Címke synthpop

Bár már régóta ismerem őket, de idővel nálam az elfáradás jeleit mutatták; nem is nagyon hallgattam őket az elmúlt 10 évben, és ezalatt nem is sikerült igazán kitörniük a nagyobb elismertség és népszerűség irányába. Mondjuk általában egyébként is a karakteresebb, súlyosabb és komolyabb zenéket preferálom, szóval nem könyveltem el őket kimondottan nagy veszteségként. Tavaly valamiért mégis szerencsét próbáltam a 2020-as lemezükkel, de a Diamonds nem különösebben varázsolt el… Az idei viszont valamiért találkozásunk első pillanatától kezdve folyamatosan pörög…

De tényleg milyen jó az első dal; elszállós, dallamos, rock-os, pont olyan, mint amire egy elcseszett nap után a legjobban szüksége lehet az embernek… Nagyon erős indítás, és hát rögtön a lemez címadó tételét ellőni elsőként – minimum elég merész húzás. Kissé féltem is tőle, hogy oké, ez nagyon jó, de remélem lesz még pár remek hangulatbomba ezen a 38 perces anyagon… És szerencsénkre lett. Nem is egy!

Az egész korong nagyon korrekt, egyszerűn jó dalok sorakoznak végig rajta, miközben mindegyik más és más. A The Birthday Massacre sikerének és közkedveltségének legnagyobb titka talán abban rejlik, hogy ez a goth rock-os, hagulatában 80-as éveket is megidéző alapvetően talán synthpop lemez egyszerre tudd úgy felemelni vagy magával rántani, hogy közben észre sem veszi az ember, hogy mi a fene is történt éppen… Oké, lehet túlmisztifikálom, de azt mindenképpen tartom, hogy akár épp iszonyat rossz passzban van valaki, akár ő a világ legszerencsésebb embere, ezen a lemezen találni fog valami olyat, amely így vagy úgy, de talán mosolyt csal az arcára.

A dalszövegek egyszerűek, de a célnak tökéletesen megfelelnek, és akkor nem túlzok: az One More Time sokadszori (48x!+) végigdúdolása után már nem sok hiányzik, hogy – hajnali egykor – rögtönzött koncertet tartsak a szomszédoknak… De ott van az ellenállhatatlan Cold Lights is. Szinte hihetetlen mennyire belemászik az ember fejébe. Pedig az első fél percben ennek aztán nem sok jelét érezni; mondhatnám, hogy semmi extra, már szinte unalmas és túl monoton is, aztán bejön a szintetizátor, majd az ének, és úgy összeáll az egész, hogy a végéig már egy tapodtat se enged el…

A produkcióval a legnagyobb gond talán csak annak rövidsége. Egy-két dal szerintem elfért volna még rajta. Az viszont elvitathatatlan, hogy amit itt hallhatunk az minőségi, eléggé kreatív, valamint nem utolsó sorban kellemes zene is. Nem nagyon tudom megítélni, hogy ez a korábbi anyagaikhoz képest milyen jó, azt viszont tudom, hogy számomra kötelező hallgatni való, így a 8 pont minimum és élből jár neki, amit felhúz az a néhány, máris agyonhallgatott tétel.

Kár egyébként, hogy finoman szólva sem gondolták túl a videós jelenlétet – legalább az album megjelenésére ráerősíthettek volna, de hát így döntöttek. Szerintem egy következetes jelenléttel sokkal jobb számokat is produkálnának, de persze nézhetem én is máshonnan; őket most tényleg nem a megjelenésükért, hanem a zenéjükért szeretjük.

Kedvenc dalok: One More Time, Cold Lights, Fascination

8.5/10