közepesen tempós a dal, de persze ismét nehéz határozott véleményt alkotni, stopperórát azért zenék értékeléséhez még nem fogok alkalmazni. A benyomásom egyértelműen pozitív volt. Ezt a számot tettem be másodiknak a kedvenceim közé egyébként. Ez pedig azért elmond valamit.
Elsőként a szívembe pedig az ezt követő – most csináljatok úgy, mint akik meglepődnek – 15 perces The Scene is a False Prophet lopta be magát. Csodálatos zongoradallamokkal indítanak, aztán erre kúszik fel egy remekbeszabott ének, miközben a dobok is finom kimértséggel asszisztálnak ehhez a tényleg fület gyönyörködtető előső öt perchez… Utána átmegy a dal kísérletezős hangkavalkádba, de aztán a nyolcadik perc felétől egyre komolyabban és keményebben megjelennek és előtérbe kerülnek a gitárok, hogy aztán a csúcson fejezzék be ezt a kivételesen jó lemezt.
Azaz fejeznék be… Mert igen, van még egy nóta. A No Regrets – Bonus Track. Tudták biztos, hogy szükségünk van még egy négy perces tételre, hiszen annyira ráérünk majd egyébként is. (Ez egyébként a lemez legmetálosabbja. Hogy mennyire kellett ez még, komolyan nem tudom, de itt van. Elég korrekt munka ez is, majd idővel elválik, mennyiszer veszem elő.
Konklúzió? Nehéz, tényleg nehéz dolog összegzést írni, de úgy gondolom már mindenkinek nyilvánvaló, hogy ez nekem most nagyon bejött. A Banefyre valóban baromi jó lett. Ezer felfedeznivaló, ezer kis és nagy hang, kép, stílus, zaj, forma, lélek. Ki mit talál benne. Sokszor meghallgatós, nehezen megunható, minden egyes hallgatással egyre inkább a szívemhez szóló „kis korong” ez, amelynek szerintem ott lesz a helye az év végi toplista elejében. Hogy mennyit érlelődik még, illetve mennyit érek én magam is addig ehhez a lemezhez, az már csak rajtam áll.
9.2/10
