David Siegel és Scott McGehee közös filmjét epekedve vártam – már persze miután megtekintettem a Maisie tudja c. korábbi, 2012-es alkotásukat. Szerencsémre nem kellett csalódnom. Oké, igen, már a plakátjaikkal is megvettek rögtön – nem volt mondjuk nehéz dolguk, mert valamiért az USA északi része különösen vonz. Seattle-től, Montana államon és Chicagon át New York-ig; minden jöhetne. Talán az igazi tél ígérete. Vagy a szél teszi. Nem tudom. Majd egyszer netalántán.
Szóval elindul a film, és hát szögezzük le az elején: nem éppen karfába kapaszkodós tempót kapunk, még ha nyilván ilyet nem is várt volna az ember. Aki szereti a lassabb dolgokat, vagy pont arra lenne most épp szüksége, hogy kicsit eltávolodjon a rohanó világunk – és néhanapján saját magunk által is felerősített –, szinte bántó háttérzaja elől, az a Montana Story-val jó üzletet csinálhat.
Néhány szereplőt köszönthetünk csak a filmben, az ő karaktereik és beszélgetéseik által nyerünk betekintést egy család múltjába. Nem túl szívderítő történet. De hát az élet ilyen… Egyébiránt érdekes, már-már ambivalens érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban. Rajongok érte? Vagy csak szeretem? Én sem tudom még teljesen… Miért nem?
Mert el is kezdtem gondolkodni azon, hogy lehet az alapján kellene kimondottan értékelni a filmeket és sorozatokat, hogy elmentem-e magamnak őket későbbiekre vagy nem. Újra akarom-e nézni őket valaha is? Ajánlanám-e másoknak is? És itt a válasz egyértelműen igen – mindenre. Viszont ettől még mindig nem vagyok teljesen biztos a dolgomban. Ilyet pedig ugye egy mezei blogger sem tesz, mert hát milyen már az, amikor valakinek valamiről nincs kiforrott, határozott álláspontja ugye. A helyzet az, hogy a Montana Story azért is ütős film, mert nem vágnak úgy gyomron benne, ahogyan egyébként megtehették volna.
Nincsenek régmúlt időkből snittek bevágva, nincsenek drámai események vizuálisan direktbe megjelenítve, az arcunkba tolva. Az van ami. Pár találkozás, és talán néhány óra együtt. És közben – ha csak apránként is –, de kibeszélnek magukból bizonyos dolgokat. És ez bátor döntés szerintem. Lehetett volna a drámát és a feszültséget fokozni benne, hiszen ezt a történetet – még ha egyszerű is –, sokféleképpen el lehetett volna mesélni. Erre egy olyan verziót választottak, amely – nyugodtan mondjuk ki –; szerintem a legkevésbé nézőcsalogató. És nem is tudom – remélem ez nem a totális sznobság előszele –, de én ezt már önmagában is értékelem.
Ami viszont kétségtelen, hogy Montana gyönyörű, hideg és szeles. Én amúgy otthon természetesen teljesen sötétben filmezek, a soundbaron pedig – a megszokottól eltérően – jól felvettem a hangerőt is, mert minden egyes fuvallatott hallani akartam a képernyő előtt ülve. És hát semmi nasi, meg ilyesmi közben. Aztán félig-meddig már tényleg ott is voltam. Illetve bár ott lettem volna. A táj meseszép, a képek között vannak egészen zseniális beállítások is. Nagyon várom, hogy újranézhessem igazán jó minőségben. Meg aztán hiába 1 óra 54 perces ez a dráma, abszolút nem éreztem annyinak, sőt, többet és többet akarnék nem csak a karakterekből, hanem ebből a világból is.
Haley Lu Richardson meg lassan az egyik kedvenc színésznőm lesz. De mit hazudjak… Már az. Nagyon jól állnak neki ezek a filmek, és remélem rendszeresen viszontláthatjuk ehhez, vagy épp a Columbus-hoz hasonló produkciókban. Veszélyesek az ilyen filmek, mert nagyon nem sok van belőlük. Moziban meg aztán már pláne. Valahol a nagyon jó, és a zseniális között ingázok, majd idővel felnövök talán a feladathoz. Addig meg inkább biztosra megyek a pontszámmal.
9.1/10
