Rég volt zenés ajánlóm. Hallgattam éppen a Morrow zseniális, eléggé zúzós metál lemezét (itt az első dal) miközben ránéztem, hogy van-e már új anyaguk. Aztán látom a profiljukon, hogy ott a *Shels a kapcsolódó zenekarok listáján. És az agyamban ekkor valami bekattanva azt súgta nekem: jajj. Valahogy ilyesmi érzés lehet – csak kicsiben –, amikor egy régi szerelem újra megdobbantja az ember szívét. Rég vettem elő őket, de most arra gondoltam, hogy nagyon jól esne tőlük valami.

El is kezdtem hallgatni, miközben kerestem valamiféle zenei videót tőlük, de persze nem találtam semmit. Talán rémlett is, hogy nem is létezett. Viszont a dalok… (Még mindig. ❤️) Egyet mutatok most csak. A címe: Butterflies on Luci’s Way.

9 perc 4 másodperc dúdolgatós, tömör, de a felhők alját a távolban nyaldosó, színtiszta gyönyörforrás. Ha itt vagy, ezt olvasod, hallgasd is végig – persze csak ha valamennyire tetszik. 😊 A dúdolgatás nagyon nekem való, a gyönyör meg aztán vitán felül az én szakterületem. 😅 A tömörséggel magával persze már annyira nem rezonálok, én egy ideje inkább már “a lassú víz partot mos” féle kottákat játszom. ☺️ A dalszöveget amúgy szívesen kielemezném, de most azt hiszem, ezt inkább meghagyom nektek. Talán megértitek.

“Oh my love, as long as I have you, I don’t feel so bad

In all my life, the moments I’ve had, I don’t have you”

Ennyi. 😅 Szeretek beszélgetni, írni, illetve gondolkodni, de néha abszolút semmi kedvem, értelmetlen és felesleges időtöltésnek gondolom, hogy “feleslegesen megosszak magamról, magamból valamit”, illetve csak tartalom nélküli, üres fecsegést zúdítsanak rám.

Meg hát szeretek egyedül huncutkodni. Felfedezni, kipróbálni dolgokat, elmerülni nem csak úgy szimplán bizonyos dolgokban, hanem adott esetben az útban magában is. Elkalandozni, műfajokat bepróbálni, tabukat legalább magamban döntögetni, azon töprengeni, én milyen filmet, sorozatot, zenét vagy könyvet készítenék, illetve írnék. Egy valamiben biztos vagyok. Keveseknek tetszene. De nem is szeretném, ha sikeres lenne. A legtöbben ezért konkrétan eladják a lelküket. Én meg abból nem igen kérnék…

De mindegy is. Azt hiszem ez a korong sokat fog forogni a következő hetekben nálam – miközben az utolsó fázisába lép a filmes kollekcióm “teljessé tétele”. Viszem ezt a lemezt magammal a pöttöm kis konyhafülkémbe, a kávém mellé a számítógéphez, és persze együtt fürdünk és alszunk is majd el. Mocsok mód megszeretgetjük egymást. Úgy, ahogy azt kell. ☺️

Akik azt hiszik, “sopánkodok”, hogy ennyi évet tudatosan egyedül éltem, az ne felejtse el, hogy “emiatt” legalább nem csesztem el éveket “egy szar párkapcsolatra”. Még nagyon vadászgatásra, illetve bármi féle visszaigazolásra sem szorultam. Mégis kiktől kaptam volna? Mégis micsodát? Ne vicceljünk már… Általános iskolában hamar világossá vált számomra, hogy a nők többsége kb. semmit sem ér. Ezt pedig komolyan is gondoltam. Azóta a legtöbbek szerint csak romlott a helyzet. És igen, lehet ez a dal, ez a lemez sem szerepelne a kedvenceim között, ha állandóan másnak akartam volna megfelelni, ha másnak próbáltam volna eladhatóvá varázsolni magam. 🙂 Mennyien – kényszeresen – csak a másik által képesek “értékeli”, illetve szeretni magukat… Én meg eközben itt lubickolok egy ilyen dallal. Meg sok minden mással. Mindig inkább fókuszáltam, szerettem inkább magam teljesen odaadóan, minthogy valaki csak néha rámfanyalodjon egy kapcsolatban… Elnézve a gyűjteményeimet, hát azt hiszem jól döntöttem. 🙂

Az sem zavar, ha unjátok ezeket a dumákat, ha gyűlölnek egyesek érte, ha hozzátartozók, ismerősök sajnálnak, szánnak, esetleg önzőnek titulálnak. Amúgy nem nagyon látok magam körül egy olyan párkapcsolatot, illetve egy olyan pasit sem, akire biztosan rá tudnék mutatni, hogy igen, őt bizony irigylem. És ez gáz. Hogy miért, azt majd elmesélem a következő filmes írásomban.