Címke 2019 – film

Tune in for Love [ Szerelemre hangolva ] – 2019

Na megint helyben vagyok… Régóta szemeztem ezzel a filmmel. Bár körülbelül semmit nem tudtam róla. Annyit viszont igen, hogy nagyon aranyosak és hívogatóan szépek voltak mind a promóciós képek, mind a plakátok. És nem is kapott olyan rossz értékeléseket… Sőt, az egyik trakt.tv-s barátom is 9 pontot adott rá. Én meg úgy voltam most vele, hogy ennyi sötét krimi után igazán megérdemlek másfajta pofonokat is az “élettől”. Öngondoskodási level 99. 😅

Szóval az elvárásaim nem voltak túl nagyok. A rendezőt és a filmjeit úgyszintén nem ismertem. Persze rákerestem… Ji-woo Jung-nak nem ez az első munkája, de a korábbiak eléggé kihagyhatónak tűnnek; sem az értékelések átlaga, sem az érdeklődés nem nevezhető felfokozottnak körülöttük. (Nem mintha utóbbi annyira érdekelne, bár azért az tény, hogy a nagyon underground darabokat elég beszerezni is…) Fogtam hát magam, kajáltam, feltettem a lábam a puffra, majd aztán erre a két órára hagytam magam mindenfélét érezni. És milyen jól tettem, hogy adtam egy esélyt a filmnek…

Egy nagyon egyszerű kis dráma és romantikus love story ez; teli remek képekkel és zenékkel. De talán a leglényegesebb dolog nézői szempontból, hogy az idő – a megtekintése alatt – annak ellenére is szinte elrepült, hogy itt aztán pedig nem volt olyan eszeveszett tempó… Elismerem, nekem könnyű dolgom van; érzelmileg is eléggé könnyen rá tudok hangolódni bizonyos dolgokra, miközben aztán kár lenne tagadni, hogy mennyire imádom ezeket a kis utcákat nézni, szinte már érezni. És hát a legfontosabbról még nem is beszéltem: minden egyes alkalommal örömteli látni, ahogy a főszereplők elügyetlenkednek a maguk kis sajátos világában.

Igen, bizonyos szinten bejáratott kliséket is alkalmaz a film, de vannak olyan alkotások, amelyeknek mindez lazán megbocsátható. Meg hát ez egyébként is érzékeny témám. Mármint ez a közhelyes téma. Előbb-utóbb mindenki szerelmes lesz nem? Veszekedés, szakítás, kibékülés… Mindenki átélt már biztos ezek közül jó néhányat. Szóval én azt mondom, nem kell mindig formabontó csodát várni mondjuk egy romantikus filmtől. És most nem arról beszélek, hogy a lécet lentebb kellene – akár nézőként, akár készítőként – helyezni, hanem arról, hogy néha jó lenne, ha megpróbálnánk többre értékelni az egyszerű szépséget, a természetességet, a könnyedebb filmalkotást is.

Amivel számomra eladta még magát ez a kis kincs, az a két főszereplő között ragyogó kémia volt – tényleg irtózatosan helyesek voltak. De persze az is különösen impulzív hatással bírt, ahogy az idő múlását érzékeltették velünk. Igen, tudom; ki nem hallotta már azt az élete során, hogy “egymásnak teremtettek benneteket”, aztán sokszor mi lesz a vége… De azért jó leírni, hogy mennyire cukik is voltak… Hogy ez az állapot egyébiránt milyen formában mutatkozik meg, és meddig maradt fenn, az már más kérdés…

A zenék nagyon kellemesek, már-már fülbemászóak voltak. Most hallgatom az OST-t, és nem is tévedtem… Szerintem itt ragadok még amíg a végére nem érek. (Vagy tovább…) Közben meg már azt sem tudom mit akartam írni. Elkalandoztam… De megvan! Természetesen már csak azért, hogy valami érdemleges és értelmes gondolat is szerepeljen itt – legalábbis megpróbálkozom vele…

Ha meg szeretném fogalmazni – egy összetett mondatban –, hogy mit is láttam ebben a két órában, azt írnám, hogy nem csupán az első, olykor már szinte eufórikus lelkesedéssel átitatott szerelem elsöprő erejének egyfajta fuvallatát, hanem egy meglehetősen konkrét üzenetet is azzal kapcsolatban, hogy merjünk végre boldogok lenni, és igyekezzük végre ne szabotálni saját magunkat. Végtelenül egyszerű kis gondolat – tudom –, de biztos vagyok benne, hogy sokunkra ráférne, ha legalább egy kicsit elmerengenénk ezen…

Letölteni – jó minőségben – egyébként elég macerás (és időigényes), szívtam is a képekkel emiatt. De Netflixen szerencsére fent van!

9/10

Sound of Metal [ A metál csendje ] – 2019

Darius Marder első drámája zsigerien mélyre hatol az ember lelkében. Az úrnak azonban nem ez az első komolyabb munkája, egyszer dolgozott már együtt íróként Derek Cianfrance-el is, akinek többek közt olyan tartalmakat köszönhetünk, mint pl. a Blue Valentine, a The Place Beyond the Pines vagy az I Know This Much Is True. Az sztori alapfelállását gondolom nem kell nagyon részleteznem, aki hallott a filmről, az rég tudja már, miről is szól; van egy dobos, aki egyszer csak azon kapja magát, hogy beütött a szar; gond van a hallásával. Nem is olyan kicsi…

A film ennek a problémának a feldolgozásával, illetve a orvoslásával foglalkozik, elsősorban a főszereplő; a már sokszor bizonyított Riz Ahmed szemszögéből. És ez önmagában talán nem is lenne annyira érdekes és maradandó, ha nem lenne olyan jó mellette mindenki és minden más is, mert bizony egy hasonló témával könnyen nagyon mellé lehetett volna nyúlni. Szerencsére itt nem így lett, hiszen tényleg sziporkázóan jó ez a két órás utazás. Bár jómagam nem doboltam az életben egyszer sem, a metál – tizenéves korom óta –, a mai napig eléggé közel áll hozzám. Amiért viszont talán jobban át tudom érezni a főszereplő karakter pokoljárását, az az, hogy már több mint 15 éve csillapíthatatlan, kikapcsolhatatlan fülzúgásom van…

Szóval nem egyszerű ez a téma, pláne egy olyan karaktert illetően elmesélve, aki valamilyen szinten az életét a dobolásnak köszönhette. A képek, a hangulat és maga a (nem)feldolgozás is zseniálisan van ábrázolva a filmben, és bizonyos dolgok nagyszerűségéről tényleg csak spoileresen tudnék megfogalmazni gondolatokat, de maradjunk annyiban, hogy valóban nagyon egyben van egész. Számomra meg aztán kifejezetten örömteli, hogy a zenei szegmens potenciális kiemelésével nem estek túlzásba; mit tagadjam, nem nagyon vagyok oda a zenés darabokért, csupán a Whiplash és az Almost Famous azon kivételek kevese, amelyeket hajlandó vagyok bármikor megnézni, már sokadjára is.

Nem kell azonban megijedni, a film nem rendel mindent annak alá, hogy könnycseppeket csikarjon ki belőlünk, nem esik át a ló túloldalára, szigorúan megmarad annak, aminek lennie kell; egy tisztességes, remekül összerakott dámának, amely nem csak a hasonló problémákkal küszködőnek nyújthat valamiféle kapaszkodót, hanem talán az – ilyen szinten – egészséges emberek is jobban át tudják érezni nem csupán a sérült emberek lelki megpróbáltatásait, hanem azt is, hogy milyen kincs birtokában is vannak ők.