Mennyivel egyszerűbb dolgom lesz most, hogy letettem már az alapokat az első évad kritikájának megírásakor. A Forbrydelsen szerencsére hű maradt önmagához. Egy komplex, mély, részletekbe menően precíz és pontos krimi, amelyet látszik, hogy szívből és odaadásból készítettek.
Én szerettem ezt az évadot is, egy 8-as részt leszámítva az összes többire repült egy 9-es érték. És ezt nem utólag pontozom végig, hanem tényleg minden epizód után veszem a fáradtságot. Egyszer valakinek sokat fog érni ez a profil. 😀 De ezt csak azért hozom fel, mert egyébként igen, általában szinte minden sorozatos évadban vannak ütősebb pillanatok és jobb részek a szezon vége felé közeledve (ha nem pont a legvégén); amikor bizonyos szálak összeérnek, amikor a konfliktust és a drámát a csúcsra járatják… Ezeket ha olcsón adnám magam, akkor nyilván értékelhetném többre. Valamikor így is teszek, de azért nem mindegy, mennyire áll össze ez a kép bennem, mennyi áldozatos munka és írás után jutunk el egy bizonyos végkifejlethez.
Søren Sveistrup sorozata ilyen szinten nem okoz csalódást. Bár engem már majdnem jobban levesz az a lábamról az, ahogyan a történeteit indítja. Elképesztően magabiztos kezekkel rántja be a nézőjét a dolgok sűrűjébe. Olyan, mintha a kiválasztott személy – az első randi alkalmával – mindenféle hezitálás nélkül megfogná a kezed, majd szikrányi kétségek nélkül úgy rád mosolyogna, hogy azonnal minden bátortalanságod tovaszállna. Meg hát nehéz is ellenállni a kísértésnek, amikor a szemeivel mindeközben mintha azt üzenné neked; ő már biztosan tudja, hogy ő kell neked. Na igen, valami ilyesmit érzek itt is. A készítő úgy gondolja, hogy nem véletlen ülsz a TV képernyője előtt a második évad indításakor. Úgy van vele, ha már megjelentél, akkor nem szórakozik veled, kész vagy mindenre – immáron az övé vagy.
De hogy mi mindenre kell felkészülni? Hát első sorban alapozásra. És itt még mindig a konstans, magas évad elejei pontszámoknál tartok. Én nagyon értékelem azt ahogyan felépül valami egészen komoly történet. Nem csupán most, hanem így volt ez mindig is. (Most felsorolhatnék egy tucatnyi krimit sorozatot és filmet…) A Forbrydelsen az első epizódtól kezdve egy hatalmas ígéret. És én ezt élvezem. Nem tudok neki ellenállni, nem tudom elengedni és nem tudom nem díjazni azt ahogyan és amit mesél. És hát közben ugye persze rohadt jó fej és rendes is vagyok, hogy csak úgy szórtam a jó pontszámokat. 🙂
Ennek ellenére azért van akinek lehet sok lesz az első pár rész. A politikai szálakat az előző évadból felejtsük is el; azt nulláról indítják újra – ezúttal a kormánytagok és a miniszterek kerülnek a középpontba, meg bizonyos pártok vezetői. És ez, khm, igen, valakiknek lehet sok, vagy száraz és túl pörgős lesz. Az írók itt nemhogy nem nézik hülyének a nézőt, de lehet néha túl sokat is képzelnek rólunk. Volt olyan epizód, amely egyes momentumai során már felröhögtem, mekkora politikai szarkavarás (potenciális egyeztetések tömkelege) zajlik is éppen.
Az ügy maga meg… Hát az aztán kemény. Mármint brutális nyilván, de talán nem annyira személyes egy ideig. Sok mindent nem szeretnék írni a krimi szállal kapcsolatosan, aki látta az első évadot és tetszett neki, az itt is elégedett lesz szerintem a látottakkal. Nekem volt egy kis hullámvölgyem az évad negyedik része környékén, de aztán hamar korrigált a sorozat. És pont úgy és abból kaptam többet, amiből szerettem volna. Ez pedig nem mást, mint az, hogy kicsit visszavegyenek ebből a rideg és végtelenül ügycentrikus formulából. Szerettem volna jobban belelátni Sarah Lund (nyomozónő) és társának lelkébe, magánéletébe. Bár tudtam, hogy hogyan állnak ők ehhez az első részek (és az előző évad) alapján, de örültem volna, ha történik velük valami igazán személyes is. Közelebb akartam őket tudni magamhoz; nem szerettem volna, ha jelenlétük kimerül valamiféle fagyos sakktábla kulcsfigurái képében. És hát mi történt idővel? Pontosan az amire vágytam.
Messze nem kell attól tartani, hogy a dánok sorozatában hatalmas fókuszt kapjon a nyomozók magánélete, de én szeretem és igénylem az ilyen apró morzsákat. Szerintem ettől lesznek ők is még emberibbek. És hát a fő üggyel kapcsolatban kiváltképp volt egy ilyen probléma. Ezer szereplő van; szokni kell ki kicsoda, le kell tisztulnia a terepasztalnak – és közben át is kell venned a sorozat ritmusát –, hogy aztán egy idő után tudj valakivel nem csupán azonosulni, hanem szorítani is érte. Nekem ez nehezebben ment most, de az évad felétől azért nem volt ilyen gondom, és kaptam pár komolyabb gyomrost is… Az ehhez hasonló érzelmi kötődések kialakulását nehezíti, hogy nem egyszer annyira a sötétben tapogatóztam, hogy azt még a Lost is megirigyelhetné… Komolyan nehéz eldönteni ki a jó, ki a rossz, de persze a világ már csak ilyen…
A sorozat technikailag és írás szempontjából nagyon jó ismét, a zene olykor kifejezetten üdítő és erős – mármint most változatosabb kissé, és mintha többször is használnák ezt a hangulatot fokozó eszközt. Pacsi érte! Vannak kimondottan külső helyszínek is; tényleg izgalmas ezen téren az egész. A politikai szál nekem annyira nem adta, de szerintem inkább csak érzelmileg nem voltam képes teljesen ráhangolódni a kulcsszereplőkre, úgy mint mondjuk az első évadban a polgármester kihívójára.
A sorozat ezen évadja dinamikus, izgalmas, rengeteg kérdéssel (majd válasszal), és hát közben azt sem mondhatnánk, hogy nem egy roppant aktuális témát érint. Bár ez nem 10/10, mint az első évad, nem sok hiányzik belőle, hogy az legyen. Annyira bejött és működött nálam ez az évad is, hogy bár egy csomó kifejezetten prioritásos olvasnivaló és bepróbálnivaló könyörög, hogy legalább nézzek rájuk, de én már másnap nekiláttam a harmadik és egyben utolsó etapnak. Pedig annyira azért nem vagyok kényszeres daráló. De ha valami ennyire jó…
9.2/10