Címke 2019 – film

Na megint helyben vagyok… Régóta szemeztem ezzel a filmmel. Bár körülbelül semmit nem tudtam róla. Annyit viszont igen, hogy nagyon aranyosak és hívogatóan szépek voltak mind a promóciós képek, mind a plakátok. És nem is kapott olyan rossz értékeléseket… Sőt, az egyik trakt.tv-s barátom is 9 pontot adott rá. Én meg úgy voltam most vele, hogy ennyi sötét krimi után igazán megérdemlek másfajta pofonokat is az “élettől”. Öngondoskodási level 99. 😅

Szóval az elvárásaim nem voltak túl nagyok. A rendezőt és a filmjeit úgyszintén nem ismertem. Persze rákerestem… Ji-woo Jung-nak nem ez az első munkája, de a korábbiak eléggé kihagyhatónak tűnnek; sem az értékelések átlaga, sem az érdeklődés nem nevezhető felfokozottnak körülöttük. (Nem mintha utóbbi annyira érdekelne, bár azért az tény, hogy a nagyon underground darabokat elég beszerezni is…) Fogtam hát magam, kajáltam, feltettem a lábam a puffra, majd aztán erre a két órára hagytam magam mindenfélét érezni. És milyen jól tettem, hogy adtam egy esélyt a filmnek…

Egy nagyon egyszerű kis dráma és romantikus love story ez; teli remek képekkel és zenékkel. De talán a leglényegesebb dolog nézői szempontból, hogy az idő – a megtekintése alatt – annak ellenére is szinte elrepült, hogy itt aztán pedig nem volt olyan eszeveszett tempó… Elismerem, nekem könnyű dolgom van; érzelmileg is eléggé könnyen rá tudok hangolódni bizonyos dolgokra, miközben aztán kár lenne tagadni, hogy mennyire imádom ezeket a kis utcákat nézni, szinte már érezni. És hát a legfontosabbról még nem is beszéltem: minden egyes alkalommal örömteli látni, ahogy a főszereplők elügyetlenkednek a maguk kis sajátos világában.

Igen, bizonyos szinten bejáratott kliséket is alkalmaz a film, de vannak olyan alkotások, amelyeknek mindez lazán megbocsátható. Meg hát ez egyébként is érzékeny témám. Mármint ez a közhelyes téma. Előbb-utóbb mindenki szerelmes lesz nem? Veszekedés, szakítás, kibékülés… Mindenki átélt már biztos ezek közül jó néhányat. Szóval én azt mondom, nem kell mindig formabontó csodát várni mondjuk egy romantikus filmtől. És most nem arról beszélek, hogy a lécet lentebb kellene – akár nézőként, akár készítőként – helyezni, hanem arról, hogy néha jó lenne, ha megpróbálnánk többre értékelni az egyszerű szépséget, a természetességet, a könnyedebb filmalkotást is.

Amivel számomra eladta még magát ez a kis kincs, az a két főszereplő között ragyogó kémia volt – tényleg irtózatosan helyesek voltak. De persze az is különösen impulzív hatással bírt, ahogy az idő múlását érzékeltették velünk. Igen, tudom; ki nem hallotta már azt az élete során, hogy “egymásnak teremtettek benneteket”, aztán sokszor mi lesz a vége… De azért jó leírni, hogy mennyire cukik is voltak… Hogy ez az állapot egyébiránt milyen formában mutatkozik meg, és meddig maradt fenn, az már más kérdés…

A zenék nagyon kellemesek, már-már fülbemászóak voltak. Most hallgatom az OST-t, és nem is tévedtem… Szerintem itt ragadok még amíg a végére nem érek. (Vagy tovább…) Közben meg már azt sem tudom mit akartam írni. Elkalandoztam… De megvan! Természetesen már csak azért, hogy valami érdemleges és értelmes gondolat is szerepeljen itt – legalábbis megpróbálkozom vele…

Ha meg szeretném fogalmazni – egy összetett mondatban –, hogy mit is láttam ebben a két órában, azt írnám, hogy nem csupán az első, olykor már szinte eufórikus lelkesedéssel átitatott szerelem elsöprő erejének egyfajta fuvallatát, hanem egy meglehetősen konkrét üzenetet is azzal kapcsolatban, hogy merjünk végre boldogok lenni, és igyekezzük végre ne szabotálni saját magunkat. Végtelenül egyszerű kis gondolat – tudom –, de biztos vagyok benne, hogy sokunkra ráférne, ha legalább egy kicsit elmerengenénk ezen…

Letölteni – jó minőségben – egyébként elég macerás (és időigényes), szívtam is a képekkel emiatt. De Netflixen szerencsére fent van!

9/10