Hope – 2013

Most szépen itt hagyhatnék egy pontszámot – jó öles méretűre véve a számokat –, és egyben be is fejezhetném ezt a blogolgatást. Mert ez a film… Nem is tudom, hogyan írjam le…

Kezdjük talán hát a tényekkel. Ennél többet én nem tudok egy filmen sírni. Képtelen lennék rá. Egészen döbbenetes mit műveltek velem. Itt nem könnyeztem, nem pityeregtem, hanem tisztán sírtam… Bőgtem, mintha nem lenne holnap…

Annyira megviselt, annyira bevonzott a csöppnyi kis világába, hogy én azt hittem ilyen mélységek (vagy / és magasságok) nincsenek is… Volt két pillanat, amikor azon kaptam magam, hogy azt gondoltam; ez nekem sok, kinyomom inkább a fenébe, aztán bár adok rá egy 10 pontot, de én ezt ugyan végig nem nézem…

Aztán csak letudtam. Nehéz volt… Nagyon nehéz. Pedig most személyesen nem is nagyon voltam érintett. Nincs romantikus szál, nincs semmi kimondottan, ami saját magamra emlékeztetne benne… Maximum apróságok. És hát gyerekem sincs… (Mi lenne, ha lenne?!)

Szóval a Hope egy “sima” dráma. De milyen lehetetlenül kivételes dráma… Ha valami szétszedi az embert, az ez… Ilyenkor aztán pláne sajnálom, hogy nincs barátnőm, mert érdekes lett volna látni, érezni, hogyan is reagál a látottakra. Sírtunk volna együtt… (Aztán “finoman” megjegyezte volna, hogy ha még egyszer ilyen filmet választok, akkor tuti agyonvág egy klopfolóval… 😅)

Oké, tudom unalmas, hogy eddig szinte semmit nem mondtam. Írhatnám, hogy szenzációsak a színészek, nagyszerű a fényképezés, a zene, de hát ez – a korábban részletezett dolgok miatt – már szinte magától értetődő… A kislányért – akit egyébiránt Lee Re alakít – meg konkrétan vérzett a szívem, annyira aranyos volt… (Ha ezt a 122 perces mozgóképet kiskoromban látom, én tuti lebuktam volna otthon, hogy aztán – kissé félve –, de csak színt valljak anyukáméknak… Még lehet büszkélkedtem is volna azzal, hogy én bizony most aztán már tényleg igazán szerelmes vagyok…)

Ettől független ez a produkció egy olyan “témát” boncolgat, amelyet már feldolgoztak néhányan korábban. De ilyen minőségben, ennyire a határ szűk mezsgyéjén táncolva talán még sohasem. Itt a családon van a fókusz, miközben a bűnügyi és jogi szál szinte csak mellékesen van jelen – de úgy, hogy azért mégis szerves része az egésznek.

A Hope egy olyan alkotás, amelyet legszívesebben mindenkinek ajánlanék, de közben meg talán óva intenék bárkit is attól, hogy megnézze… (Persze ez utóbbi nem is annyira igaz!) Azt tudom valójában tanácsolni, hogy ne olvassatok utána. Semmit. Egy sort, de még csak egy rövidke leírást se! Nézzétek csak meg, aztán meglátjátok…

Nem tudom, hogy mi az, amit maximum nyújthat egy film. Ahogyan azzal sem vagyok tisztában, mikor szeretném ezt újra átélni. Arra azért mindenképpen jó, hogy olyan húrokat is megpendítsen egyesekben, amelyek létezéséről talán nem is tudtak korábban. Lehet, hogy sokat láttál és olvastál már… Azonban a Hope – szerintem – téged is meg fog lepni.

Nekem kicsit olyan, mintha most újra gyerek lennék. Aki hatalmas szemekkel rácsodálkozik a világ ilyen fajta kincseire. Meg talán kicsit önmagára is. Arra, hogy alig hiszi el, hogy a mesék utáni világ után képes volt valami így megmozgatni a szívét. Akit talán először érint meg úgy valami, hogy annak emlékét örökké magában őrzi majd. Ami formálja, hatással van rá. Talán akár meg is határozza a későbbiek folyamán.

A film egyik legnagyobb csodája egyébiránt az, hogy minden annyira realisztikus és hiteles benne, hogy nincs egyetlenegy mosoly és könnycsepp sem, amely nem jókor és jó helyen csillanna fel benne. Kétség nélkül állítom, hogy ez a 2013-as produkció egyszeri és megismételhetetlen. Olyan, amely úgy mesél – többek közt – a szeretetről, ahogyan nagyon kevesek tudnak.

Mindezt pedig úgy abszolválták, hogy egy csöppnyi hatásvadászatot nem éreztem ki belőle. Vizuálisan nyilván roppant “erős”… Minden téren. Emiatt persze lehet sok is lesz valakinek… De hát el lehet ezt mesélni ehhez hasonló képek és jelenetek nélkül?! Valószínűleg el. De így sokkal átélhetőbb, átérezhetőbb a karaktereink sorsa. Itt bizony nincs kozmetikázás…

Piszok nehéz lesz ezt bárminek is felülmúlnia. Cseppet sem mellékes, hogy – szerencsénkre – nem akar minden áron sokkolni, de olykor mégis sikerül neki. Ez pedig nem akármi. Igen, valamitől mindig érdekeltek az elveszett teremtések, sok fiatal női karaktert megsirattam már, de Joon-ok Lee rendezése – páratlan módon – valósággal átszakította azt a bizonyos képzeletbeli plafont. Rég volt ilyen… Pedig ugye az ember edződik is idővel talán, erre most meg itt vagyok én, félig összetörve… Tényleg katartikus, emberi, nagybetűs filmélmény. Olyan, amellyel nem sokszor találkozik az ember az élete során.

Ezek után nem tudok mit tenni; más szemmel vagyok kénytelen közelíteni a drámákhoz. Tudom, sejtem, hogy sokak úgyszintén megküzdenek majd vele, de higgyétek el; megéri. Minden másodpercében egy kis varázslat az egész. Néha sötét, gonosz és félelmetes, olykor viszont egy igazi szeretetbomba.

A film egyébként egy megtörtént esetet dolgoz fel, de ennél többet nem kell tudnotok róla. Én meg közben annyira kíváncsi vagyok mások reakcióira, hogy most ezt indítom a saját vetítőtermes körömben. Pedig azért sejtem, – azaz pontosabban fogalmazva remélem –, hogy miképpen is fog szerepelni. Letterboxdon 4.1, IMDb-n 8.2, trakt-en 83 ponton áll… Az egyetlen szomorú dolog ezen számok mögött az, hogy lehetne sokkal, de sokkal ismertebb is. Annyira, de annyira megérdekelné…

10/10

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük