Címke Converge & Chelsea Wolfe

Converge & Chelsea Wolfe: Bloodmoon: I – 2021

Kijött az új Converge lemez, amelyről az első számot (Blood Moon) egy single (plusz klip) formájában már ismerhettük korábbról, és hát annak ellenére, hogy igazán behatóan nem ismerem őket – néhány korongjuk persze meg lett hallgatva – azért a nevük, a közkedveltségük, megítélésük meglehetősen pozitív irányultsága nem volt titok előttem.

fénykép: Emily Birds

Most viszont valami olyan született, amit mintha direkt – kis túlzással – nekem szántak volna. Elég ránézni ezen lemezen kollaboráló együttesek nevére, illetve szemlézni, hogy az új anyagot milyen stílusjegyek előtérbe helyezése mentén készítették el. A Converge és Chelsea Wolfe egy alapvetően gothic metálos felütésű atmoszférikus sludge metál tettek le az asztalra. Nem is kérdés, hogy ez a két stílus áll hozzám legközelebb, aztán ezt most komolyan megkapom egy csomagban? Karácsony előtt egy hónappal – köszönöm –, nem is kérhettem volna többet.

Túl szép, hogy igaz legyen? Lehet. Csak aztán megjött az első klip, minek okán annak ellenére lett kifejezetten várt lemez, hogy a korábbi anyagaik nem pörögtek különösebben sokat nálam, és kimondottan nagy kedvenceimnek sem mondhattam őket.

Aztán elindul a Bloodmoon: I második tétele, ahol habár erős zúzással kezdenek, de már a 16. másodpercben olyan ritmusváltás történik, hogy komolyan elképed az ember azon, hogy ez most mi? Tényleg egy ennyire monumentális, sötét dalt dobnak be már ennyire az elejére egy 59 perces lemezről? A legtöbb kiváló nagylemezen ez lenne maga a nagybetűs csúcspont, az utolsó előtti dalként vagy zárótételként pozicionálva. Nem, itt ez a második dal a sorban. És az ember fejét leszakítja. 3:45-től ami jön, arra meg szavak nincsenek. Muszáj ezt is betennem, nincs mese.

Oké, oké, de ki is az a Chelsea Wolfe? A ’83-ban született énekesnő gothis rock-os, ethetnal wave-es, hol doom-osabb, hol darkwave-esebb zenéket szerez, és teszi ezt úgy, hogy műfajának egyik kiemelkedő alakja már most is, és még mennyi sikeres, remek szerzeményekben gazdag év állhat előtte…

Nem is olyan régen megkérdezték tőle egyébként, hogy milyen zenéket is hallgatott, ő meg felsorolta az 5 kedvenc lemezét, melyeknek egyike a Neurosis kultikus lemeze, a Through Silver In Blood lett. Így fogalmazott: “Neurosis is the best live band I’ve seen. I love how they blend many different elements of metal, and though they have tons of great albums, this is one of my favorites.” Maradjunk annyiban, hogy maximálisan egyet tudok érteni vele.

De térjünk vissza a lemezre. Nem tudom még, hogy miképpen is érzek. Nem gondolom, hogy a nagy klasszikusok sorát ékesíti majd, de a zenéket egyébként meg még nehezebb pontozni véleményem szerint. Egy filmet, sorozatot általában már csupán egyszer, kétszer lát az ember az életben, de a zenei anyagok azok mások. Azzal többször próbát tesz, tehet az ember, meg hát alapból kevesebb időt is emészt fel egy korong ismételt legyűrése. Mindegy, a lényeg, hogy ennek még lehet érnie kell. Pedig elég sokszínű, de lehet pont ezért nem kap el elsőre, másodszorra eléggé.

Nehéz, tényleg. A sound remek, a dalok is kellően progresszívak, hangulatos is az egész, és mint megírtam, jól áll nekik, hogy nyitottak egy kicsit egy másik műfaj felé, de ettől még tény; sokszor meg kell hallgatnom még, hogy felfedje minden kis varázslatos elemét. De ennek is megvan a maga szépsége. Lassan unok rá, és mindig találok benne még valami kis extrát. Nem egy lemezzel jártam már úgy, hogy elsőre magával ragadott, de aztán valahogy nem volt rendszeresen visszatérő vendég a lejátszómban. Ez egy erős anyag, az biztos. Aztán majd év végére meglátjuk, hogy mennyit pörgött ’21 végén, valamint ’22 egészét tekintve. Reméljük sokat fog, aztán akkor hízhat még ez a pontszám. Eddig 146 lejátszásnál tartok…

Kedvenc dalok: Viscera of Men, Blood Moon, Crimson Stone