Softcult: Year of the Rat – 2021

Van az a helyzet amikor a kedvenc, kult státuszba emelkedett együttesünk kiadja a soron következő anyagát, melynek meghallgatása után aztán már meg sem lepődünk, hogy ismételten milyen piszok jó munkát végeztek. Ezért is imádtuk meg őket, ezért sem az “egylemezes zenekarok” listáján tetszelegnek. Szóval habár lelkesedve várjuk az anyagaikat, de közben ismerjük már a stílusukat, tudjuk nagyjából mire számítsunk tőlük – még ha kisebb-nagyobb meglepetések érhetnek is bennünket -, a lényeg az, hogy ez maximum az aktív, jobb esetben soha el nem múló rajongás fenntartására elég.

Viszont ezzel szemben ott vannak azok a pillanatok, amikor találkozol valamivel, amely aztán az első másodpercektől kezdve levesz a lábadról, és nem enged, nem ereszt; magad is meglepődsz, hogy mennyire impulzív érzések kerítenek hatalmába a dal hallgatása során. Ezek után aztán a újrajátszásra böksz. Aztán még egyszer. És még egyszer. Rohadt mód tetszik, újráznál megint, de nem teszed, mert ezek után kiváltképp érdekel, mivel tudtak még előrukkolni, megnézed, meghallgatod hát a többi anyagukat is. Telik-múlik az idő, aztán azon kapod magad, hogy csak őket hallgatnád… Utánanézel mennyi klipjük van, volt-e már lemezmegjelenésük, esetleg EP-jük, ha nem, mikor jön, mikor lesz valami. Rájuk keresel rateyourmusicon, bandcamp-en, facebookon, feliratkozol mindenhol, mindenre is. Aztán tovább mész.

Olvasgatod a videó alatt a kommenteket, ránézel a videóanyagok leírására, ahol észreveszed, hogy a rendezést, a szerkesztést és a produceri munkákat is házon belül oldották meg; konkrétan a zenekar két tagja magára vállalta a teendők ezen részét is (!), ami persze kellemes és valahol kényelmes is, hiszen a kreatív szabadság így nem ütközik gátakba, de azért mindenképpen időigényes egy dolog, és hát attól még, mert zenélni jól tudnak, nem feltétlen sikerülhet következetesen ugyanazt a minőségi szintet hozni a videós anyagok vonatkozásában is. Hát nekik ez is összejött. Szóval bumm, na, mit ragozzam; nálam eszméletlenül betaláltak. Kicsit alterosak, kicsit rockosak, kicsit elszállósak, kicsit poposak, mindezek mellett pedig olyan harmonikus zenei, képi egyveleget tudtak prezentálni már így, az első EP-jük alkalmával is, hogy arra sokkal nagyobb, bejáratott nevű zenekarok is csak irigykedve leshetnek.

És akkor még az olyan apróságokat nem is említem, hogy minden videós anyaguk elérhető 4K felbontásban is, meg hát nem mintha – példának okáért – a fent említett klipben nem lennének már önmagukban is iszonyat szép képek és beállítások. Kicsit hazudtam egyébként, mert utánajárva a két zenésznek (akik egyébként testvérek: Mercedes Arn-Horn és Phoenix Arn-Horn), látom, hogy vittek már együtt egy projektet “Courage My Love” néven. Két lemezt ki is adtak ’17-ben és ’20-ban, hogy aztán az utóbbi év során megalapítsák a Softcult-ot. Mondhatnánk, hogy ilyen tapasztalatokkal a hátuk mögött annyira nem is kell tőlük hasra esni, de hát a minőség az minőség; a dal, a stílus, meg minden más téren is végtelenül profi munka, és hát ne felejtsük el megemlíteni azt az apró tényállást sem, hogy még mindig mindössze csupán 27 éves zenészekről beszélünk. Remélem pár éven belül összehoznak valami ütős kis lemezt, aztán még egyet, majd még egyet. Én várni fogom, az biztos.

Addig meg maradjunk annyiban, hogy tavaly az év egyik legkiemelkedőbb felfedezettjeit köszönthetem személyükben, miközben – sajnos – pl. az utóbbi pár kislemezdal – szerény véleményem szerint – sokkal jobb elérési számokat is megérdemelne. A tetszési mutatóval sok gond szerencsére nincs…

A House of Mirror személyes kedvencem.

Aztán itt van még a legutóbbi mondjuk, a Perfect Blue. Hát ez sem lett rossz…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük