Címke 8.2/10 – film

Kes – 1969

Ken Loach nem véletlen körülrajongott rendező bizonyos körökben. Talán népszerűbb is most, mint valaha volt. Következetes, folyamatosan hű az elveihez, és közben kérlelhetetlen profizmussal szállít jobbnál jobb filmeket. 80 év feletti kora ellenére megrendezte a Sorry We Missed You [ Sajnáljuk, hogy nem találjuk otthon ] címet viselő mozgóképet, amelyet aztán itt a vetítőteremben is nagyon szép szavakkal illettünk.

Hogy mi is a titka az úrnak, arról már sok helyen lehetett olvasni, és nyilván elég nehéz elkerülni, hogy akár filmrajongóként, akár mezei hírolvasóként ne találkozzon az ember a rendező úr nevével. De hogy aztán mennyire siklanak át az emberek a filmjein, illetve mennyire nem mozgatja meg őket az, amit vászonra visz, az már persze felvet bizonyos kérdéseket. A legutolsó, előbb említett alkotása pl. mindössze 23 ezer értékeléssel áll IMDb-n, pedig a nézők és a kritikusok is szerették. Vajon miért csak ennyi az annyi?

Hát ennek részben általában maga a témaválasztás az oka. Ken Loach mai napig önmagát adja filmjeiben. Kiáll bizonyos értékek mellett, tartalmilag és érzelmileg is megfigyelhető munkáiban egyfajta kritikus baloldali gondolkozás. Ő a kis emberek mellett áll; az ő kezüket fogja, értük, velük küzd és harcol. Ilyen szinten máris érthető, miért nehéz aztán – bizonyos szinten – ebből széles körben nagyon nézett, és a közbeszéd tárgyát övező produkciókat készíteni. Kit érdekel és egyébként is kinek van ideje arra, hogy azt nézze, hogy mások is mennyit szenvednek a hétköznapi élet ügyes-bajos dolgaival? Nála a megélhetés nehézségei, a munkáltatónak való kiszolgáltatottság, valamint a rendszer igazságtalansága, és a jövőképbe vetett hit törékenysége egyaránt rendszeresen előkerülő témák.

És hogy mennyire hiteles ezeket viszont látni és hallani – egy sikeres rendező kezének és elméjének nyomán? Hát Ken Loach ezen a téren sem szórakozik: filmjeiben rendszeresen alig ismert, nem egyszer ismeretlen, sokszor fél vagy teljesen amatőr színészekkel dolgozik, és bár ezek mind a hagyományos értelemben véve megrendezett alkotások, a jeleneteket nem véletlen hatja át annyira az életszerűség, már szinte a valóság illúziója. A párbeszédek bár gyakran improvizáltnak tűnnek, ez azért nem teljesen fedi a valóságot. A megfelelő élmény eléréséhez a színészeinek gyakran nem írja le, hogy ki és hogyan fog reagálni egy adott helyzetben, erre aztán kénytelenek úgymond ott helyben, élesben reagálni. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy bizony ezen színészeket gyakran úgy választja ki, hogy az adott karakter munkaköre és élethelyzete ne legyen éppenséggel ismeretlen a számukra. Maximalista hozzáállás nem? És valamilyen szinten üdvözlendő is; mármint lehetőséget adni eddig be nem futott színészeknek…

De most térjünk át a Kes című filmjére, mellyel 1969-ben tulajdonképpen befutott és amely igazán beindította filmes pályáját. A központi szerepben egy fiú áll, aki bár látszólag teljesen átlagosnak mondható, valamiért (majd meglátjátok miért) mindig is kisebb fajta különcként kezelik az osztálytársai, és hát otthon sem éppen olyan nagyszerű és mókás a helyzet… Mit tehet egy ilyen srác ilyenkor? Keres magának egy elfoglaltságot, amelyben aztán elmerülhet – akár látszólag a világ összes problémája elől.

A Kes bizonyos elemeiben totál hétköznapi, egyszerű film. Nézzük-nézzük, de igazából nem tudjuk, hova fog vezetni mindaz amit láthatunk. Lassan csordogálnak az események, és bár körvonalazódik bizonyos mértékben, hogy mettől meddig is tarthat a film, ebben azért sosem lehetünk teljesen biztosak. A Kes sok mindent érint. Itt is visszaköszönnek a már korábban taglalt, a társadalmat szinte egészében érintő problémák. Ezek kimondása, bemutatása persze önmagában nem nagy szenzáció – pláne ma már –, de az ahogyan Ken Loach játszik a karaktereivel, az már egy fokkal érdekesebb.

Még soha nem láttam ezt a filmet, és szerintem egyébként is óriási hiányosságaim vannak a 60-as és 70-es évek filmes bemutatóit illetően, de ez a film tetszett. És úgy gondolom, hogy gyerekként is szerettem volna, ami azért már jelzésértékű. Bizonyos jelenetei annyira könnyedek és szórakoztatóak, hogy – ahogyan a karakterekkel –, úgy talán velünk is elfeledteti a valahol szomorú valóságot. Én nagyon jól szórakoztam a focis jelent alatt is, de valahogy feelgood élmény volt összességében az egész. A képek meg, nos azok szerintem sokszor szenzációsak voltak. Némelyik tényleg egészen varázslatos.

Igen, nyers film a Kes. Nem kell benne a felvázolt problémákra és kérdésekre megoldások csíráját sem keresni. A brit rendező mélyen gyökeredző problémákat mutat be úgy, hogy csak a felszínt láttatja velünk. De azt a felszínt, azt a fajta kendőzetlen valóságot, amelyben sokunk szinte valóban napról napra, jobb esetben hétről hétre él…

Hogy miért csak erős 8-as? Magam sem tudom. Valami nekem még hiányzott belőle… Hiába érzem azt, hogy tényleg minden apróság benne volt – már amitől működhet és igazán hathat egy film –, de valami hiányérzetem akkor is van. Vagy csak szimplán a sztorit nem tartom olyan erősnek. Nem vagyok benne biztos. De hát ilyen ez a hobbi… Ettől független megértem, ha valaki unalmasnak tartja majd, ahogyan azt is látom és tudom, hogy rengetegen a legnagyobb kedvenceik közé sorolják. Idővel lehet én is jobban fogom majd értékelni.

8.2/10

Certain Women [ Egyes nők ] – 2016

Kérem ez sorozatban a harmadik Kelly Reichardt film lesz, amelyről írok, de hát ez van, nincs megállás, míg az összes rendezéséről nem firkantok pár bekezdésnyit legalább…

A hölgy ezúttal négy női karaktert helyez a történetének középpontjába, de úgy, hogy mindenkinek meglegyen a maga kis sztorija. Ezen események és maguk a karakterek nem kapcsolódnak össze szervesen, de inkább úgy fogalmaznék, hogy nem szükséges ezen kapcsolódási pontok mentén generált, majdani, robbanásszerű szituációkat a dolgok mögé látni. Inkább három kis rövidfilmről van szó, amelyeket a vidéki USA köt össze; az ottani hétköznapi nehézségeket és kilátástalanságot próbálja hitelesen ábrázolni mozgóképes formában, amely többé-kevésbé össze is jön neki.

A fényképezés és a hangulat ismét elsőrangú. A helyszínek, a hegyek és a vidéki élet olyan nagyszerű hátteréül szolgálnak a filmnek, hogy a megtekintése során, a szó szoros értelmében – tényleg szinte – minden egyes levegővétel átjárja az ember lelkét. A szereplők nagyon jók, a kiragadott és bemutatott eseményekkel viszont már nem teljesen vagyok kibékülve. Hogy ne köntörfalazzunk; az első karakterhez, Laura Dernhez köthető cselekmények még akár izgalmasak is lehetnének, valamiért még sem különösebben mozgattak meg, pedig itt még ugye egy fegyver is előkerült…

A másodikban aztán Michelle Williamsnek kellene eladnia magát és családját, és érdekes módon ez nálam annak ellenére jobban működött, hogy papíron igazából a három közül ez talán a legsemmitmondóbb. Oké, az is igaz, hogy ebbe viszont mindenki beleláthat, amit csak akar… Lehet ez erőltetettnek tűnik, de igazából tényleg mesélhetne sok mindenről a második rész, valamiért azonban hiányzik egyfajta igazi ív, nem látni, érezni, hogy hova is szeretne kifutni az egész, ez pedig valakinek simán lehet, hogy megüli a gyomrát. Persze azon is el lehetne merengeni, hogy ez a fajta filmkészítés mennyire lehet tudatos, hiszen kétségtelen, hogy nem mindenkinek jár, illetve nem mindenki érdemli ki alapból egy izgalmas, eseménydús élet – akár csak – ígéretét sem. Más kérdés, hogy ettől még felmerülhet bizonyos nézőkben, hogy az ehhez hasonló helyzeteket mennyire szükséges megfilmesíteni… Én persze teljesen nyitott vagyok ilyen téren.

A harmadik és egyben utolsó szakaszban Kristen Stewart által alakított Beth Travis roppant egyszerű, ámde felettébb erős kis drámájával zárul a film, és mit tagadjam, hogy nekem pont az utolsó nőtt nagyon a szívemhez. Az a fél órás kis történet önmagában olyan nagyszerű, és annyira sokfajta érzelmet képes előhozni és megmozgatni az emberben, hogy ha külön kisfilmként lehetne pontozni ezt az utolsó darabot, akkor arra kérdés nélkül rávágnám a 10/10-et is.

Szóval ezen – majd két órás – produkció megtekintése alapvetően pozitív érzésekkel töltött el, és persze ebben része lehet annak is, hogy a legerősebb szakasz volt a zárótétel, de abban is biztos vagyok, hogy valaki ezen történeteket végtelenül unalmasnak tartja majd. Sok újdonságot nem mondok azzal, ha leírom, hogy mindezek mellett a kritikusok ezt a Kelly Reichardt művet is meglehetősen lelkesen fogadták. Én továbbra is úgy néz ki, hogy nagy rajongója leszek a ma már 57 éves rendezőnő munkásságának, és bizony alig várom, hogy minden alkotását a polcomon tudjam.

Ide a végére meg csak beillesztek még egy kivételesen eltalált plakátot, csodáljátok meg ti is…

8.2/10