Nem is olyan rég, a heti (olykor napi) rutin részeként kattintgattam rateyourmusicon – ezúttal a filmes szekcióban. Aztán láttam, hogy az 1995-ös toplistán a Fallen Angels bődületesen magas értéken áll, konkrétan 3.9/5, amellyel az év ötödik legjobb produkciója lett. „Hmm, mi is ez” – mondtam magamban… Majd kiszúrtam – mert ugye én ilyen ügyes vagyok –, hogy műfajilag bizony ez egy romantikus krimi / dráma egyveleg lenne. Hát ennél nagyobb hívószó nekem már nem is kellett…

A kontextus kedvéért nem árt leszögezni, hogy Wong Kar-wai rendező úrtól eddig két filmet láttam:  az egyik az az In the Mood for Love, a másik pedig a Chungking Express. Mindkettő romantikus dráma, utóbbi azonban szerintem jobban sikerült, ráadásul még vicces is. Tetszettek, de hatalmas kedvencemmé nem váltak, holott tudom, hogy sokan nagyra tartják őket. (Előbbi 8.1-es, utóbbi kerek 8-as átlagon áll imdb-n.) 

Szóval térjünk vissza a Fallen Angels-re. Ambivalens érzéseim vannak. De nagyon. Bizonyos szempontból mérhetetlenül zseniális az egész, más szemszögből megközelítve viszont egy egoista trip ez a másfél óra, amelyet lehet ugyan egyfajta kísérletező stlílusgyakorlatnak is tekinteni, de nekem ez nem hozzáadott a filmhez, hanem inkább elvett belőle. Mit értek ez alatt? Mondjuk azokat a nagylátszószögű, plusz gyakran szaggatott, szó szerint akadozó felvételeket, valamint pl. a színektől burjánzó képkockák hirtelen átmenetét a fekete-fehérként megelevenedő jelenetekbe.

Nekem ez művi, abszolút nem kifinomult, szinte ad hoc jellegű eltakarása annak, hogy itt ilyen téren bizony nincs koncepció. Nem arról beszélek, hogy nem tudatosan lett olyan a film amilyen, hanem arról, hogy a kreativitás hiányából fakadóan tényleg rohadt olcsó megoldás ilyen szélsőséges eszközökbe menekülni. A durva az egyébként, hogy annak ellenére, hogy nekem nem jött be, nyugtaton ez a fajta képalkotás a filmkedvelők között mégis nagyon népszerű és menő lett. Miért? Mert formabontó, merész és progresszív. Nem a szokásos beállításokat használja a filmben, nem unalmasan kimért és profi ilyen téren Wong Kar-wai alkotása. És ez sokaknak már elég is. Nem vitatom, hogy üdítőleg hathat arra, aki több ezer film után valami mást, vagy máshogy szeretne látni, de ez nem változat azon, hogy én ilyen szinten azonban – talán már mondanom sem kell –, meglehetősen konzervatív vagyok. 

Na de akkor térjünk rá a pozitívumokra. Mert vannak azért bőséggel. Kezdjük a karakterekkel. Két férfi és két nő életébe nyerünk bepillantást. Az egyik pasi egy laza, magányos bérgyilkos, akinek van egy női társa, aki távolról segíti… A másik hapsi pedig egy néma figura, aki hol itt dolgozik, hol ott, és bár nagyon szerethető és humoros alak, nem sok választja el attól, hogy ne nézzük teljesen hülyének. A lényeg, hogy ezek az arcok, és az életük ezen szakaszában jelen lévő nők igazán izgalmasak és hát mondjuk ki: aranyosak is.

Most például eszembe jutott egy jelenet a filmből az egyik kettőstől, és egyből konkrétan fülig ért a szám. Egyébként is: hozzám elég közel állnak az ilyen „elesett” személyiségek. Mármint nincs senkijük, és semmilyük. Próbálkoznak. Keresik a szerelmet. Megtalálják. Vagy nem… Néha szenvednek is éppen eleget. De közben azért teszik a dolgukat. És ha mindehhez hozzáveszem még azt is, hogy mennyire fedobja az összképet az, ahogyan kitárulkoznak nekünk a szereplők… Hát tényleg nem túlzok ha azt mondom, hogy ebből a filmből – mármint ilyen alapanyagból és ennyi ötletből merítve – lazán lehetett volna egy 10/10-es, hibátlan mozgókép is. Sajnos nem így lett. 

Ennek ellenére egy eléggé egyedi, és kétségkívül emlékezetes darabról beszélhetünk, és bár közepesen jóra értékelt filmekről nem nagyon szoktam írni – sem időm, sem kedvem mindig azt boncolgatni, mi és hol ment félre –, de ez egyenesen az iskolapéldája is lehetne annak, hogy valamiről akkor is érdemes megemlékezni, ha egyébként messze nem a – minden elemükben – remekbeszabott produkciók szűkös táborát erősítő filmes élményről volt most szó.

6.8/10