20 rész. 20 nap nyomozás. Egy bonyolult, sötét, szomorú ügy. Ha egy krimit nézel meg életedben – mert nem feltétlen a te műfajod, vagy csupán kevés az időd –, akkor én azt mondom, hogy legyen ez az. Meg az American Crime (2015) első évadja persze. Onnantól kezdve viszont esélyes, hogy a műfaj rajongója leszel…

Szeretem amikor tudom, hogy valami nagyon tetszhet, aztán mégsem kapkodok vele, félreteszem, lélekben ott őrzöm, aztán amikor szükségem van rá nagyon, vagy úgy érzem, hogy itt az ideje valaminek, akkor elő tudok venni még olyan dolgokat, mint mondjuk ez a dán sorozat.

Az amerikai feldolgozásért nagyon odáig voltam; nem véletlen az egyik valaha volt legnagyobb kedvencem mai napig. És hát pont ezért is tartottam egy kicsit az eredetitől. Meg ugye egy ideje hiányzik nekem egy The Killing szintjén mozgó krimisorozat. Igazából nem is tudom van-e most bármi igazán jó, ebben a műfajban utazó széria. Nem nagyon. Nincs most már Sons of Anarchy, Justified, The Americans, stb… Igen, van még Fargo meg True Detective – még ha csak nagyon csordogálósan is jönnek az új évadok –, meg néha betalálnak pár ütős miniszériával, olyanokkal mint pl. a The Night of vagy a Mare of Easttown. Aztán ennyi. Szóval elkezdtem nézni a dán eredetit, és már az első rész elkapott, pedig nagyjából minden úgy történt ahogy számítottam rá, leszámítva persze a talán nem is olyan apró különbségeket az eredeti és a feldolgozás között.

Az első epizód esetében is szembeötlő volt, hogy itt bizony ez azért messze nem ugyanolyan hangulatú lesz, mint az AMC sorozata esetében megszokhattuk. Igen, nyilván lehúzós ez is, de máshogy. A feldolgozásban egyszerűen úgy érzem, hogy jobban rámentek az érzelmekre, több az elnyújtott, kisírós jelenet, de ez néha szerintem már túl sok is, és majdnem kontraproduktívvá is válik – legalábbis sokat már nem tesz hozzá az élményhez magához. (Ezzel azt akarom mondani, hogy számomra nem az a lényeg mennyit sírnak a képernyőn, hanem az, hogy én „elbőgöm-e magam”, és ha igen, akkor mennyire…) Ebből adódik, hogy bizony vágtam volna néhány jeleneten a The Killing első két évadjában, de ettől persze így is a valaha volt legjobbak között a helyük. Még mielőtt kavarodás lenne a fejekben, ezeket ugye – mint írtam –, az amerikai adaptációra értem.

A dán verzió, a Forbrydelsen ehhez képest bizony nyersebb. Hidegebb és ridegebb. Nem feltétlen célja önmagában felkavarni; nem akar egyre közelebb és közelebb taszítani a szakadék széléhez, amikor már egyébként is leugrani sétáltál oda… De hogy akkor élményként mégis mennyire tud mást nyújtani, ha a sztorit meg ismertem? (Pontosabban azt hittem ismerem, de erre még visszatérünk…) Hát ez a fajta szerintem realisztikusabb (?) megközelítés máshogy viseli meg az embert. És akkor itt gondoljon mindneki arra, amire csak akar. Ebben a sorozatban mintha mindenkit kétségek gyötörnének, és szinte senki sem találná igazán a helyét a világban.

De tovább folytatva a gondolatmenetet, ugye a másik fontos aspektusa – amely feltétlen szükséges a két sorozat megítéléséhez – a már említett, történetben gyökeredző különbségekből adódik. De mennyi is az annyi? Mikor válik ez nyilvánvalóvá? Hát a két nyomozó karakterét illetően hamar világossá válik egy nagyobb változtatás. De ez a történetre önmagában akkora hatással talán nincs. Én viszont jó jelnek vettem, hogy nem egy az egyben ugyanaz a kettő; izgalommal töltött el, hogy így mennyire fog működni kettejük dinamikája, kémiája. A cselekmény szerkezeti váza nagyjából ugyanaz, de egy idő után, amikor már sorozatban – kicsit eltérően – rakódnak egymásra az apróbb építőkockák, a végére már egészen markáns eltéréseket is tud produkálni az első évad. És ez így is van jól, és így is logikus.

De hogy milyen a sorozat maga? Aki nem látta még egyiket sem, annak nem nagyon tudnám elmondani melyikkel kezdje. Nekem jól működik az amerikai után a dán verzió. Nem tudom fordítva mennyire adná. Talán ugyanígy. Igazából az a legnagyobb „kérdés” számomra, hogy merre tovább, és hogyan. Ha az európai sorozat hozza továbbra is ezt a szintet a második, harmadik évadban, akkor nagy gond nem lesz, még akár új legnagyobb kedvencem is lehet összességében. Bár nehéz lesz neki, mert a The Killing harmadik szezonját nem tudnám eleget dícsérni…

A Forbrydelsen egyébként egy érdekes koncepció. A bűntényből magából alig látunk valamit. Igazából annyira talán nincs is kiért izgulni. Egy ideig legalábbis. Persze igen, szeretnéd tudni az igazságot, valaki szimpatikusabb, valaki nem, aztán elkezdesz szorítani egyes karakterekért. Mert hát többnek is vannak kisebb-nagyobb problémái; bizonyos dolgok felszínre kerülése tényleg szinte elementáris erővel hathatnak az arra fogékonyakra.

A sorozat utolsó 5 részére úgy pattintottam 10/10-et, hogy szemem sem rebbent. Ezt annyira magaménak érzem, annyira nekem készült – lelkileg és hangulatilag –, hogy egyszerűen nem tudok kevesebbet adni. A történetben pedig ahogy már említettem, vannak igenis meglehetősen markáns eltérések, az évad feléig én konkrétan azt hittem tudom ki a tettes, de aztán elbizonytalanodtam… És azt mondanom sem kell, hogy ez aztán mennyire bevonzott. Mert nekem a végére talán ez az évad még jobban is tetszett, mint a számomra sokáig hivatkozási alapként szolgáló AMC-s feldolgozás első két etapja.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy ez a dán verzió nem egy rövid sorozat. A részek rendszeresen az egy órát nyaldossák. És hát ugye 20 részes az első évad. De ez ne riasszon el senkit. Amit Seattle-ben két évad alatt meséltek el, azt itt letudták egy hosszú etap során. Szerintem minden percéért megérte. Annyi csúcspont volt az utolsó öt részben, hogy azt hittem már kifullad a végére. De nem, határozottan nem így lett. És ha valaki 20 rész után abbahagyná (mondjuk miért is tenné), hát az bátran megteheti, mert normálisan le lett zárva ez az évad.

A Forbrydelsen hatását azzal tudnám a legjobban körülírni, hogy például amikor vége lett mindennek, volt egy totál hétköznapi jelenetsor benne – eltalált kameraszögből, remek „fényekkel” és zenével kísérve –, és engem ettől konkrétan a hideg kirázott. Mondom még egyszer: akkor, amikor már kiderült minden. És nem öt másodpercen át, hanem majd fél percen keresztül.

Lehet valakinek ez egy túlcsavart történet lesz, de szerintem meg szépen logikusan összeáll minden, és az ember az évad végeztével sem érzi azt, hogy átverték. Nem tudnám azt mondani, hogy ezt az ügyet egyszerűbben meg lehetett volna oldani, ha így vagy úgy közelítenek meg benne bizonyos dolgokat. És ugye én imádom az összetett dolgokat. Ehhez képest a True Detective első évadja szinte már faék egyszerűségű…

Az, ahogyan ebben az évadban a rétegek egymásra rakódnak egészen zseniális. A nyomozás, a politika, a magánélet, a nyilvánosság kérdése, és még az élet számtalan területének megannyi finomsága annyira szépen megfér egymás mellett – egymást kiegészítve –, hogy azt már tanítani kellene.

Annyira adta ez az élmény, hogy emiatt – meg az American Crime miatt – konkrétan kitaláltam a lakásba valami olyan dekorációs ötletet, amellyel az emberek többsége nem hogy nem rendelkezik, de talán eszükbe sem jutna. Majd egyszer megmutatom a blogon, ha kész lesz. De ezt aztán tényleg meg kell tervezni és bizony ehhez lehet sokat kell majd kutatni is, meg be is kell hozzá szerezni pár „apróságot” még…

Hosszú oldalakat tudnék még írni Søren Sveistrup sorozatával kapcsolatosan, de kár lenne vesződni vele, és nem is szeretnék többet elárulni, mint ami feltétlenül szükséges. A végére talán még egy olyan apróság, hogy a Sarah Lund-ot alakító Sofie Gråbøl személyében megkaptam a valaha volt legkedvencebb nyomozónőmet is. Ennél többet mégis mit adhat egy sorozat? A pontszám nem is lehet kérdéses…

10/10