Ray Donovan – S01 – 2013

Amikor láttam Ann Biderman sorozatának pilot részét, tudtam, hogy simán nagy kedvenc lehet belőle, mert alapozásnak, ígéretnek ez szinte hibátlan nyitás volt. A zene olykor különösen nyomasztó, a képek szépek, a casting erős, a sztori és az évad felvezetése meg olyan, amilyennek lennie kell. Valószínűleg én is így csapnék a lovak közé egy krimi esetében; egy kisebb üggyel bemutatnám miként is dolgozik a címszereplő és csapata, miközben emellett folyamatosan egyre nagyobb fókuszt helyeznék a családra és bizonyos kapcsolatok, konfliktusok hátterének – még azért árnyaltabb – taglalására.

Persze Biderman nem kezdő, a Southland c. sorozatával már sokak szerint bizonyított, és mit tagadjam, számomra sem volt mellékes, hogy korábban egy ilyen produkcióval tudott előrukkolni – nem véletlen…

A Ray Donovant-t zseniálisan alakító Liev Schreiber egy olyan magánnyomozót alakít, aki – ilyen-olyan módszerekkel –, különböző problémák megszüntetésével keresi a kenyerét.

Szóval tényleg piszok erős kis első rész volt, és ez mindig eléggé örömteli érzés; kiváltképp amikor olyan darabról van szó, amelyet illetően hét évados elmaradásban vagyok… Hogy aztán mire mentünk ezzel az erős első benyomással? Hát arra mindenképpen, hogy a prioritási listán az első helyre kerüljön, mert bizony az első rész nem árult zsákbamacskát; pontosan arról és úgy mesélt a későbbiek során a sorozat, ahogyan szeretném, hogy egy ehhez hasonló, komplex krimi láttassa magát. Az első etapban nem voltak földbedöngölő meglepetések, néhány történés olykor már szinte kiszámítható volt, de én ezzel meg úgy vagyok, hogy a valós világ sem kérdezi meg, hogy ez vagy az most elég csavaros lett-e… Néha csak megtörténnek a dolgok. Úgy, ahogy a logika és a józan ész diktálja…

Ettől még a Ray Donovan első évada tartogat kellemes fordulatokat és bizony a történet íve is nagyon szépen lett kirajzolva. Izgalmas volt és drámai, olyan beszélgetésekkel, és olyan momentumokkal, amelyeket bármelyik sorozat megirigyelhetne magának. És tette mindent úgy, hogy abszolút nem érződött mesterkéltnek semmilyen szinten. Konkrétan az történt, hogy ma, amikor letudtam az utolsó epizódot, el kellett döntenem trakt.tv-n hány pontot adok erre az első etapra, és hát mivel nálam minden rész 8 pontot ért, az utolsó meg 9-et, adta magát a 8-as, de persze ha mondjuk 8.4-es lenne az összes epizód, az utolsó meg 9.3, és kicsit jószívű vagyok, akkor mehetett volna ez első évadra 9 pont is… Viszont azért ez egy szélsőséges példa volt, maradjunk annyiban, hogy ez egy erős 8-as lett, ami után viszont agyaltam azon, hogy ha ez 8, akkor ez meg az nem lehet 7 pont… Szóval szépen lepontoztam konkrétan a Lethal Weapon első részét, a The Resident első három részét, és bizony az első és a harmadik Arcane epizód is túlértékeltnek hatott így a Donovan családban történteket szemlézve.

Alapvetően nem epizodikus jellegű a történet, van egy főszál, és ez van szépen lassan felépítve. Ami miatt piszok mód ígéretes az egész, az az, hogy elég sok karaktert mozgat meg a sorozat, így pedig bőven rendelkezik olyan tartalékokkal, amelyek akár a legnagyobb kedvencek közé is repíthetik ezt a szériát. Rengeteg mindenkiről viszonylag árnyalt kép rajzolódik még ki csak előttünk, ennek ellenére már most is szinte kivétel nélkül mindenki érdekes, és ezek roppant jó előjelek.

Az első évad központi eleme és témája a család volt, és ennyi szereplő mellett nem is volt más járható út, mint a családtagok között fennálló viszony okainak részletezése, felfedése. Ha nem ezt helyezték volna előtérbe, akkor bizonyos figurák csak lógtak volna a nagy semmiben, így viszont egy remek kezdésen vagyunk túl, amely után a második évadban elképzelésem nincs, hogy milyen irányba is terelik majd az eseményeket az írók…

Búcsúzásnak meg legyen itt egy dal a soundtrackről.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük