Címke 8/10 – zene

Converge & Chelsea Wolfe: Bloodmoon: I – 2021

Kijött az új Converge lemez, amelyről az első számot (Blood Moon) egy single (plusz klip) formájában már ismerhettük korábbról, és hát annak ellenére, hogy igazán behatóan nem ismerem őket – néhány korongjuk persze meg lett hallgatva – azért a nevük, a közkedveltségük, megítélésük meglehetősen pozitív irányultsága nem volt titok előttem.

fénykép: Emily Birds

Most viszont valami olyan született, amit mintha direkt – kis túlzással – nekem szántak volna. Elég ránézni ezen lemezen kollaboráló együttesek nevére, illetve szemlézni, hogy az új anyagot milyen stílusjegyek előtérbe helyezése mentén készítették el. A Converge és Chelsea Wolfe egy alapvetően gothic metálos felütésű atmoszférikus sludge metál tettek le az asztalra. Nem is kérdés, hogy ez a két stílus áll hozzám legközelebb, aztán ezt most komolyan megkapom egy csomagban? Karácsony előtt egy hónappal – köszönöm –, nem is kérhettem volna többet.

Túl szép, hogy igaz legyen? Lehet. Csak aztán megjött az első klip, minek okán annak ellenére lett kifejezetten várt lemez, hogy a korábbi anyagaik nem pörögtek különösebben sokat nálam, és kimondottan nagy kedvenceimnek sem mondhattam őket.

Aztán elindul a Bloodmoon: I második tétele, ahol habár erős zúzással kezdenek, de már a 16. másodpercben olyan ritmusváltás történik, hogy komolyan elképed az ember azon, hogy ez most mi? Tényleg egy ennyire monumentális, sötét dalt dobnak be már ennyire az elejére egy 59 perces lemezről? A legtöbb kiváló nagylemezen ez lenne maga a nagybetűs csúcspont, az utolsó előtti dalként vagy zárótételként pozicionálva. Nem, itt ez a második dal a sorban. És az ember fejét leszakítja. 3:45-től ami jön, arra meg szavak nincsenek. Muszáj ezt is betennem, nincs mese.

Oké, oké, de ki is az a Chelsea Wolfe? A ’83-ban született énekesnő gothis rock-os, ethetnal wave-es, hol doom-osabb, hol darkwave-esebb zenéket szerez, és teszi ezt úgy, hogy műfajának egyik kiemelkedő alakja már most is, és még mennyi sikeres, remek szerzeményekben gazdag év állhat előtte…

Nem is olyan régen megkérdezték tőle egyébként, hogy milyen zenéket is hallgatott, ő meg felsorolta az 5 kedvenc lemezét, melyeknek egyike a Neurosis kultikus lemeze, a Through Silver In Blood lett. Így fogalmazott: “Neurosis is the best live band I’ve seen. I love how they blend many different elements of metal, and though they have tons of great albums, this is one of my favorites.” Maradjunk annyiban, hogy maximálisan egyet tudok érteni vele.

De térjünk vissza a lemezre. Nem tudom még, hogy miképpen is érzek. Nem gondolom, hogy a nagy klasszikusok sorát ékesíti majd, de a zenéket egyébként meg még nehezebb pontozni véleményem szerint. Egy filmet, sorozatot általában már csupán egyszer, kétszer lát az ember az életben, de a zenei anyagok azok mások. Azzal többször próbát tesz, tehet az ember, meg hát alapból kevesebb időt is emészt fel egy korong ismételt legyűrése. Mindegy, a lényeg, hogy ennek még lehet érnie kell. Pedig elég sokszínű, de lehet pont ezért nem kap el elsőre, másodszorra eléggé.

Nehéz, tényleg. A sound remek, a dalok is kellően progresszívak, hangulatos is az egész, és mint megírtam, jól áll nekik, hogy nyitottak egy kicsit egy másik műfaj felé, de ettől még tény; sokszor meg kell hallgatnom még, hogy felfedje minden kis varázslatos elemét. De ennek is megvan a maga szépsége. Lassan unok rá, és mindig találok benne még valami kis extrát. Nem egy lemezzel jártam már úgy, hogy elsőre magával ragadott, de aztán valahogy nem volt rendszeresen visszatérő vendég a lejátszómban. Ez egy erős anyag, az biztos. Aztán majd év végére meglátjuk, hogy mennyit pörgött ’21 végén, valamint ’22 egészét tekintve. Reméljük sokat fog, aztán akkor hízhat még ez a pontszám. Eddig 146 lejátszásnál tartok…

Kedvenc dalok: Viscera of Men, Blood Moon, Crimson Stone

Softcult: Year of the Rat – 2021

Van az a helyzet amikor a kedvenc, kult státuszba emelkedett együttesünk kiadja a soron következő anyagát, melynek meghallgatása után aztán már meg sem lepődünk, hogy ismételten milyen piszok jó munkát végeztek. Ezért is imádtuk meg őket, ezért sem az “egylemezes zenekarok” listáján tetszelegnek. Szóval habár lelkesedve várjuk az anyagaikat, de közben ismerjük már a stílusukat, tudjuk nagyjából mire számítsunk tőlük – még ha kisebb-nagyobb meglepetések érhetnek is bennünket -, a lényeg az, hogy ez maximum az aktív, jobb esetben soha el nem múló rajongás fenntartására elég.

Viszont ezzel szemben ott vannak azok a pillanatok, amikor találkozol valamivel, amely aztán az első másodpercektől kezdve levesz a lábadról, és nem enged, nem ereszt; magad is meglepődsz, hogy mennyire impulzív érzések kerítenek hatalmába a dal hallgatása során. Ezek után aztán a újrajátszásra böksz. Aztán még egyszer. És még egyszer. Rohadt mód tetszik, újráznál megint, de nem teszed, mert ezek után kiváltképp érdekel, mivel tudtak még előrukkolni, megnézed, meghallgatod hát a többi anyagukat is. Telik-múlik az idő, aztán azon kapod magad, hogy csak őket hallgatnád… Utánanézel mennyi klipjük van, volt-e már lemezmegjelenésük, esetleg EP-jük, ha nem, mikor jön, mikor lesz valami. Rájuk keresel rateyourmusicon, bandcamp-en, facebookon, feliratkozol mindenhol, mindenre is. Aztán tovább mész.

Olvasgatod a videó alatt a kommenteket, ránézel a videóanyagok leírására, ahol észreveszed, hogy a rendezést, a szerkesztést és a produceri munkákat is házon belül oldották meg; konkrétan a zenekar két tagja magára vállalta a teendők ezen részét is (!), ami persze kellemes és valahol kényelmes is, hiszen a kreatív szabadság így nem ütközik gátakba, de azért mindenképpen időigényes egy dolog, és hát attól még, mert zenélni jól tudnak, nem feltétlen sikerülhet következetesen ugyanazt a minőségi szintet hozni a videós anyagok vonatkozásában is. Hát nekik ez is összejött. Szóval bumm, na, mit ragozzam; nálam eszméletlenül betaláltak. Kicsit alterosak, kicsit rockosak, kicsit elszállósak, kicsit poposak, mindezek mellett pedig olyan harmonikus zenei, képi egyveleget tudtak prezentálni már így, az első EP-jük alkalmával is, hogy arra sokkal nagyobb, bejáratott nevű zenekarok is csak irigykedve leshetnek.

És akkor még az olyan apróságokat nem is említem, hogy minden videós anyaguk elérhető 4K felbontásban is, meg hát nem mintha – példának okáért – a fent említett klipben nem lennének már önmagukban is iszonyat szép képek és beállítások. Kicsit hazudtam egyébként, mert utánajárva a két zenésznek (akik egyébként testvérek: Mercedes Arn-Horn és Phoenix Arn-Horn), látom, hogy vittek már együtt egy projektet “Courage My Love” néven. Két lemezt ki is adtak ’17-ben és ’20-ban, hogy aztán az utóbbi év során megalapítsák a Softcult-ot. Mondhatnánk, hogy ilyen tapasztalatokkal a hátuk mögött annyira nem is kell tőlük hasra esni, de hát a minőség az minőség; a dal, a stílus, meg minden más téren is végtelenül profi munka, és hát ne felejtsük el megemlíteni azt az apró tényállást sem, hogy még mindig mindössze csupán 27 éves zenészekről beszélünk. Remélem pár éven belül összehoznak valami ütős kis lemezt, aztán még egyet, majd még egyet. Én várni fogom, az biztos.

Addig meg maradjunk annyiban, hogy tavaly az év egyik legkiemelkedőbb felfedezettjeit köszönthetem személyükben, miközben – sajnos – pl. az utóbbi pár kislemezdal – szerény véleményem szerint – sokkal jobb elérési számokat is megérdemelne. A tetszési mutatóval sok gond szerencsére nincs…

A House of Mirror személyes kedvencem.

Aztán itt van még a legutóbbi mondjuk, a Perfect Blue. Hát ez sem lett rossz…