Esemény. Hát az volt. De milyen… Életemben először ma tök egyedül ültem egy moziteremben. Mondjuk annyira nem nagyon zavart… A film ellenben néha már szinte igen. Nem tudom mikor láttam utoljára ennyire embert próbáló darabot.
A témát valószínűleg tudjátok. Ez ugye a nem kívánt terhesség. Mondhatnám, hogy nem kívánt jelenetek tolmácsolásában… De nem, nem volt ám annyira szörnyű, csak úgy 15-25 percen keresztül fogtam a fejem, nem egyszer a vásznat is el kellett szinte takarnom…
Nem lehet egyszerű anyának lenni. De ugyanígy nem lehet egyszerű mit kezdeni egy olyan terhességgel sem, amit nem akartak. Pláne egy olyan rendszerben, ahol tiltva van az abortusz. Egyszer olvastam, hogy a nők nem csupán a gyerekeikért tennének meg mindent, hanem azért is, hogy – legalábbis akkor és ott még – ne legyenek…
Annie Ernaux 2000-ben publikált, azonos című regényét az az 1980-as születésű Audrey Diwan dolgozta fel, akinek egyébként ez a második rendezése csupán. Mit ne mondjak, ezzel a sikerrel – hiszen nem csak a kritikusok szeretik a művét, hanem azért díjakkal is elismeri a szakma színe java –, elég korán letudott egy kétségtelenül határozott belépőt a figyelemre érdemes rendezők körébe. A könyv pedig bár – témájából adódóan – annyira nem közkedvelt olvasmány, az értékeléseket átfutva nem lehet azt állítani, hogy ne lenne elég hatásos. Magyar nyelven – sajnos – az írónőnek ezen regénye még nem jelent meg…
Megrázó a film, de azért az életről nem hozott le. Sőt, valahogy szinte motiváló, hogy egyesek mennyi mindent átvészelnek (hogy hogyan, az már más kérdés), pedig aztán sok barátra és segítségre abban az időszakban, azaz az 1960-as években – ilyen helyzetben – nem nagyon számíthattak. Az Esemény naturalista film. Nem fél megmutatni dolgokat, de közben nem esik át a ló túloldalára sem. Persze valakinek ez lehet sok lesz, de a valóság már csak ilyen… A film egyébiránt egyfajta feszült visszaszámlálás. Jön a felismerés, a feldolgozás, majd az a bizonyos döntés. Előtte és közben pedig folyamatosan ott őrlődik az ember, hogy mi és hogyan is legyen.
Kemény kis mozgókép volt. Valaki biztos vagyok benne, hogy inkább fizetne azért, hogy ne kelljen megnéznie. Nekem ugyanakkor nagyon tetszett. Sosem tévesztettek benne fókuszt, arról szólt és mesélt, amiről kellett. Nem vállalta túl magát, szimplán megmaradt annak aminek szánták. Nem tudom mikor fogom újranézni. Meg hogy akarom én-e ezt meg egyszer látni és úgymond magamon érezni. A fényképezés nagyon jó volt, a 4:3-as képarány pedig már önmagában is szinte egyenesen felizgat; mindig árgus szemekkel vizsgálom ilyenkor, hogy mit és hova helyeznek el ezen szűk képi keretek között. A zenei aláfestés meg minimalista, a szinte már horrorisztikus beütésű hangjegyekkel szó szerint telitalálat. Nagyon örömteli, hogy a Never Rarely Sometimes Always [ Soha, ritkán, néha, mindig ] után egy újabb ezzel foglalkozó film is tudott merőben mást élményt nyújtani. Hogy ez, ebben a formában aztán persze kinek is hiányzik, azt majd mindenki eldönti magának… Én azt mondom, hogy bátraké a szerencse!
És igen, lehetne arról beszélni, hogy talán soha nem aktuálisabb ez a téma, mint most, de ez már inkább politika. Én úgy vagyok vele, hogy mindenkinek jobb, ha abszolút önmaga rendelkezik a saját teste felett. De persze azt is aláírom, hogy biztos vannak visszaeső, problémás esetek és személyek, olyanok, akiknél az abortusz már szinte egyfajta „védekezésnek” számít. De ettől még a tiltását is abszolút nettó baromságnak tartom. Sokkal komplexebb rendszerben megfogalmazott szabályok és kitételek kellenének; kinek, hányszor, miért legyen ez a lehetőség hozzáférhető. Az akárhány abortusz úgyanúgy nettó hülyeség, mint az, hogy mindenkitől megvonunk szerintem ma már azért alapvető jogokat.
Ebben a 100 percben szerencsére nincs semmi átlátszó állásfoglalás. Egyszerűen csak megmutatja egy nehéz helyzetben lévő lány minden apró rezdülését.
9.1/10
Nem ide tartozik, de úgy volt ma, hogy segítettem egy havernak Csepelen valamiben, aztán ha már ott voltam, felmentem a belvárosba megnézni egy filmet. Plázás csepeli mozi nekem már nem is jó ugye… De tényleg, annyira fapados és kommersz gyakran a kínálat ezekben, miközben a művészmozikban azért mindig akadna valami értelmes néznivaló…
És én az Eseményre voltam kíváncsi. Jó ideje már… Kino Cafe Mozi-ban volt egy 16:15-ös vetítés. Ott sem voltam még soha, de persze számtalanszor elmentem már mellette. Ez így már a negyedik művészmozi amit megjártam. Ez a legfapadosabb eddig mind közül, de feelingje azért még lenne. Már ha úgy működne, ahogy kellene. Mert hát gondoltam majd a vetítés előtt iszom egy kávét, meg sört. Hát a kávézó része zárva volt, és melegem sem volt éppen… De ahogy hallottam, itt bizony felújítások, átalakítások lesznek. Nem pletykaként, hanem ott előttem beszélték át. Esküszöm, hogy vissza kellett fogom magam, hogy ne adjak tippeket, mert szerény személyem ehhez is ért ám persze. Hehe. Képzeletben már ki is állítottam nekik egy számlát… De ha már nem fogyaszthattam, legalább beszereztem ingyen egy Csodálatos teremtmények plakátot. Ami egyébként rohadt vagány szerintem.
