Summer Strike – 2022

Na erre is nagy szükségem volt most. Hogy mennyire, azt mi sem jelzi jobban, mint az, hogy szűk két nap alatt letudtam mind a 12 epizódját. Egészen kellemes, életigenlő kis sorozat ez, sok-sok izgalmas karakterrel. Tényleg nézeti magát… Olyan habkönnyű, üdítő kis történet, hogy az ember észre sem veszi, és már a hatodik epizódnál jár…

Persze, igen, romantikus is. (Esküszöm, hogy véletlen esett rá a választásom! 😁) De messziről nem csak annyiról szól ez a széria, hogy itt van két karakter, aztán valahogy szenvedjük össze őket… Sok-sok olyan kérdéssel foglalkoznak még benne, amelyeken már én is agyaltam egy ideje… Oké, a főszereplő hölgy egy 28 éves nőt alakít, de ugye mit számít ma már a kor… Meg valami abszolút nem is csak korfüggő…

Hogy milyen kérdések is ezek? Hogy pl. mit is kezdjen az ember magával, amikor úgy érzi, hogy éppen összeomlik körülötte minden… Mármint nyilván mindenki azt csinál ilyenkor amit csak akar, de nekem imponáló volt mindaz, amit és ahogyan itt láthattam…

A kiüresedés, a magány, az empátia, a karrier és bizonyos lépcsőfokok végtelennek tetsző – talán reménytelen és felesleges – hajszolása, a társadalmi normák nyomasztó mivolta, a kapcsolatok önzetlen ápolása, valamint a gesztusok szeretettel átszőtt gyakorlása mind fontos kis darabkája életünk legalább bizonyos szakaszainak. Viszont meg sem említettem még az egyik legnagyobb ellenségünket… Önmagunkat.

Az ide-oda cikázó gondolatok össztüzének lecsengő utózöngéit követően azt azért nyugodtan bevallhatom magamnak, hogy ha más nem is, az azért csak elég klassz dolog, hogy igazából akkor és azt csinálhatok, amit csak szeretnék. Igen, 13 éve eljárok melózni a gyárba, de azon túlmenően… Mókuskerék ez is már valamilyen szinten, de nem kell feltétlen csak annak lennie. Meg azért otthon totálisan szabad vagyok… És egyébként meg mi történne, ha a mostani helyen befejezném, megválnának tőlem, miközben mondjuk még mindig nincs sem párom, sem gyerekem? Hát a lehetőségek száma végtelen… Ez persze oké, hogy senkit nem érdekel különösebben, viszont a Summer Strike ettől még itt van nekünk, és bizony ebből is merít – annyi minden más érintse mellett is… Legyen az akár a vidéki, akár a városi élet sajátosságinak taglalása, vagy a beilleszkedési nehézségek bemutatása… De ott van nekünk az a felismerés (?) is, hogy mennyire nehéz valakinek ismételten utat engednünk a szívünk legmélyébe… Aztán ha még ötleteket nem is feltétlen nyújt majd mindenki számára, mert éppenséggel nem tud valaki úgy azonosulni főszereplőnk bizonyos döntéseivel, mint ahogyan azt én is tettem, azért elgondolkodtatni lehet el fogja tudni majd.

Én mindezeken túl kimondottan emlékezetesnek éreztem a végén azt is, amikor megpróbálta az egyik karakterünk megfogalmazni, hogy mi is az a boldogság. Annyira cuki volt az is… Egyszerű, de közben azért mégis annyira izgalmas kis mozgókép Lee Yoon-jung sorozata, miközben meg abszolút nem gondolom túlzásnak, ha azt állítom, hogy a Summer Strike nem is lehet más, mint egyfajta, magának az emberi léleknek címzett, hatalmas adagnyi, tökéletesen elkészített, és ragadós szeretettel meghintett popcorn. Éppen ezért is valószínű, hogy sokaknál működhet ez a sorozat. Rengetegszer megmosolyogtatott, olykor meg is nevettetett, erőt adott a folytatáshoz, és bizony ezek után nem lehet meglepő, ha azt írom; veszett módon szórakoztatott. Kikapcsolt. Tette mindezt úgy, hogy közben ugye meglehetősen fontos témákat is feszegettek benne. Ebből adódóan aztán bár akadtak benne szomorúbb pillanatok is, sőt néha már-már inkább krimisebb irányt is felvett az egész, de olykor még az is annyira fun volt, hogy már pusztán a saját jóízű szórakozásomon való kiütközés is képes volt önfeledt vigyort csalni az arcomra…

Valakinek lehet nem tetszik majd, hogy idővel talán veszít a korábban említett légies könnyedségéből, de hát az élet sem csak arról szól, hogy akkor mostantól kezdve csak habzsoljuk az életet, aztán majd minden más meg lesz valahogy… Nekem nem volt egyébként annyira nosztalgikus, valakinek viszont lehet felettébb az lesz. Én még nem tartok ott, hogy az legyen. Nekem ez inkább szól a jelenről és a jövőről. Arról, hogy mit is kezdek majd magammal. És hát annyira talán nem is (lesz) gáz az életem. Úgy vagyok vele, hogy ha valami nem megy, béna vagyok benne, hát teszek rá, akkor majd jó leszek másban, máshogy. Csak jól leszek. Nagyon jól.

Nem annyira szeretem a nyarat, és így aztán – az utóbbi sok-sok év során – nem voltam nyaralni sem… Meg egyedül elmenni mindig – mikor közben itthon is jól elvagyok, nulla forintból… A Balatonban is olyan rég lubickoltam, hogy inkább le sem írom mikor voltam ott utoljára… De a Summer Strike után nagy kedvet kaptam ahhoz, hogy újra világot lássak. Vagy ha azt azért nem is teljesen, de legalább a saját utam járjam. Néha talán még kétségbe is estem mostanság, hogy tuti baj van velem; hol is tartok az életben, mikor szerettem, szerettek – úgy igazán – utoljára, meg ilyesmik, de hát aztán most őszintén; eddig sem nagyon érdekeltek bizonyos dolgok, most sem döngölhetem hirtelen a fejem a falba, csak mert valami egyszerűen nem akar összejönni… Kritikus, elítélő és minősítgető hangok mindig is lesznek, de én inkább elengedem a fülem mellett mindet. A lényeg, hogy az ajánlóm tárgya egy nagyon kedves és szuper sorozat, amelyben egyenesen imádtam a főszereplő hölgyet, de mellette is akadtak azért még más kedvencek.

Vizuális téren is kellemes, olykor nagyon eltaláltak benne bizonyos kompozíciókat, miközben a zene… Nos igen. Azokra sem lehet panasz… Ez pl. itt akkora kedvenc, hogy kérdés nem volt, hogy nagyon sokszor lejátszós lesz-e. (Kb. 60-nál tartok, youtube + zene… 😅 Nyugodtan nézzétek meg, spoilermentes a felvétel.)

Egy dolog zavart néha, ami aztán talán meglepő lehet, hogy ez nem más, mint a magázódás… Mármint tényleg elég érthetetlen volt olykor számomra, még ha bizonyos szinten logikus és kézenfekvő is volt, hogy ők ketten miért is így kommunikáltak egymással… De ez ott egyébként kicsit összetettebb dolog, már ahogyan az internetet böngészgetem ezzel a kérdéssel kapcsolatosan.

A Summer Strike nem forgatja fel a világot, a legtöbbünknél még csak nem is borítja fel a sorozatos toplisták élmezőnyét, de valami olyan bájosan hangulatos kis kedvenc válhat másnál is belőle, amelybe aztán – újfent – bármikor fülig érő vigyorral kapaszkodhatunk. Egy fantasztikus utazás, amely az élet legalapvetőbb nehézségeinek felvetésével, és az azokra adott válaszokkal van fűszerezve.

Az első két epizód is nagyon jó, de utána… Olyan, mint amikor az ember a tenger hullámai közé szeretné vetni magát, de aztán rájön, hogy lehet nem kellene ezzel kapkodnia… Így vagy úgy viszont, csak ott fogunk lebegni a víz tetején, és ha csak egy kis időre is, de minden problémánk és kétségünk tovaszáll majd… Egyedülállóaknak és útkeresőknek egy gumimaci-szörppel felöntött kis lelki fröccs, amelynek hatására nem csak kiderülhet az ég, hanem – jó esetben – azt is elhihetjük végre magukról, hogy mi bizony képesek lehetünk akár járni is azokon a bizonyos felhőkön.

9.2/10

Unforgettable – 2016

Lee Eun-hee első rendezése az idei 185. filmélményem. Ez egy új rekord, pedig aztán lehetett volna több is… De majd jövőre… Feltehetnétek a kérdést, hogy ez miért fontos, vagy miért kezdtem ezzel, de erre majd térjünk vissza kicsit később…

Nem szoktam fukarkodni a rossz értékelése kiosztásával, de ez idei egy nagyon erős év, eléggé ismerem már magamat, és sokszor meglehetősen jól is választok néznivalókat. Most sem tettem ezt másképp. Pedig aztán a film első negyedében nem voltam benne biztos, hogy ez ennyire betalál majd.

Nehéz megfogalmaznom az érzéseimet – még a film megtekintése után néhány nappal is… Az első percek láttán a történet felütése kellőképpen erős, vagyis az ember nem mondhatná rá, hogy nincs benne potenciál. De mégis viszonylag lassan áll össze a kép…

Az Unforgettable első fele olyan, mint egy kissé még talán éretlen gyümölcs. Nehéz neki ellenállni, de közben azért csak tudom, hogy ez még valahogy nem az igazi, nem teljes valójában pompázik előttem. És persze ettől független sosem lehet tudni, hogy egy hatalmas vihar megtépázza-e úgy, hogy abból utána aztán bármi is visszamaradjon…

A rendezőnő viszont tökéletes munkát végzett a film második felében. Még azt is mondhatnám, hogy már önmagában ez a tény is megszépíti a történtek előzményét… Talán nem fogalmazok túlzóan, amikor azt állítom, hogy Lee Eun-hee maga idézte elő azt „a vihart”, amelyről korábban beszéltem. A filmnek egyértelműen jót tett, hiszen felpörögtek az események, egyre karakteresebben körvonalazódott a történet íve… De hogy aztán mi vár ránk ezután a égzengés után…

Azt hittem egy tipikus romantikus drámához van most szerencsém, ami aztán talán betalál, talán nem… Hát tévedtem. Igen, van benne egy kis romantika, méghozzá valóban szemet és lelket gyönyörködtető, a aprócska pillanatok finom ölelésében, de ennél most többről van szó.

Sok mindenről szól ez a mozgókép. Éppen úgy a barátságról, a fiatalságról és a lehetőségekről, ahogyan az olykor esetleg már velünk született korlátaink leküzdésének nehézségeiről is. És akkor még nem beszéltem az emberi hibákról, a ki nem mondott szavakról, az elszalasztott lehetőségekről, valamint mindezek megéléséről, és feldolgozásáról…

A film utolsó harmadából bár egy szót sem tudnék idézni, de ezt most tekintsétek egy hatalmas dicséretnek… Két olyan jelenet is van a film során, amelyekből legszívesebben bevágnék ide egy-egy GIF-et nektek. Azok a színek, azok az árnyalatok… Az, amit és ahogyan megmutat nekünk… Brr…

Azon is gondolkodtam a megtekintése utáni napokban, hogy én vajon az ehhez hasonló filmek után vajon mikor égek ki? Meddig blogolok? Meddig tud így meghatni egy ilyen történet? Meddig érdekelnek majd pl. a filmek? Több idősebb kollégám is szívesen gondol vissza a klasszikus rendezőkre, a régi, nagy, filmes élményeikre, de már egyikük sem nézett szinte semmit az elmúlt tíz évben. (Na ilyen szintre tuti nem jutok majd azért…) Szerintem ha valaki igazán szeret valamit, azért később is tud majd rajongani. Talán még az is lehet majd, hogy tényleg tollat ragadok idővel…

Nincs kizárva egyébként, hogy valaki majd értetlenkedik a látottak „egy részén”. Szerintem viszont fiatalon sok mindenre képes az ember. Vannak akik végtelenül gonosz ostobaságokkal vagánykodnak a haverok előtt, mások viszont konkrétan meghalnának az első szerelmükért…

Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy az önmagunkba, valamint a másokba vetett hitről is szól a film. (Vagy inkább ezek hiányáról…) Arról, hogy néha jobb lenne, ha bátrabbak, határozottabbak és egyben talán kicsit megfontoltabbak is lennénk. Ha többet és jobban szeretnénk. Hiszen olykor talán tényleg minden bennünk van egy gyümölcsöző párkapcsolathoz. Vagy egy szimplán csak sikeres és mosolygással teli élethez. Csak lehet nem jókor és jó helyen… Hangzatosnak szánt maszlag ez így, – tudom én jól –, de arra gondolok most, hogy lehet pl. bár a legkeményebb döntéseket is képesek vagyunk meghozni, csak sajnos nem akkor és azt illetően, amikor és ahol mondjuk ildomos lett volna…

Egy törött szárnyú kismadár – gravitációval szembeni küzdelmének – esőáztatta meséje az Unforgettable. Egy olyan történet, amely alatt nem csupáncsak az első próbálkozásainak reményekkel teli szépségét, hanem kudarcainak karistoló élét is örökre a szívünkbe zárjuk majd…

9.1/10

Aloners – 2021

„Hogy a fenébe fogok én erről bármit is írni a blogon?” – Gondoltam magamban első körben a film megtekintése után… Mert hát bizony az Aloners a magányról szól. Látni akartam, amióta csak találkoztam vele, de sajnos magyar feliratot nem találtam hozzá. Sehol sem… Aztán gondoltam egy merészet, megnéztem mennyi sorból áll a felirat, – miközben azért feltételeztem, hogy sokat csak nem beszélnek benne –, majd mivel nem tévedtem, ráeresztettem a béta opensubtitles AI-s feliratfordítóját. Megnézhettem volna akár angolul is ennyi erőből, de egyébként is eléggé kíváncsi voltam az eredményre.

Nem lett olyan rossz, de azért messze van még a tökéletestől. Viszont engedjük el ezt most, a lényeg, hogy ebből is láthatjátok, hogy nagyon érdekelt a film. Az, amelyikhez trakt-en valaki annyit írt értékelésként, hogy „nothing happens, could be more.” Aztán rásózott 2 pontot. Hát mondom szép. Ilyenek (is) vagyunk mi emberek…

Mármint arra gondolok, hogy mennyire különbözőek. Oké, persze, nem is kérdés, hogy szerintem 2 pontnál mindenképpen többet ér, a hangulat, a fényképezés… Tényleg ilyen téren is erős a film – nem is részletezem most…. Viszont a fenti illető valószínűleg abszolút nincs tisztában azzal, hogy milyen is az a magány. Mert az kérem olyan, hogy általában sokáig tényleg nem is történik „semmi” az emberrel…

Mármint hogyan szólhatna egy film az egyedüllétről és / vagy a magányról, de tényleg „csak arról”, ha közben történik egy csomó minden is? Nem is értem. Tessék, lassan ott tartok, hogy véleményeket értékelek… Csak viszem még valamire az életben! 😅 Az előbbiekből aztán természetesen az következik, hogy az Aloners igazán hiteles vizuális lenyomata a magánynak. Még talán több is annál.

Itt meg kell állnom most, mert az ilyen filmeknek valóban van valami különleges varázsa. Mármint konkrétan akár még egy könyvhöz képest is. Itt sokszor nincs mit olvasni. Mármint gyakran nincs diskurzus, – ha van, hát az is csak pár szó csupán –, nincs még csak belső monológ, narráció sem. Az van amit látsz. Nincs egy leírás, egy szó, egy gondolatjel, de még csak egy vessző sem. Semmi. Ha csúnyán akarnék fogalmazni, akkor mondhatnám, hogy időnként csak egyfajta jelfeldolgozás megy végbe a nézőben. Látod, beszippant(od), aztán érzed. Már ha érzed… És ennyi. Hogy ebben van-e valami szépség? Hát szerintem ez, ebben a formában baromi klassz volt.

Mármint most túloztam kissé, de tényleg nem a párbeszédek viszik el a hátán a filmet. Hanem a hangulata talán. Igen, nem gondolom, hogy megfogalmaz bármi olyat, amivel megváltaná a világot. Vagy akárcsak ne találkoztam volna vele már valamilyen formában korábban, – illetve legalábbis ne gondoltam volna már rá –, de ez a téma már csak ilyen. Mit lehetne rá mondani… Kicsit félelmetes, de hű korlenyomata nem csupáncsak a mának, hanem talán még inkább magának a jövőnek is… Pláne ezzel az OST-vel, amit persze nem találok a neten…

Hong Sung-eun első filmje tényleg remek. Nem akarja megváltani a világot, nem keres és kutat minden áron megoldásokat és felelősöket, még csak különösebb társadalomkritikát sem fogalmaz meg. (Szerencsére…) Nem ítélkezik, nem hibáztat. Pedig lenne miből meríteni ugye hozzá. Csak megmutat dolgokat. Így viszont nem kalandozik el, nem megy át olyan okoskodós művészfilmbe, amely társadalmunk egyik legégetőbb problémájának megszakértésén fáradozik – tenné mindezt egyébiránt teljességgel feleslegesen is. Ellenben legalább normálisan megmutatja nekünk az érem egyik oldalát. Hogy lenne több is? Hát ez megint egy nehéz kérdés…

Gondolom valaki tudatosan választja azt, hogy egyedül van. Valaki meg nem. Na meg persze ezek között van milliónyi átmenet… Pl. szerintem simán lehet, hogy valaki őrlődik magában, mi is legyen, mit is tegyen… Aztán valami ugye mindig lesz. Nehéz lesz úgy szeretni ezt a filmet, ha nem nézünk a mélyére. Nem csak a világát, valamint karaktereit, hanem önmagunkat illetően is. Azonban nem feltétlen kell magányosnak lenned ahhoz, hogy értékelni tudd ezt az alkotást. De ha egyedül érzed magad, vagy voltál már igazán elveszett, – esetleg valaki a szűk ismerősi körödből az lehet –, akkor mindenképpen érdemes próbát tenned vele.

Nekem nagyon jól esett, hogy végre valami meglehetősen meditatív megközelítésben mutatja meg nekünk ezt a szomorú valóságot. Azt a világot, amely aztán gyakran egészen lehetetlen helyzeteket is teremt. Tükörnek pl. kimondottan jó, és kimondottan para, hogy egyes jelenetei során mennyire mintha csak magamat láttam volna…

Az sem véletlen, hogy dél-koreaiak készítették ezt a mozgóképet. Tudtátok, hogy ott mennyi gyereket vállal – jelen pillanatban – egy nő az élete során ? 0,78-at. Itt a legrosszabb a helyzet a világon, de a probléma a legtöbb fejlettebb országában felüti a fejét… (Itthon ez a szám ugye 1,52. Ezért is „vért izzadunk”, és igazából ez sem sokat jelent önmagában, ha közben a szülőképes korú nők száma fokozatosan csökken.) Hogy aztán erre milyen megoldások születnek? Pénzzel ösztönzik a gyerekvállalást. De ez láthatóan nem segít. Lehet ér valamit, lehet tompítja a grafikonok meredek esését, de szerintem ez csak inkább tüneti kezelés, nem a probléma forrásának megértését, és annak kezelésére irányuló valós szándékot sugall. Mert probléma azért akad éppenséggel. Dél-Koreában is. (Az itthoniakba bele sem megyek…)

Szerintem már csak azért is érdekes film ez, mert sokszor hallani, olvasni, hogy bizonyos dolgok, – akár mondjuk csak a szex – még mindig milyen tabutémának számítanak a társadalomban. Hát akkor a magány az mi? Még szerintem barátoknak sem nagyon merünk erről érdemben nyilatkozni – már ha vannak persze… Nemhogy nyilatkozni, még szerintem kérdezni sem… Régi kollégákkal erről beszélgetni… Mármint pl. az árnyoldalairól, arról, hogy az ember hogyan is éli meg ezt az egészet… Pff. Legtöbbször gondolom jönne valami kritikusabb megjegyzés, hogy „menj, aztán ismerkedj, ne agyald túl, illetve vegyél kocsit”, meg ilyenek, miközben messze nem feltétlen ilyen egyszerű az egész. Én aztán tudom. (Ezeket ismerőstől hallottam amúgy – egy elgyengült pillanatában! 😅) Szóval lehet próbálkozni, és az is valami, de szerintem sokra nem feltétlen megy vele az ember. Meg lehet csak rontanánk a helyzeten, ha véletlen rosszul ítélnénk meg, hogy kinek és mit mondunk el…

Azon is gondolkoztam, hogy vajon milyen képet „vetítek” itt magamról. Hát mondjuk pont nem nagyon érdekel „az eredmény”, de aki ismer, az lehet azt hiszi, hogy néha meglehetősen sokat beszélek. Hát lehet, ha jól érzem magam. Mondjuk valaki(k) mellett. Vagy nagyon próbálkozom, igyekszem. Amúgy gyűlölök pl. telefonálni. (Már felvenni is.) Amikor apu felhív rögtön izgulni kezdek, hogy mit szeretne, haza kell menni, pedig nincs kedvem… Meg hát akkor is, ha nem ez a téma, mit is mondjak, hisze. alig történt velem valami, izgalmas legyek, hogy reagáljak valamire, stb… Szóval ha valakivel valamikor sokat beszéltem (vagy sokat írtam neki), hát érezze magát megtisztelve. Hehe. 😉

Kicsit elkalandoztam, de hát ilyen ez, mit csináljak, ha ezt hozta ki belőlem a film. Pedig mint már korábban párszor elmondtam, ez egy nem túl hálás téma. Párkapcsolatokkal, szuperhősökkel és mindenféle egyéb mással is meglehetősen sok produkció foglalkozik. De „a magányt magát” megfilmesíteni… 10 díj ide vagy oda, lehet nem lesz sok nézője a filmnek évekkel később sem, és lehet az is, hogy kevesen értékelik igazán majd. Bár aki rátalál, az szerintem nem véletlen van ott és ahol. De szerintem mindenképpen segíthet valamit. Már talán az is, ha csak beszélünk, vagy írunk róla valahova vagy valakinek…

Oké, nem ettől leszek más ember. Meg hát én pl. úgy gondolom, hogy nekem senki ne akarja előírni, hogyan is éljem az életem. A boldogságra szerintem amúgy sincs egy általános, egyetemes képlet. A lényeg, hogy azt hiszem, úgy érzem; jól vagyok. És akkor ugye „helyben is vagyunk”…

Aki meg szeretné nézni, annak ide feltöltöttem. Egy ideig fent is hagyom. Igen, itt van az a felirat is amiről beszéltem. Még nem javítgattam, nem piszkáltam. Legalább megtapasztalhatjátok, milyen is lett az eredmény.

9.3/10

ellis: forever – 2023

Elmondhatatlanul vágytam már egy új ellis dalra. De tényleg. Ha nem hiszitek el, nézzétek csak meg pl. a 2021-es kedvenc zenei videóim listáját, mert bizony akkor ő végzett az élen. 😊 Sokszor rákerestem az elmúlt időszakban, hogy van-e, esetleg lesz-e valami tőle… Hát itt van!

Más kérdés, hogy erről rögtön az jut eszembe, hogy amikor Gabo81 – vetítőteremes sorstársként – megemlítette, hogy valami bulin (?) meghallgatták azt a bizonyos Hell című tételt, el voltak borzadva, milyen érfelvágós zene is… 😅 De hát na, nem mindenkinek lehet olyan jó füle és szeme ezen dolgokhoz is. 😉

Ellis mostani szerzeménye viszont ezúttal teli van élettel. És sok-sok gyönyörűséges pillanattal. Kézen fogva kíséri és áthatja persze valamiféle szomorúság is, de mintha minden másodperccel egyre bizonyosabb lenne, hogy az útjaik most végre különválnak…

forever – dalszöveg

i’ve been thinking about those summer nights
playing hide and seek in the cemetery
freaked out of our minds
i’ve been thinking about another lifetime
i know i was there but it doesn’t feel fair
‘cause it doesn’t feel mine

you said you wanted to believe in something
i guess i thought it could be me

i couldn’t wait
forever felt like such a long time
up all night
sanguine and wide-eyed
there was a day
i thought that things would be just fine
and forever felt like such a long time

i’ve been thinking about the long goodbyes
you couldn’t stay away
to save your life
i’ve been thinking about the thing that died
and i can’t get it back no matter how nice i ask
oh, trust me i’ve tried

you said you needed to be free, and later on
you said she reminded you of me *sigh*

i couldn’t stay
forever felt like such a long time
up all night
heart sick and tongue tied
there was a day
i thought that things would be just fine
and forever felt like such a long time
what a waste of my mortality
some things that are
were not supposed to be

and i couldn’t wait
forever felt like such a long time
up all night sanguine and wide-eyed
oh, i couldn’t stay
forever felt like such a long time
now forever is passing me by
is passing me by
is passing me by
is passing me by

Végig direkt kézikamerás egyébiránt a felvétel, a felbontás is csak olyan amilyen, de nekem pokolian tetszik; lendületes, vagánysággal, lazasággal és megszeppent pillantásokkal átitatott, talán a szabadságot magát is éltető kis csoda ez, megannyi bámulatos momentummal – akár csak az egyik röpke vágásról a másikra…

A 37. másodpercnél következik a kissé lehangoló, csalódott you said you wanted to believe in something / i guess i thought it could be me” két sora, majd aztán 1:58-kor a „you said you needed to be free, and later on / you said she reminded you of me sigh” hangzik el… Maradjunk annyiban, hogy ezen sorokat énekelve nem táncol, inkább csak rezignáltan néz ki a kis buksijából… Gondolom nem véletlen. De hát én amúgy teljességgel megőrülök mennyire cuki az a kissé keserű, lemondással is teli sóhajtás az utóbbi végén… (😳🤗)

Áh, nem akarom túlragozni, ellisnek ismét valami igazán fantasztikusat köszönhetünk, és roppant fontos még megjegyeznem azt is, hogy ahogyan én, úgy ő is csak egyre szebb lesz a korral. 😅 Jókor jött ez a dal, mert én is pápázom bizonyos dolgoktól. Valaminek végleg. De talán nem is baj, majd ahelyett is táncolgatok inkább egymagamban. 😅

Hallgassátok, nézzétek, szeressétek velem együtt. 🙂

Better Days – 2019

Pfúúú… Így, három ú-val. Mekkora film volt ez! A kínai Derek Tsang romantikus drámája bár olykor kimondottan ijesztő, de közben mindvégig ott motoszkált bennem, hogy mennyire ritka is az, amikor valami képes így a szem és a lélek babusgatását – ilyen szinten – nem csak magára vállalni, hanem aztán minden apócska hozzá fűzött reményemet be is teljesíteni.

Olyan mosolygós közeliekkel kezdünk a film első jelenete után, amelyek láttán ember legyen a talpán, aki azt meri állítani, hogy nem olvadozna el teljességgel, ha akár csak egyetlen egyszer így vigyorognának majd rá a jövőben… De most tényleg; annyi mindent bele lehet sűríteni csupán csak néhány ilyen pillantásba is… És hát annyira aranyos, hogy a készítők így nyitnak felénk…

De most beszéljünk egy kicsit arról, hogy mi is a film témája… Hát maradjunk annyiban, hogy ez az alkotás nem éppen könnyű, esti kikapcsolódásnak való, mert itt bizony az iskolai zaklatásokkal és azok utórengéseivel foglalkoznak. Persze lehetne erről finomabban is mesélni, más eszköztárakkal, valamint máshonnan is meg lehetne közelíteni benne a dolgokat, de a Better Days nem szórakozik velünk; nem veszi megúszósra a figurát, nem spórolja meg a piszkos munkát; az erőszakot itt bizony erőszakként is élhetjük át.

Ebből kiindulva nem csoda, ha azt mondom, hogy nehéz, olykor gyötrelmesen keserves momentumokat is láthatunk, de szerencsénkre mindezekkel sosem léptek át az öncélú erőszakábrázolás mezsgyéjébe. Egyszerűen ilyen a világ. Ilyenek egyes fiatalok. Hogy ezzel aztán a szülők, a tanárok és a rendszer maga, – beleértve a rendőrséget is –, mit tud kezdeni, na az egy érdekes kérdés… Viszont talán nem is az a legfontosabb, hogy mit, hanem az, hogy mikor…

És hogy miképpen lesz ebből bármi is, ami szerelemre utalna? Hát azt majd meglátjátok. Én mindenesetre gyerekként tuti nagyon éltem volna ezt a történetet. Azt amit, azt ahogyan bemutat nekünk a karakterei segítségével.

Furcsa kettősség jellemzi egyébként Tsang rendezését. Olykor meglehetősen nyers és kimondottan taszító, közben meg annyira szeretetéhesen naív és romantikus, hogy az már szinte a lehetetlenség határait feszegeti.

Nekem elég jó gyermekkorom volt. Persze, ha nem számítom bele a “párkapcsolatokat”. De nem, nem szeretnék újra iskolás lenni. Akkor is elég érzékeny voltam, és minő meglepetés, de jól elvoltam egymagamban. Nem is értem egyébként, hogy miért mozdítanak még meg ennyire a romantikus dolgok, amikor talán igazából csupáncsak egyfajta illúzió, romantikus képzelgés, a valóságérzékelés egyfajta kontrollvesztettsége az egész. Mondhatnám azt is, hogy felnőtteknek szóló mesék csupán. De hát aztán a fene se tudja… Az ember nehezen enged el bizonyos dolgokat. Meg aztán ha ebben nem hiszünk – mármint a szerelemben –, akkor mi más is maradhatna nekünk?

Nem tudom van-e valami tanulsága a filmnek. Az sem feltétlen baj, ha nincs. Sok mindent bele lehet látni, pláne mert eléggé összetett problémákkal foglalkozik. Az biztos, hogy lehúzós, de olykor kifejezetten felemelő is tud lenni. Sajnos azonban mind tudjuk, hogy nem mindig azt kapjuk életünk során, mint amit egyébként megérdemelnénk…

Nekem nagyon tetszett, hogy a film milyen ívet írt le. Tényleg annyira az én világom ez az egész… Még ha abszurd is azt nézve, hogy hol tartok érzelmileg… Ahogyan lefesti a történteket, ahogyan elmélyíti a karaktereink közötti kapcsolatot… Varázslatos. Valahol már irigylésre méltó is.

És akkor még meg sem említettem, milyen szenzációs Derek Tsang alkotásának hangulata. Sötét, de közben árnyalatokban és színekben is gazdag, páratlanul szép képekkel koronázzák meg ezt a lelkileg meglehetősen felkavaró történetet. Mindig kiemelem, ha valami pazarul van fényképezve, és jó benne az operatőri munka, de a Better Days az valami egészen döbbenetes ilyen téren. Szinte valósággal lemászik a TV képernyőjéről, hogy aztán – a szőnyegen, a puffon, valamint minden egyéb apróbb akadályon keresztül átkúszva – megcélozza a legérzékenyebb pontjainkat…

És akkor beszéljünk arról is, hogy a ’92-es születésű színésznő, Dongyu Zhou csak ezzel az egy szerepével 25 jelölést érdemelt ki, melyek közül 16-ot díjra is tudott váltani. Durva… (A rendező pedig 24-ből 13 alkalommal tudott nyerni.) A filmről magáról meg elég talán annyit tudni még, hogy a 66 díj, valamint a 73 egyéb jelölés mellett még Oscar-jelölt is volt… És hát a My Drama List oldalán is, – cseppet sem érdemtelenül – ez a produkció számít minden idők legjobbjának a filmeket tekintve, hiszen még több mint 12 ezer szavazat után is elképesztően magas, 9.2 pontos átlagon áll.

Hogy mindez mit jelent? Nem biztos, hogy tudom. Az is lehet, hogy semmit. De én azért nagyon örülök neki, hogy mások is szívükön viselték ezen karakterek sorsát. Mosolyogva gondolok arra, hogy őket is hasonlóképpen letaglózhatta a film, mint ahogyan azt velem tette. Sok-sok érző, vérző szívű kis lélek – szó szerint – kézen fogva pontozgatta felfelé ezt a kis, könnyekbe fojtott kincset. 🥹😅 Aztán most itt tartunk…

Az év egyik, ha nem a legszebb filmélménye számomra. Igen, egészen biztosan legalább mellbevágó, néha már talán sokkoló is, de közben viszont minden benne van, amit egy szerelmi történettől elvárhatnék. Még talán annál is több. Lehengerlőek a képek, nagyszerű a rendezés, zseniálisak a színészek, mindezek mellett pedig remek az OST is. Íme, itt meghallgathatjátok pl. az egyik kedvencemet róla.

Már előre látom magam, ahogyan 10-20 év múlva is rendszeresen előveszem még… A Better Days egy fájdalmasan gyönyörű mozgókép, amely úgy festi le az iskolai élet megpróbáltatásait, ahogyan azt kevesen merik. Egyszerre képes hitelesen mesélni nem csupán a kiszolgáltatottságról és a félelemről, hanem a reményről, a bizonyos elemek elleni, – sokszor talán hiábavalónak tűnő – küzdelemről, valamint az igaz szerelem elképesztő erejéről is. Egy megrendítő utazás ez mindazoknak, akik hisznek még benne. Vagy csak újra hinni szeretnének.

10/10