The Dry – 2020

Az utolsó homokszem elhelyezését is olyan műgonddal abszolválták ebben a két órás filmben – amely egyébként Jane Harper azonos címet viselő, 2016-ban megjelent regényét dolgozza fel –, hogy szinte csodaszámba megy, ha találunk valami olyan produkciót, amely komolyságát, komorságát és zsigeri zsenialitását is ennyire természetesen könnyedén tudja érzékeltetni a nézőjével.

Robert Connolly munka közben szerencsére nem felejtette el; megfelelő érzelmi állapot nélkül ez a történet sokaknak túl száraz lenne. Valamilyen szinten még így is az lehet, hiszen a The Dry nem könnyű néznivaló. Hogyan is lehetne az, ha már az első percekben is olyan kegyetlen képekkel kezdődik a történet felvezetése? A későbbiek során aztán egyre mélyebbre és mélyebbre áshatunk ebben a vidéki mocsokban.

Ezen mozgókép magával ragadó mivoltát – elsősorban – az atmoszférateremtéssel éri el. Itt nem csupán arról van szó, hogy Peter Raeburn milyen kellemes zenét írt hozzá, hanem arról, hogy milyen lebilincselő módon lett felépítve maga a forgatókönyv is. Pedig abba aztán könnyen beletörhetett volna a bicskájuk, hiszen a film során – flashbackek segítségével –, kimérten, tökéletes ritmusban adagolva, apró üvegszilánkok darabjainak összeillesztése után megtudhatjuk, hogy milyen tragikus eseményt is kellene, kellett volna feldolgoznia karaktereinknek…

Az talán a legfantasztikusabb ebben a produkcióban, hogy úgy képes a múlttal, a jelennel és a bizonytalan jövőképpel egyszerre játszani, hogy ezek felvázolása, lefestése nem válik közben görcsösen mesterkéltté. A karakterek motivációi érthetőek és logikusak, miközben a régi sebek által okozott lelki útvesztőből való menekülésre talán már azt hihetnénk, hogy igényük sincs. Tökéletesen passzol ez a fajta kietlen, homokos, száraz és kopár vidék a film történetéhez. Attól még, hogy a szél az idő segítségével lassan maga alá temet bizonyos dolgokat, a hegek nem tűnnek el. Ahogyan az sem lehet kérdés, hogy néhány – szinte elfeledett – terület magában rejtő titkait – akár a legapróbb repedésekig is – képes idővel felszínre hozni.

A karakterek ebben a történetben nem túl boldogok. És akkor még finoman fogalmaztam… Mert bizonyos eseményeket a múltból olykor nagyon nehéz elfelejteni. Hiába telt el azóta sok-sok év, az ember néha úgy érezheti magát, mintha a saját elméje börtönében őrlődne csak végeláthatatlanul… Ennek ellenére nem lesz reménytelenül depresszív hangulata az egésznek, mert közben ott vannak az olykor üdítően ható flashbackek, amelyek alatt olykor egy-egy mosollyal is találkozhatunk. És hát közben folyamatosan ott kísért bennünket a megnyugvás és az igazság ígérete is.

Robert Connolly rendezése alapvetően egy lassú lefolyású krimi, amelyben bár pontosan tudjuk mi lenne a főszereplő, Aaron Falk célja, de hogy egy ilyen kilátástalan vidéken miképpen érhet el bármi féle eredményt is, amikor lelkesedésnek és reménynek csupán halovány szikráját vélhetjük felfedezni az ott élő emberek tekintetében, az sokáig nyitott kérdés marad…

Engem személy szerint meglehetősen mélyen megérintett a sztori. Nincs mit tenni, ilyen vagyok. Illetve azon lepődnék meg a leginkább, ha nem így reagálna erre az élményre mindenki más is. A The Killing (US) sem véletlen a kedvenc sorozatom. Valamiért kiemelten tudok ragaszkodni és szorítani az elveszett, szerencsétlen, jobb sorsra érdemes és kiszolgáltatott karakterekért. Pláne, ha azok még fiatalok… De persze ez önmagában semmire nem elég, ha egyébként a hitelesség, a rejtély, a karakterek vagy akár csak a hangulat területén elvérzik az egész csomag.

Az Ellie-t alakító BeBe Bettencourt kevés játékideje ellenére is tökéletesen hozza azt az átlagos, szép de nehéz sorsú lányt, akiért valószínűleg mindenki odáig tudna lenni, akinek mindenki segítő kezet nyújtana. A film soundtrackjéhez egyébként a hangját is adta az ifjú hölgy. Az Under The Milky Way című dalt konkrétan ő énekli el. Érdemes akár külön is meghallgatni…

Olyan film ez, amely már szinte az első pillanataival magával ragad, hogy aztán zenéivel, képeivel, visszatekintéseivel és karaktereinek belső vívódásaival együtt egy olyan drámai krimi részesei legyünk, amely bár történetével nem váltja meg a világot, számomra valahol mégis pont ez a fajta mértékletesség és visszafogottság miatt lett és lesz nagy kedvenc.

9/10

Mayor of Kingstown – 2021

Taylor Sheridan megint megcsinálta. Jelenleg úgy fut három sorozata is egyszerre, hogy azok mind igen nívósra is sikeredtek. A Mayor of Kingstown önmagában nem döntöget tabukat, nem reformálja meg a műfajt, de pont annyira kommersz és szerzői is egyben, amelytől minden valamire való sorozatjunkie elismerően csettinthet majd az évad végeztével.

Ha szétnézek a netes streaming kínálatban, akkor azt kell mondanom, hogy a Paramount+ bombaüzletet kötött azzal, hogy Taylor Sheridan-t maguk mellett tudhatják. Ő körülbelül olyan lehet, mint Damon Lindelof, csak annál is produktívabb és ennek ellenére még kevesebbet is hibázik. Most komolyan, fussuk csak át, hogy milyen mozgóképeket köszönhetünk a ’70-es születésű Sheridannak. A Sicario, a Hell or High Water, a Wind River és az utóbbi évek egyik legnagyobb sorozatos sikere; a Yellowstone után képes volt ismét – ráadásul egy azonos évben – leszállítani két olyan remek szériát, mint az 1883 és a Mayor of Kingstown.

Mindenki látott már börtönös drámát vagy sorozatot. Elég népszerű téma, mert viszonylag olcsó is a tető alá hozni egy ilyen projektet, de közben azért számtalan lehetőség és téma is adott a készítők számára. A karakterizálással, a bűn és (vagy) büntetés esetleges feldolgozásától kezdve az egyszerű „bandázásokon” át, lehet még foglalkozni például a családi háttérrel is… És itt nem csupán a miértekre és hogyanokra gondolok, hanem magára az egyénnek a jövőképbe vetett hitére – már ha nem csupán a szimpla túlélésre szűkül be a lehetőségek tárháza.

Sheridan gondolt egyet és csavart a dolgokon. Itt nem a börtönben tengődő emberek kerültek a fókuszba, hanem magának a rendszernek a bemutatásán van a hangsúly. Szóval egy meglehetősen komplex drámáról van szó, de ennek ellenére nem kell attól tartani, hogy túl lassan indulnának és érnének csak be a dolgok. Az első rész is meglehetősen pörgősen vezeti fel az eseményeket, de igazából nekem részek elteltével sem volt teljesen világos, hogy mi a fő irányvonal, hova fognak bizonyos szálak kifutni, mi, hol és mikor fog valami robbanni.

Szóval van egy város, ahol a polgárok megélhetésének jelentős részét egy büntetés végrehajtási intézmény, azaz maga a bűnözés adja. De éppen ezért is, az egész város bűzlik a mocsoktól. Mindenki harmonikus békére és kompromisszumra törekedne, de meddig tartható fent ez az állapot? Melyik fél sokkal be először, kinél és miért telik be a pohár majd? Fel lehet-e számolni a mindent átszövő korrupciót? Fel kell-e egyáltalán számolni? Ha pedig a válasz igen és igen, akkor ismét felmerülnek olyan kérdések, hogy mibe fog mindez majd kerülni?

A színészek, a hangulat, a fényképezés mesteri, de hát ezt talán le sem kellene írnom. De milyen nevek is vannak itt kérem szépen; Jeremy Renner, Kyle Chandler, Dianne Wiest, Aidan Gillen. Már szinte sok a jóból… Technikailag szintén nem nagyon lehet belekötni ebbe az évadba. Sőt, egyébként sem nagyon. Ritkán találkozik az ember ennyire feszes, sokrétű és ilyen remek minőségben tálalt első etappal. Sheridan nem drámáztat feleslegesen, pedig ha valakinél, akkor nála fennállt a veszélye a hosszabb, unalmasabb merengéseknek, és bizonyos párbeszédek túlságosan központi szerepbe való helyezésének. Szerencsére nem így lett. Van itt pedig szinte minden. Valahogy nagyon jól el lettek találva az arányok. Akcióval is hiába találkozunk viszonylag sokszor, ha azok közben meglehetősen hatásosak, és nem csak úgy ad hoc jelleggel kerültek megírásra. Az sem éppen mellékes, hogy mindezek mellett sikerült olyan karaktereket előtérbe helyezni, akik izgalmasak, komplexek, szerethetőek, a motivációik pedig világosak.

Az évad remekül indul. Szerintem a pilot ér egy 9/10-et is, aztán utána beáll egy 8-as értékre pár rész erejéig, hogy a későbbiek során – konkrétan kb. az évad felétől – ne sokat kegyelmezzenek. Nem mondom, hogy ez lesz nálam az év legjobb sorozata, de hogy toplista elejében lesz, az eléggé magától értetődőnek látszik, még ilyen távol az év végétől is. Ami a továbbiakat illeti; nem nagy meglepetés, hogy be lett rendelve a második évad. És potenciál bőven van még benne, annak ellenére is, hogy ez a 10 rész önmagában is tökéletesen kerek és egész élményt nyúlt.

9.2/10

Carissa’s Wierd: Songs About Leaving – 2002

Kevés, tényleg nagyon kevés olyan lemez van, amelyen ennyire intim és komor dalok szerepelnek. A So You Wanna Be A Superhero c. tételben Jenn Ghetto végtelenül szomorú hangját hallgatva komolyan felmerült bennem, hogy akár ennek megírása, akár csupán a feljátszása után, hogyan nem vetette le magát a mélybe, vagy miképpen nem sírta el magát közben… Mondjuk ez utóbbi persze nem lehet kizárva…

Március 22 reggelén, az első éjszakás műszak után – meglehetősen álmosan és fáradtan – még vettem a fáradtságot, aztán gondoltam szétnézek itt-ott még, hátha találok valami zenei különlegességet… Pedig aztán néha már magam is elhiszem, hogy engem ugyan nem nagyon fognak tudni meglepni, aztán akkor letaglóz egy ilyen frenetikusan jó lemez, amelyre akár a depresszió tökéletes metaforájaként is hivatkozhatnék.

Az előbb említett szám szövege is mennyire zseniális már… Szinte már bájos, hogy mennyi melankóliával és keserűséggel átitatott sort sikerült papírra vetniük, hogy aztán ezt Jenn Ghetto – olykor már-már elcsukló – énekével a valaha volt legszomorúbb zenéjévé tegyék. Szavak nincsenek rá… Íme a dalszöveg második fele.

There’s laughter from below
It’s 1am – how could you have known?
The thoughts of silence
That had me
From going back to sleep that night
Wish I could call someone I love
To stop thinking of myself
Long look in the mirror
Just.. looks so blankly
You were right: I can’t do this
I’m going crazy; it’s fine by me
Now you can see
How much I’ve become empty

I might be leaving soon
I might be leaving soon
I might be leaving soon

My dreams are full of what’s not real
I’ll fly away and save the world
I’ll make you proud someday
I just won’t be around to see your face

My life is full of what’s not here
I’ll go away and save myself
I’ll make you proud today
I just won’t be around to see your face

Arra gondoltam aztán még tegnap reggel, hogy oké, akkor mától egy ideig ez lesz az alvós lemezem… Hát nem tudom mennyi köze volt hozzá, de ahhoz képest, hogy vagy négyszer felébredtem napközben, szinte végigálmodtam az egész napot… Az utolsó volt talán a legnagyobb hatással rám, azt talán soha el nem felejtem már… Hangulatában egyébként nem is nagyon lőttem mellé.

Rögtön eszembe is jutott Rob zenés eszmefuttatása – még a High Fidelity legelejéről…

„Mi volt előbb? A zene vagy a szenvedés? Folyton azért sajnálkoznak, hogy fiatalságra romboló hatással vannak az erőszakot ontó filmek, és ezért annyi a kiskorú bűnöző. Ugyanakkor senki nem sajnálkozik azon, hogy dalok ezreit hallgatják – szó szerint ezreit –, amik mind a csalódásról, a fájdalomról, a bánatról és a szakításról szólnak. Azért hallgatok folyton zenét, mert szenvedek? Vagy a zene okozza a szenvedésemet?”

De most térjünk vissza inkább a Songs About Leaving-re. Konkrétan tényleg elég szinte ránézni a dalok címeire, aztán máris a korong hatása alá kerülök. Mondjuk sok jóval már a lemez elnevezése sem kecsegtetett, de hát mit csináljak… Ha egyszer elkap valami… 

Szerintem ez az a egyik legnyomasztóbb LP amit valaha hallottam, pedig ha valaki, akkor én biztos letudtam már néhány búskomor hanganyagot az életben. Ez volt a bandának egyébként a harmadik és egyben utolsó igazi anyaga is. Ennek megjelenése után mentek turnézni, hogy aztán – egy időre – maguk mögött tudják életüknek ezt a szakaszát. Valahol a vég mindig is egy kezdet ígérete ugye… 

A They’ll Only Miss You When You Leave a másik személyes kedvencem. Egészen elképesztő a zongora és a hegedű harmonikus egyvelege. Aztán ahogy bekúszik az ének is, kicsit felpörögnek a dolgok, de a billentyűkkel és a különböző hangszerekkel a háttérben folyamatosan és hihetetlenül hangulatosan lekövetik az egészet. Meseszép.

De én még mindig csak ismerkednek vele. Valószínüleg ezek után is sokat fogom hallgatni. Egy biztos; több ehhez hasonló slowcore korongot kellene a lejátszóba tennem… Bizonyos zenékről, filmekről, sorozatokról és könyvekről amúgy mindig is azt mondtam, hogy ha valakinek ez vagy az nem tetszik, nem érinti meg, akkor annak az illetőnek nincs is igazán lelke...

Baljós egy lemez ez, amelynek egyébként a legnagyobb varázsát pont az nyújtja, hogy kissé tökéletlen és kísérletezős összképet sugall magáról. Itt viszont ez valamiképpen pont hogy hozzátesz az élményhez, nem pedig elvesz. Most legyen ez a pontszám, amely aztán idővel lehet tovább hízik majd…

9.2/10

Fontaines D. C. – I Love You – Az év gothic rock slágere?

Az ír banda harmadik nagylemeze hamarosan megjelenik. Egészen pontosan április 22-én, a korong címe pedig Skinty Fia lesz.

Az alábbi single a lemez egyik ékköve már most is, és ki tudja milyen jó dalokat szállítanak nekünk ezen túlmenően még…

Mindig örülök, amikor valaki ebben a műfajban próbál szerencsét, mert ez bizony egyre ritkábban történik meg. Az meg aztán pláne mosolygásra késztet, amikor egy ilyen remek dal és klip kerül bemutatásra.

A dalszöveg egyébként meg ez lenne…

I love you, I love you, I told you I do
It’s all I’ve ever felt, I’ve never felt so well
And if you don’t know it, I wrote you this tune
To be here loving you when I’m in the tomb
I’ve eddied the heart now, from Dublin to Paris
And if there was sunshine, it was never on me
So close, the rain, so pronounced is the pain
Yeah

Well, I love you, imagine a world without you
It’s only ever you, I only think of you
And if it’s a blessing, I want it for you
If I must have a future, I want it with you
System in our hearts, you only had it before
You only open the window, never open up the door
And I love you, I love you, told you I do

Selling genocide and half-cut pride, I understand
I had to be there from the start, I had to be the fucking man
It was a clamber of the life, I sucked the ring off every hand
Had ’em plying me with drink, even met with their demands
When the cherries lined up, I kept the spoilings for myself
‘Til I had thirty ways of dying looking at me from the shelf
Cloud-parting smile I had, a real good child I was
But this island’s run by sharks with children’s bones stuck in their jaws
Now the morning’s filled with cokeys tryna talk you through it all
Is their mammy Fine Gael and is their daddy Fianna Fáil?
And they say they love the land, but they don’t feel it go to waste
Hold a mirror to the youth and they will only see their face
Makes flowers read like broadsheets, every young man wants to die
Say it to the man who profits, and the bastard walks by
And the bastard walks by, and the bastard walks by
Say it to him fifty times and still the bastard won’t cry
Would I lie?

I love you, I love you, I told you I do
It’s all I’ve ever felt, I’ve never felt so well
And if you don’t know it, I wrote you this tune
To be here loving you when I’m in the tomb
System in our hearts, you only had it before
Echo, echo, echo, the lights, they go
The lights, they go, the lights, they go
Echo, echo

Selling genocide and half-cut pride, I understand
I had to be there from the start, I had to be the fucking man
It was a clamber of the life, I sucked the ring off every hand
Had ’em plying me with drink, even met with their demands
And I loved you like a penny loves the pocket of a priest
And I’ll love you ’til the grass around my gravestone is deceased
And I’m heading for the cokeys, I will tell ’em ’bout it all
About the gall of Fine Gael and the fail of Fianna Fáil
And now the flowers read like broadsheets, every young man wants to die
Say it to the man who profits, and the bastard walks by
And the bastard walks by, and the bastard walks by
Say it to him fifty times and still the bastard won’t cry
Would I lie?