Conversations with Friends [ Baráti beszélgetések ] – 2022

A Normal People-el Sally Rooney mozgóképen és nyomtatott formában is meglehetősen nagy sikereket tudhatott magáénak. Idén pedig a Hulu jóvoltából aztán bemutatásra került az egy évvel korábban publikált – 2017-es – regényéből készült sorozatos feldolgozás, a Baráti beszélgetések, amely nyugodtan kimondhatom, hogy minden várakozásomat felülmúlta.

De miért is voltam kevésbé lelkes, mint a Normális emberek esetében? Hát ennek egyszerű okai vannak; láttam a kritikák átlagát, az imdb pontszámokat… És hát bár a különbség – ha messze nem is megdöbbentő –, azért nem elhanyagolható a korábbi sorozat javára. Ha csak rajtam áll, akkor tuti hanyagolom is egy ideig, de szerencsére nem így alakult.

Érdemesnek tartom egyébként megjegyezni, hogy a két könyv között értékelések átlagát tekintve (3.84 vs 3.82 via goodreads) szinte semmi különbség nincs, szóval a sorozat megítélésének kérdésében az alapanyagra fogni – elviekben – nem lehet semmit. A benyomásom az elejétől kezdve az volt, hogy audiovizuálisan teljesen rendben van a sorozat. Értő, gondoskodó kezek ügyeltek a finom részletekre, és ilyen téren tényleg egy szavam sem lehet. Az első két epizódot lényegében ez vitte el a hátán, és húzta fel egy jó, erős 8-asra. Aztán ahogy apránként beindult a cselekmény, megismertük a karaktereket, nem is volt nagyon megállás a legvégéig. De hogy miről is szól ez a sorozat. Talán a hétköznapi modern világban való útkeresésről, az apróbb küzdelmekről, önmagunk és a boldogságunk esetleges megtalálásáról.

Sally Rooney ismét az emberi kapcsolatokat, a kommunikációt teszi központi témává, ezen belül pedig a barátság, a szerelem és a komplexebb (?) helyzetek bemutatásával tölti ki a fél órás epizódok játékidejét a rendező úr közreműködésével. Mivel semmilyen előolvasottságom nem volt sem a regényt, sem a sorozatot illetően, tényleg nem tudtam, hogy mire számíthatok. Szóval egészen nagy meglepetésként ért, hogy milyen kellemes érzelmi hullámvasút ez az egész. A négy fő karakter nagyon jól hozza amit kell, a párbeszédek egyszerűek, valójában gyakran szűkszavúan esetlegesek; ennek köszönhetően pedig egy kicsit sem éreztem benne azt, hogy meg akarták volna benne mondani (vagy fejteni) az élet nagy igazságait. A tempója viszonylag lassú, a képei pedig szépek és kimértek, mindezek mellett a vágásokkal sem kapkodnak, tényleg van idő elmerengeni a látottakon, hallottakon. Nem gondolnám, hogy ebből a sorozatból fognak idézgetni az emberek idővel, hiszen ahhoz sem a megítélése, sem a népszerűsége nem egyöntetűen pozitív irányba mutat, de nekem tetszett ez a fajta természetesség. Kiemelhetném még, hogy a készítők milyen remek munkát végeztek azt illetően, hogy a produkció – úgymond – jellegtelensége ellenére is ilyen remekül mutasson. Mindenki tud néhány olyan nagy rendezőt, akinek vannak bizonyos védjegyei, melyeket aztán előszeretettel alkalmaz alkotásaiban – jelentsen ez akár tartalmi, akár esztétikai vonatkozást. Pedig aztán ezek sokszor már nem úgy funkcionálnak, mint tették azt egykoron…

Szóval itt van nekünk a sorozatban két páros, akik összeismerkednek. Elkezdenek beszélgetni, aminek eredményeként kialakul egyfajta szimpátia bizonyos karakterek között, hogy aztán majd jöjjön, aminek jönnie kell…

De mitől is működik nálam annyira a sorozat? Talán leginkább attól, hogy nem fél az érzelmekkel játszani. Hogy nem fél önmaga lenni. Igen, el tudom képzelni, hogy valakit ez így nem érdekel, mert épp elég neki az az érzelmi csokor és impulzus mennyiség (minőség?) amelyet a szürke hétköznapok során megtapasztal élete során, és maximálisan megértem, ha valakinek ez túl szenvedős, és unalmas lenne. Viszont nekem meg a popcornból van egy ideje elegem, és ez a fajta sorozatos élmény olyan szinten totálisan telitalálat volt, hogy úgy volt művészi, hogy közben totálisan közérthető, szórakoztató és elgondolkoztató is volt. Nem merengett el az író és rendező által vélelmezett hatalmas igazságokon, nem vált mesterkéltté vagy öncélúvá. Pedig aztán elgondolkodtató amit látunk. Lehetett volna benne moralizálni a fiatalabb generációk szexualitásáról, a társadalmi egyenlőtlenségekről, így a megélhetés nehézségeiről is, és akkor a mai világ technológiai fejlettségének bizonyos árnyoldalairól (vagy esetleges előnyeiről) még csak szót sem ejtettem…

A sorozat ilyen téren pedig hibátlan. Bizonyos dolgok – ma már – magától értetődőek. Lehet – visszafogott használat mellett is – többet mosolygunk a telefon képernyőjére meredve, mint a másik fizikai jelenlétében? A szexuális irányultság sem olyan téma, amit nagyon feszegetne a sorozat, pedig lehetősége lett volna éppen rá, de mint említettem, itt bizonyos dolgok csak megtörténnek, vannak; fogadd el őket. Nem ítélkezik senki és semmi felett, még érintőlegesen sem próbálja önnön értékrendszerét apránként belesulykolni az emberbe. Ez a könnyed megközelítés pedig rohadt jól áll a szériának.

A sorozatból egyébként 7 epizódot az a Lenny Abrahamson rendezett, aki a Normal People esetében 6 epizódot vezényelt le, de az ő keze munkáját dicséri többek közt az egy Oscar-díjjal jutalmazott Room (A szoba) című film is. Szóval nem mondhatnánk, hogy egy ismeretlen, kezdő vagy tehetségtelen úriemberre bízták volna a dolgokat. Ennek ellenére a megítélése a sajtóban visszafogottan megosztóra sikeredett. Bár a The Telegraph és a Time nem sajnálta a tökéletes minősítést, és az IndieWire is egy erős 83-as értékkel jutalmazta meg a készítőket, azért közben a The Guardian 60-as, valamint a The Washington Post és a The Boston Globe 40-es értékei már-már szinte lehangolóak. De ez most nem is arról szól, hogy ők mit gondolnak ugye a sorozatról, csak kis kiegészítésként megemlítettem.

Persze mindezek ellenére azért bele lehet kötni. A történetben a karakterek talán túl sokat foglalkoznak a magánéletükkel, pontosabban fogalmazva nem nagyon látni olyat, hogy mondjuk otthon valóban ki is kapcsolódnának (leszámítva néhány kitérőt, pl. az iszogatásokat vagy a nyaralást), amely azért valamilyen szinten ront a szememben a hitelességen. És bizony szerintem nem ártott volna, ha a kultúráról is többet értekeznek, pláne, hogy elvégre tulajdonképpen – nem is véletlenül – ebből élnek. Ha ezzel kicsit megfűszerezik az egészet, akár egy hibátlan sorozat is lehetett volna, így viszont nekem van egy kis hiányérzetem. A látottakból viszont ez semmit nem von le.

Én nagyon tudtam szorítani egyes karakterekért; azonosulási pontokat szerintem – a kor szellemét tekintve – nem csupán én fogok tudni találni. Érzelmes, olykor szinte feszült, remek hangulattal operáló sorozatról van szó, amely szerintem ér majd egy második megtekintést is még idén. Mert bizony – így a megtekintése után másfél héttel –, ezt a kis szösszenetet írva tudatosul leginkább bennem, hogy én ezt még jobban szeretem, mint ahogy akkor be mertem volna vallani – akár csak – önmagam számára is.

9.4/10

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük