Kevés, tényleg nagyon kevés olyan lemez van, amelyen ennyire intim és komor dalok szerepelnek. A So You Wanna Be A Superhero c. tételben Jenn Ghetto végtelenül szomorú hangját hallgatva komolyan felmerült bennem, hogy akár ennek megírása, akár csupán a feljátszása után, hogyan nem vetette le magát a mélybe, vagy miképpen nem sírta el magát közben… Mondjuk ez utóbbi persze nem lehet kizárva…

Március 22 reggelén, az első éjszakás műszak után – meglehetősen álmosan és fáradtan – még vettem a fáradtságot, aztán gondoltam szétnézek itt-ott még, hátha találok valami zenei különlegességet… Pedig aztán néha már magam is elhiszem, hogy engem ugyan nem nagyon fognak tudni meglepni, aztán akkor letaglóz egy ilyen frenetikusan jó lemez, amelyre akár a depresszió tökéletes metaforájaként is hivatkozhatnék.

Az előbb említett szám szövege is mennyire zseniális már… Szinte már bájos, hogy mennyi melankóliával és keserűséggel átitatott sort sikerült papírra vetniük, hogy aztán ezt Jenn Ghetto – olykor már-már elcsukló – énekével a valaha volt legszomorúbb zenéjévé tegyék. Szavak nincsenek rá… Íme a dalszöveg második fele.

There’s laughter from below
It’s 1am – how could you have known?
The thoughts of silence
That had me
From going back to sleep that night
Wish I could call someone I love
To stop thinking of myself
Long look in the mirror
Just.. looks so blankly
You were right: I can’t do this
I’m going crazy; it’s fine by me
Now you can see
How much I’ve become empty

I might be leaving soon
I might be leaving soon
I might be leaving soon

My dreams are full of what’s not real
I’ll fly away and save the world
I’ll make you proud someday
I just won’t be around to see your face

My life is full of what’s not here
I’ll go away and save myself
I’ll make you proud today
I just won’t be around to see your face

Arra gondoltam aztán még tegnap reggel, hogy oké, akkor mától egy ideig ez lesz az alvós lemezem… Hát nem tudom mennyi köze volt hozzá, de ahhoz képest, hogy vagy négyszer felébredtem napközben, szinte végigálmodtam az egész napot… Az utolsó volt talán a legnagyobb hatással rám, azt talán soha el nem felejtem már… Hangulatában egyébként nem is nagyon lőttem mellé.

Rögtön eszembe is jutott Rob zenés eszmefuttatása – még a High Fidelity legelejéről…

„Mi volt előbb? A zene vagy a szenvedés? Folyton azért sajnálkoznak, hogy fiatalságra romboló hatással vannak az erőszakot ontó filmek, és ezért annyi a kiskorú bűnöző. Ugyanakkor senki nem sajnálkozik azon, hogy dalok ezreit hallgatják – szó szerint ezreit –, amik mind a csalódásról, a fájdalomról, a bánatról és a szakításról szólnak. Azért hallgatok folyton zenét, mert szenvedek? Vagy a zene okozza a szenvedésemet?”

De most térjünk vissza inkább a Songs About Leaving-re. Konkrétan tényleg elég szinte ránézni a dalok címeire, aztán máris a korong hatása alá kerülök. Mondjuk sok jóval már a lemez elnevezése sem kecsegtetett, de hát mit csináljak… Ha egyszer elkap valami… 

Szerintem ez az a egyik legnyomasztóbb LP amit valaha hallottam, pedig ha valaki, akkor én biztos letudtam már néhány búskomor hanganyagot az életben. Ez volt a bandának egyébként a harmadik és egyben utolsó igazi anyaga is. Ennek megjelenése után mentek turnézni, hogy aztán – egy időre – maguk mögött tudják életüknek ezt a szakaszát. Valahol a vég mindig is egy kezdet ígérete ugye… 

A They’ll Only Miss You When You Leave a másik személyes kedvencem. Egészen elképesztő a zongora és a hegedű harmonikus egyvelege. Aztán ahogy bekúszik az ének is, kicsit felpörögnek a dolgok, de a billentyűkkel és a különböző hangszerekkel a háttérben folyamatosan és hihetetlenül hangulatosan lekövetik az egészet. Meseszép.

De én még mindig csak ismerkednek vele. Valószínüleg ezek után is sokat fogom hallgatni. Egy biztos; több ehhez hasonló slowcore korongot kellene a lejátszóba tennem… Bizonyos zenékről, filmekről, sorozatokról és könyvekről amúgy mindig is azt mondtam, hogy ha valakinek ez vagy az nem tetszik, nem érinti meg, akkor annak az illetőnek nincs is igazán lelke...

Baljós egy lemez ez, amelynek egyébként a legnagyobb varázsát pont az nyújtja, hogy kissé tökéletlen és kísérletezős összképet sugall magáról. Itt viszont ez valamiképpen pont hogy hozzátesz az élményhez, nem pedig elvesz. Most legyen ez a pontszám, amely aztán idővel lehet tovább hízik majd…

9.2/10