Decision to Leave [ A titokzatos nő ] – 2022

Itt ülök a gép előtt, hajnali 6 óra van lassan – miközben tegnap egy másik alkotásról elkezdtem már írni –, de aztán szintén tegnap volt szerencsémre két nagyon jó filmes élményem a Puskin moziban. Aztán azt hiszem jelzésértékű, hogy – szinte mindent félredobva – erről akarok írni…

Park Chan-wook alkotásának megtekintése után ismét elgondolkoztam azon, hogy mi is az a szerelem… Ki tudja? Mi az, hogy pillangók repkednek a gyomorban? Az már az? Kell hozzá csók vagy (és) együttlét? Ha igen, mennyi? Ha nem, miért nem? Az már egy lépcsőfok, ha valakire sokat gondolok? Vagy az már egy – racionális keretek között értelmezett – érzelmi csúcs? Mennyit kell hozzá gondolni a másikra? Ki kell mondani? Mikor? Hol és mennyiszer? Meddig tartható fent ez az érzés, ha csak úgy lógni hagyjuk a dolgokat a levegőben? Mi mindent tennél meg a szerelmedért? Akár csak egy pillantásáért? Egy mosolyáért? Ha túlontúl ésszerűtlen dolgokat is bevállalunk, akkor lehet hülyének néznek, nem pedig szerelmesnek? Számít ez? Vagy pont ez a legszebb benne? Mit jelent az, ha sírunk a másik miatt? És ha örömünkben könnyezünk? Esetleg csupán annyival is le lehetne rendezni ezt az egészet, hogy az szerelmes, aki azt is állítja magáról, hogy szerelmes?

És akkor ezt még folytathatnám és fokozhatnám. Csak vigyáznom is kellett – a spoilerek végett –, hogy milyen kérdéseket, hogyan is fogalmazok meg. Oké, ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket feltegye magának az ember, nem kell dél-koreai filmet nézni. Még csak filmet sem kell nézni… De nyilván lehet és hát én azt mondom: kell is. Láttunk már bankrablós filmeket, thrillereket, valamint háborús és űrlényes történeteket is. Ezek után sem mindig teszünk fel „világmegváltó” kérdéseket. Pláne nem feltétlen szépen lassan a 40-hez közelítve. (Vagy pont ez az, hogy ilyenkor már igen?)

A lényeg az a hatás és a gondolat maga. Az, hogy megmozduljon benned, bennünk valami. És hát mivel azért filmet nézni szórakozni járna be az ember, – pláne egy moziba –, ezért alapvetésnek veszem, hogy mint egy első találkozás után, mindenki szeret legalább egy kis mosollyal távozni a mozik popcornos illattal átitatott termeiből. Akkor is, ha közben azért elmorzsolunk pár könnycseppet. De a sorrend az mindegy is. Lehet végigzokogunk valamit, pár nap múlva meg mosolyogva nézünk magunkba, amikor felidézzük azokat a pillanatokat.

Szóval a film – gondolom már leesett mindenkinek –, elég mélyen megérintett. Pedig ez annyira nem volt magától értetődő az első felében. Egy bizonyos pontig könnyedén azt tudtam magamban ismételgetni, hogy hűha, neee, meg aszta’ mindenit. Aztán a végére már csak kerestem a szavakat… Hogy mi tetszett leginkább a film első felében, negyedében? Konkrétan az első pillanataitól kezdve? Az a fényképezés és az operatőri munka. Valami brutálisan pazar volt mindkettő. A kamerák ahogyan mozogtak, amit rögzítettek… Hibátlan volt.

A történetre magára kitérve pedig elmondhatom, hogy szerintem roppant szórakoztató volt. Drámai, vicces, romantikus és hát kicsit véres is. Micsoda? Ennyit beszéltem a szerelemről és most meg azt írom, hogy véres? Igen, az. De csak egy átlagos, inkább visszafogott krimi szintjén volt az. Érdekes, hogy IMDb-n a műfaji besorolása kimerül a misztikus krimiben és a drámában, miközben trakt.tv-n első helyen a romance szerepel. De hát tényleg ilyen ez a film. Lehet ezért is fog sokaknak tetszeni. Hogy nálam miért lett ekkora kedvenc, az annak, aki ismer, lehet totálisan nyilvánvaló is. Mert hát két kedvenc műfajomat keverték össze, és tették ezt olyan könnyedséggel, hogy valóban bármikor szívesen újranézném ezt 138 perces, kétségek nélkül lélegzetelállító mozgóképet.

A karakteres egyébként igazán élnek és éreznek. Hol viccesek, hol szórakoztatóak. Egyszer szomorúak, egyszer meg már szinte boldogok. Nem tudom, hogy pontosan mi lehetne a konklúzió. Talán az, hogy merjünk élni, és ne temessünk el magunkban bizonyos dolgokat. Hogy ne adjuk fel. Hogy merjünk hinni nem csak magunkban, hanem a másikban is. Ha nem így teszünk, akkor könnyen csak egy aprócska – jobb esetben kitörölhetetlen – fejezet bekezdésnyi kis részeivé válhatunk a másik illető szívében. Ez is több persze, mint a semmi. Lehet ez maga is egy kis csoda. Egy olyan csoda, amit értékelni kell. De közben azért bizonyos kérdések akkor is ott motoszkálnak az emberben. Innentől kezdve már csak az a kérdés ugye, hogy a film karakterei milyen utat és hogyan jártak be… Felismerték-e az önmagukban rejtőző erőt, élnek-e bizonyos lehetőségekkel? Ha kíváncsi vagy rá, irány a mozi. Ennyit pedig azt hiszem nem csak te, hanem a készítők is megérdemelnek.

9.7/10

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük