Kicsit összeszorul a szívem, amikor erre a filmre gondolok. Pedig egy piszok visszafogott kis alkotásról van szó. És mégis, illetve talán pont ezért működik annyira. Meg mert gondolom van egy blogom, és én is tollat ragadok néha… Hiszen ez a másfél óra bizony részben a költészetről is szól.

Nekem kimondottan tetszett, ahogyan felépítették a történetet és a karaktereket, miközben a drámai részek sem vettek el belőlük semmit. Inkább egyfajta támaszként szolgáltak csupán. Oké, tudom, hogyan is lehetne a dráma maga valamilyen támasz bárki életében is – tehetnétek fel most a kérdést –, de gondolom ezt nem kell pont most megmagyaráznom…

Annyira kevés mozgóképet láttam még a költészetről, valamint úgy általában magáról az alkotás folyamatáról is… Aztán most itt van nekünk ez a varázslatos kis produkció – Sara Colangelo rendezésében. A Holt költők társasága mindenkinek megvan ugye? Természetesen én is láttam, de nálam az valamiért nem kifejezetten működött. (Sajnos elég régi élményeim egyike már.)

A tanítónő szerintem amúgy egy sokkal bensőségesebb film. Már-már felzaklatóan megrázó és drámai jegyekkel fűszerezve. Biztosan közrejátszik az a sikerében, hogy bár kevés karakterrel foglalkoznak benne mélyrehatóbban, akikkel viszont igen, azokkal aztán tényleg elmennek szinte a végsőkig is.

Maga az alapfelállás roppant érdekes. Adott egy tanárnő, akinek van családja, és emellett még talán a kissé unalmas munkáját is szereti, így aztán látszólag minden a helyén van számára egy teljes és boldog élethez. Mivel pedig a gyerekei már nagyobbak, mer egy nagyot álmodni, és elkezd egy csoportos tanfolyamra járni, ahol az írással foglalkoznak. (Mondanom sem kell, hogy nekem már önmagában ez is milyen izgalmas.) Majd képbe kerül egy kisfiú, akit aztán valamiért roppant különlegesnek talál. Hogy mennyire valósak ezen meglátásai és érzései, az idővel majd kiderül (?), de mindenesetre – olykor – valóságos öröm volt őket nézni.

A film mindezek mellett egy igen fontos kis részletére is rámutat a gyermekek és a szülők kapcsolatát, illetve a közös útjuk egyik legfontosabb ívét illetően. Ha gyereked van, illetve lesz, akkor mindenképpen érdemesnek tartom már csupán emiatt is megtekinteni ezt az egyébként mindössze 96 perces alkotást. Hogy miért? Mert persze a nevelés is érintve van benne. Például olyan aspektusból, hogy ki és mit lát a saját gyermekében, ki és milyen utat szeretne neki szánni. Rosszul hangzik ugye? Hát…

Nem mennek persze nagyon mélyre a témában, és válaszokat sem biztos, hogy kaptok majd, de talán már akkor is megérte rászánni ezt a kis időt, ha aztán a hatására néhány kérdés megfogalmazódik az emberben.

Valami elképesztően nyomasztó, közben pedig mégis valahol végtelenül felemelő érzés ez a kis betekintés kettejük életébe. Már szinte talán túlságosan realisztikus és egyébként meglehetősen ijesztő képet is fest nem csupáncsak a társadalmunkról, hanem konkrétan a személyes kapcsolatainkról is.

Vajon mitévő légy, ha legalább kicsit tehetséges vagy, de mások nem képesek, esetleg nem akarnak észrevenni? Ha mégis felfigyeltek rád néhányan, akkor vajon támogatnak-e eléggé? Érdemes amúgy egy anyagias, elüzletiesedett világban az írással foglalkozni? A szűk családi és baráti társaságod tudja egyáltalán, hogy ez érdekel, és próbálkozol? Ha igen, akkor kaptál akár csak egyetlen pozitív visszajelzést tőlük? Vagy bármi mást ezzel kapcsolatban? És különben volt valami érdemi tartalma is a véleményüknek? Mit tesznek, tettek hozzád a többiek? Mert ugye elvenni, csöndben maradni, illetve diktálni azt ugye sokkal könnyebb…

Én persze aztán nem vagyok egy nagy író, nem jártam sem főiskolára, sem egyetemre. Nem is viszem sokra valószínűleg. De azért még engem is meglep, hogy mennyire nem érdekel szinte senkit, hogy miről és hogyan írok. Maximum három ember írta meg személyesen korábban, hogy “szépen írok”. Mindegyikük nő volt. (Innen is köszönöm nekik. ☺️) Persze azért árnyalnám azzal a dolgokat, hogy egyszer kaptam 15 kedvelést a molyon az egyik filmajánlóm egy aprócska részletéért. Még egy rövid komment is járt érte. (Tökre örülök neki. ☺️) Családtagokat amúgy meg nem is érdekelt soha. Egyetlen egyszer sem néztek a blogomra. A barátaimat és a kollégáimat sem nagyon izgatja, bár volt amikor valakinek el sem árultam mi a blog címe. Szóval annyira nem is publikus a dolog – hiszen kell a fenének, hogy mindenki rajtam röhögjön. De hát mit várjon az ember egyébiránt, ha alig figyelünk egymásra, és ha a legtöbben képtelenek vagyunk – bizonyos témákban – nem csak a saját lelkünk mélyére ásni, hanem akár csak megkarcolgatni annak a felszínét? Mit kezdenének akkor ezek után egyesek más belső, igazán személyes vivódásainak kivetüléseivel?

Tovább is megyek még… Egyszer youtubeon egy népszerű megmondóember feltette azt a kérdést, hogy egyébként ki a fene ír ma még blogot… És ahogyan ezt mondta egyébként… Hát értem én, hogy ma már a videós tartalmak hasítják ki a legnagyobb szeletet abból a bizonyos tortából, de fú, engem ott rengetegen irritálnak is. A legtöbben mértéktelen mód túljátsszák magukat, szerepet vesznek fel, miközben a megtekintések és a feliratkozók száma a mindenük, az az ő istenük. És ez meg is látszik sokszor a tartalmaikon… Nem is nézek egy ideje már szinte senkit itthon.

Nyilván ellentmondásos lehet az, hogy előbb a visszajelzéseket hiányoltam, most meg az általuk szült megfelelési kényszerből adódó eleget tevést kárhoztatom, de azért ez nem ilyen fekete-fehér. És persze kivételek mindig lehetnek. Mindezeket viszont nem csak az írásra értem. Tehetséges bármiben lehet az ember, és segítséget, valamint visszajelzést meg annyiféleképpen kaphatnánk…

Az írás azért más kicsit, mert az részben valami egészen megfoghatatlan dolog, hiszen a belső értékek, a hibák, a hiányosságok és félelmek, azaz a legmélyebben megbúvó érzelmek felszínre törését feltételezi. Ezekre nyilván nehezebb tömegeknek rezonálni, miközben mondjuk egy kihagyott ziccernél nyugodtan szólhat – egyből és kórusban – a rendkívül sokatmondó “kurvaanyádat”…

És ezzel most nem azt mondom, hogy vesszen a sokszínűség, hogy mindenki legyen ilyen vagy olyan… Csupán úgy gondolom, – talán inkább remélem –, hogy több van bennünk emberekben, mintsem azt elsőre olykor látni vélem. Hogy hiába a kapitalizmus „még többet, és még többet kellene akarnom” féle keretezése, hiába a szülők, valamint a társadalom egésze szülte elvárások elnyomó, a lelket egyenesen a tehetetlenségbe és a magányba fullasztó már-már következetes züllöttsége, amíg vannak olyanok, akik mernek nem csak nagyot gondolni és álmodni, hanem mesélni is. És mindezek mellett nem felejtenek el másokat sem támogatni és szép szavakkal illetni.

Lehet sok ilyen ember van, és lehet csak meg kell találnia mindenkinek nem csak a saját hangját, hanem a közösségét és közönségét is, de az, hogy ez egyre nehezebb lesz – ebben a kapkodó, harsány, érzéketlen és kizsigerelő világban –, az egészen biztos.

De hogy visszatérjek konkrétan a filmhez. Más szemszögből nézve is kiemelten fontos ez az alkotás. Szokták mondani, hogy a családunkat nem mi választjuk meg. (Valaki ezt vitatja, de mindegy…) Ezzel szemben ugye a párunkat egészen biztosan mi választjuk. Talán érdemes lehet egyes egyedülállóknak is elgondolkozni a látottakon. Talán csak én gondolom túl, de szerintem nem is véletlenül említettem meg ezt.

A tanítónő egy lenyűgöző kis történet arról, hogy egyesekben mi minden rejtőzhet. Lehet nem te, ő vagy én leszek az egyik legjobb blogger, illetve író a világon… De már az is egy vigaszdíj lehet számunkra, ha – különösebb elismerés és az önkifejezés ilyen magaslatainak megélése helyett – szimplán csak képesek vagyunk meglátni, magunkba szívni, már szinte beletemetkezni a szépbe, az érdekesbe, a csodálatosba. És ha erről aztán tudunk, illetve merünk is valakivel beszélni, akkor talán egy olyan világban sincs semmi veszve, mint amilyenben éppenséggel élünk.

Más kérdés, hogy már ez is éppen elég nagy kihívás. Mert hát valakivel sajnos lehetetlen az igazi, érdemi, a lelkünk mélytengeri árkainak zegzugos, esetleg még senki által fel nem térképezett szintjeit is érintő, de mégis lubickolósan könnyed kommunikáció.

Persze nem kell mindig és mindenről beszélni. Azonban amikor mégis szeretnél és nem tudsz, esetleg valami miatt nem akarsz… Hát igen…

Most leírhatnám, hogy én mit és hogyan csinálnék bizonyos esetekben, de igazából talán sejtitek is. És egyébként is rohadt mindegy… A lényeg, hogy ti is merjetek alkotni. Vagy csak legalább megosztani bizonyos dolgokat magatokból. Ha mindenki egy kicsit jobban igyekezne, és közben a másik is figyelemmel és valódi érdeklődéssel reflektálna ezen gondolatokra, akkor talán máris egy sokkal élhetőbb, támogatóbb, őszintébb és kedvesebb világban ébredhetnénk. Egy olyanban, amelyben az önzetlenséget, a szeretetet és a lehetőségek puszta meglétét már önmagukban is kisebb fajta csodaként, egymást átkarolva élhetnénk meg. De sajnos nem ilyen világban élünk. És mi lesz itt még később…

Addig viszont amíg készítenek nekünk ilyen filmeket is, talán kár lenne mindent is temetni. Bár nyilván nem néhány ilyen produkció ment meg bennünket önmagunktól… Mondanám, hogy minden csak és kizárólag rajtunk múlik, de ennyire elbizakodott azért csak nem lehetek…

Lehet néhányan kissé unni fogjátok, lehet az is, hogy ennél többet várnátok egy ilyen témájú filmtől, de azt bizton állítom nektek, hogy már csak Maggie Gyllenhaal játékáért is megéri elővenni. Az IMDb-n látható 6.7 pont bár karcsúnak érződhet, de a letterboxd-os 3.5, valamint a 75-ös metacritic átlag már talán inkább a megtekintésre érdemes produkciók közé repítheti nálatok. Szerintem A tanítónő többet érdemelne mindehol, de hát ez van… Még az is meglehet, hogy részben – néhány bekezdéssel feljebb – pontosan az efféle “hozzáállás” felett törtem pálcát…

8.4/10