Sokaknak bár túl hosszú lehet, de talán – egyeseknél – az is megeshet, hogy mégsem lesz kidobott idő, ha elolvassák ezt a kis személyes “élménybeszámolót”. Sőt, szerintem kimondottan előfordulhatnak benne tök jó dolgok is. 😃

Szóval akár érzékeny vagy, akár annyira nem, akár te is szuperérzékenynek tartod magad, akár piszok mód nem, akár párkapcsolatban élsz, akár abszolút nem, mindezektől függetlenül tényleg adhat valamit, ha elolvasod ezt a kissé hosszúra nyúlt bejegyzést. Aztán maximum soha többé nem nézel vissza. 😅

A bejegyzést – egyes – kedvenc sorozatos HSP-s karaktereim képeivel ékesítem. Mert most így esik jól. Agyaltam persze, hogy külön bejegyzésekre kellene szedni ezt az egészet, de igazából nagyon is passzol a témához, és valahol csak körbeér ez a kis történet. A lényeg, hogy majd – szériánként és képenként – egyesével hozzá is teszem, hogy ki az, akire én gondolok. És persze meglehetősen biztos is vagyok a dolgomban. 🙂 Kezdjünk akkor bele…

Izgalmas időszakon vagyok túl. Sokat gondolkoztam közben, aztán úgy véltem, hogy csak kiírom magamból itt. Mert ezt így tuti el nem mesélem “senkinek” egészében, egyes részleteiben meg aztán semmiképpen sem. Nem politikai témájú lesz, de érintve lesz az is, viszont más okból kifolyólag, mint az sokan mondjuk a politika szó hallatán gondolnák.

Szuperérzékenyes csoport, plusz Magyar Péter

Mivel a szuperérzékenyes filmes, karakteres toplistám megosztottam egy szuperérzékenyes facebook csoportban, gondoltam vannak és lesznek még onnan visszatérő olvasók. (Reméltem, hogy „hasznára” válhat valakinek ott ez a kis lista. Vannak a neten hasonlóak, de szerintem egyik sem az igazi. Az enyémen tényleg igazi kincsek vannak és lesznek. 😅) Meg hát a blog is azért született, hogy hátha más is örömét leli majd abban, amiben én is. És bizony vannak ilyen HSP-s összejövetelek is. És szerintem elmegyek oda is. Vagy nem… 😅) 

Hát akkor meg miért ne írhatnék erről is újra egy kicsit. De hogy miért mentem, léptem be abba a csoportba? Magyar Péter miatt. 😄 Oké, lehet amúgy is megtörtént volna, de mivel miatta a facebookon aktívabb lettem, mert nem tudom már elviselni a hülyeséget és “a hülyéket” – a Fideszt meg pláne nem –, így ha már ott maradtam osztogatni az “okosságaimat”, meg közben aztán a Tisza szigetes, illetve az önkéntes munkám során is sok-sok új emberrel találkoztam, gondoltam miért ne találkozhatnék, beszélgethetnék olyanokkal is, akik “hasonlóak” hozzám. Mármint igen, szuperérzékenyek.

A politika miatt apuval is konfrontálódtam, nem is beszélünk “mostanában”. Persze, könnyű azt mondani, hogy a politika ne mérgezze meg a családot, de ha valaki fidesz tag, és ezekkel vállal – akár csak rájuk szavazva is, nemhogy még igazi tagként – egyfajta értékközösséget, az nálam túlmegy már mindenen. Pláne, hogy én évekig próbáltam értelmesen beszélgetni bizonyos témákról, de a propaganda az sokkal hatásosabb. Elkeserítő. És fel is cseszett, mert azért valljuk be, nem minden családban van valaki olyan, mint én. Azért elég sok téren viszonylag tájékozott vagyok. Hát aztán persze mindezzel kb. ki is törölhettem a seggem…

Kapott tőlem egy hosszú levelet, voltak benne karcos dolgok, felvetések, szembesítések. Nem válaszolt. Azóta hívott egyszer, nem vettem fel. Tud írni. Tudja, hogy nem szeretek telefonon beszélni. Ezt már korábban jeleztem felé. Ha tud másoknak írni – márpedig tudom, hogy tud –, akkor képes nekem is pötyögni néhány sort… Azóta is várom. Ennyit arról, ha valaki esetleg azt hitte a korábbiakat olvasva, hogy én „mindenkinél jobbnak” tartom magam, vagy mondjuk az érzelmileg „mindenki felett állóság” egyfajta „nyomatékosítására” (?) használom már csak a blogot… (Mondjuk az is biztos, hogy legalább őszinte voltam vele…)

Szóval Tisza pártos rendszerváltó tag vagyok már tavaly június óta (azaz havi X összeggel támogatom őket), és gondoltam itt az ideje aktívabban is szerepet vállalnom az igazi, tényleges változáshoz. Tisza szigetes lettem, aztán meg jelentkeztem önkéntesnek is. Két hétig kb. az ment, hogy vagy a munkahelyen melóztam, vagy pultoztam valamerre. Négyszer pl. nyolc órán keresztül… De elemellett voltak 3-4 órás blokkok is. Igazából nem is ez az érdekes, hogy milyen volt, arról röviden írtam az FB posztomban. Azt elolvashatjátok az előbbi linken.

A lényeg, hogy érdekes, hogy ilyeneket bevállalok, apuval „összeveszek”, stb, holott nekem szuperérzékenyként elvileg kerülnöm kellene ezeket. Hát próbáltam is, apuval nem politizáltam sokáig, gondoltam jobb, ha nem erőszakoskodom, nem győzködöm, hátha magától szívesebben jobb belátásra bír, és legalább fel sem húzom addig magam, amíg nincs vita. Ha csak lassan is, apránként is változik, hát úgy. Hát nagyon nem így történt, és nagyon elegem lett. Megláttam egy megosztását aztán munkából elhívtam lecseszni. 🫣🙄😅 Tiszta ideg voltam, hogy miket osztogat meg, illetve kiktől… El is csuklott a hangom közben, aztán miután elmondtam valamit, köszönés nélkül kinyomtam… Amúgy én pl. vitáknál is sokszor a sírás határát súrolom… (Akkor is, ha én vagyok az aki jogosan számonkér valakit, vagy szembesíti az adott illetőt valamivel. Szóval engem ne cseszegessen nagyon senki ész nélkül, általában pontosan tudom, hogy mit rontottam, csesztem el, vagy hogy milyen defektjeim is vannak.)

Aztán persze már korábban is elgondolkodtam azon, hogy elég érdekes, hogy talán pont azért politizálok, pultozok, veszek össze néha valakivel, mert HSP-s vagyok, nem tudok elnézni bizonyos dolgokat… Szóval bár kicsit kikészít az egész, de nem tudok nem beleállni bizonyos vitákba. És igen, ha letudtam, kiírtam magamból, akkor jobb. Szóval valahol megéri. Még ha kimerítő is, és nyilván nem is leszek mindig baromi aktív facebookon sem. (Ahogyan ide is ki tudja még mennyit, miről és hogyan írok majd még.) Még egy általános iskolás tanártól is kérdeztem ezt-azt a posztjai alatt, mert felbőszített, hogy egy sor saját gondolat nélkül osztja a fideszes meg orosz propagandát… Válaszok persze nem jöttek.)

Korábban fiatalként, fiatal felnőttként egy csomó mindent magamban tartottam, ami persze azzal járt, hogy időközönként feltörtek belőlem bizonyos dolgok… Oké, volt, hogy hosszú évekig kb. semmi, mert olyan „ingerszegény” életem volt mondjuk a munkahelyet leszámítva.

De igazából ezek a korábban említett viták – valamilyen szinten – tudatos döntések voltak, még ha valamiféle impulzív felütéssel is indultak el bennem bizonyos dolgok. Azaz már tudom milyen vagyok, hogy kicsit (?!) más vagyok, mint a többség, és hát ennek ellenére bevállaltam a dolgokat. Ezeket amúgy egyfajta tesztként, játékként is fogom fel. (Mármint a veszekedést leszámítva.) Pultozni, illetve annyi idegennel találkozni, és órákat, illetve napokat együtt lenni másokkal, egyfajta kísérlet is volt. Edzés. Erőpróba. Pl. ha ennyi időt rááldoztam ingyen valamire, akkor nyilván a randizásra is lehetne időm és energiám. (Oké, azért odáig csak nem fajulnak a dolgok majd… 😂) Csak hát az rizikós. De mindegy, egy jó ideje nem is akarok, azaz nem is érdekel a barátnőzés. Sajnos azt kell mondanom, hogy – elnézve a kínálatot, a feltételeket, az elvárásokat és az esélyeket –, egyedül simán jobb és nyugodtabb az élet. (Tisztelet a kivételnek persze, mert tudom, hogy vannak nagyon kedves, aranyos, nem anyagias és proaktív, gondoskodó nők is. Remélem jó „helyen” vagytok! 😊)

Nem is véletlen van kint a facebookon nálam, hogy egyedülálló vagyok. Az nem azért van, hogy hátha valaki titokban „megszán”, vagy kinéz magának, hanem sokkal inkább már odáig fajult a helyzet, hogy “büszke” vagyok arra, hogy egyedül vagyok. 🤣 (Valaki igazán lelőhetne már, ugye? 😅) Nálam ez tölti be a büszkén publikált családi kép szerepét. Ki a kicsit nem becsüli, ugye… 😁 (Kár, hogy ezt nem lájkolhatja senki. 😅)

Amúgy gyakran nagyon ideges voltam az elmúlt hetekben, valaki el sem hinné mennyire… (Főleg a pultozás legelején.) De idővel jobb lett, és el tudtam engedni magam. Nem „görcsöltem” annyit. Nyilván ezt valaki nem érti, mit izgul valaki ezen annyit, de korábban néha hónapokig csak a munkába vagy a boltba jártam el, és kb. senkivel nem beszéltem, találkoztam – már a munkahelyet leszámítva, ugye… Most meg megismertem kb. 20 embert. Valakit jobban, valakit kevésbé…

Elaine N. Aron könyve

Az az érdekes az egészben, hogy pont a napokban fejeztem be Elaine N. Arontól a “Szuperérzékeny vagyok?” című könyvét…

De visszatérve a HSP-s találkozóra… (Már ha tényleg meg is jelennek ott páran…) Nem, véletlen sem komolyabb ismerkedni, konkrétabban esetleg barátnőzni, csajozni akarok. Csak tényleg jó lehet olyanokkal lenni, akikkel – legalább bizonyos téren – egy hullámhosszon vagyok. (Meg ez is csak egy “játék” a részemről. Lehet ezzel is fejlődök, lehet én viszek majd haza onnan valamit, ha mást nem, hát azt, hogy emberek között voltam, de az is lehet, hogy én adhatok, nyújthatok, illetve mondhatok majd valakinek valamit… De egyébként meg csak kicsit „kikapcsolni”, nyitni, meghallgatni másokat, és persze talán valamennyit beszélni is. És tényleg nem árt, ha kicsit feszegetem a határaimat, pontosabban fogalmazva előveszem és megtornásztatom kicsit “a másik énemet” is. Ha nem politizálok, akkor ki tudja, lehet nem nyitok ilyen téren sem egy ideig… Szóval ezért írtam korábban, hogy Magyar Péter miatt van „az egész”. 😅

A könyv tetszett amúgy. Volt benne több teszt is, az egyiknél 17 felvetésre kellett választ adni, és a szerző azt mondta, ha legalább 12-re a helyes választ adjuk, akkor bocsi, hogy az írásával fáraszt bennünket, hiszen – nyilván kis túlzással –, de mi magunk is megírhatnánk egy hasonlót. (Az elsőt amúgy rögtön elcsesztem, de hibás volt még a 12., illetve a 16 is…) Így hát nekem 14 helyes válaszom lett, de egyről szinte éreztem, hogy elcsesztem. (Lehet még több is sikerült volna, de éjszaka, fáradtan és álmosan töltöttem ki, a munkában persze. Naná, hogy szünetidőben! 😉) Mindegy is, igazából olyan furcsa belegondolni, hogy tényleg létezik, hogy valaki valóban csak mondjuk 6-8 darabot talál el?

Mondjuk persze nem kellene ezen a felvetésen meglepődnöm, hiszen az eddigi kapcsolataim (haverok, esetleges barátnők) többségénél, valamint az eddigi propaganda – korábban szélsőségesen – elképesztő hatékonyságát is nézve, egészen „rémisztő” (?) látni, hallani, illetve érezni, hogy mennyire mások vagyunk. Ezzel sem azt mondom, hogy én „hú de jó vagyok” aztán mindenben, mások meg hülyék és bénák, csak ebből kiindulva aztán tényleg megeshet, hogy valaki piszok kevés pontot ér el ezen a teszten… (De lehet más valakinek meg eszébe se jutna egy ilyen „idióta tesztet” kitölteni. Nemhogy még pontokra „vadászni”…)

És nem, én a világért sem szeretném, hogy mindenki egyforma legyen… De már unom, hogy a mai világban tényleg csak az erő, az ambíció, az anyagiak, a magabiztosság, a mellek, a feszes seggek, az izmok, a sminkek, a kocsik száma és színe határoz meg mindent… Mondtam is pár srácnak már, hogy „mákom” volt, hogy régen volt egy barátnőm, mert amúgy lehet szűzen halnék meg. 😅

De nem is ez a teszt volt a lényeg. Igen, a könyv tartalma önmagában még csak nem is váltotta meg számomra a világot. De jó volt olvasni. Elgondolkoztatott. Valamit biztos adott. De ugye sok mindent átgondoltam már korábban számtalanszor, és hát igazából jónéhány dolgot már a könyv elolvasása nélkül is tudtam a szuperérzékenységről. Mármint még úgy is tudtam erről egy csomó mindent, hogy egyébként sokáig nem is tudtam, hogy létezik ez az egész… De most nem is igazán kritizálni, vagy méltatni szeretném Elaine N. Aron írását. Maximum hozzáfűznék dolgokat. A könyv jó, de szerintem a kutatómunka, hogy ezzel foglalkozott, hogy erről írt valaki, az az igazán megsüvegelendő az egészben. A felfedezés leírása, megfogalmazása, és köztudatba emelése.

Mondjuk a szerzőnek vannak gyerekei, és bár valószínűleg sok mindenben hasonlítunk, ettől simán benne van, hogy én teljesen más életet fogok a jövőben is élni. Mármint nem nagy leleplezés ez egy olyan valakitől, aki 15 éve nem fogta meg egy nő kezét sem romantikusan, csókról meg maximum már tényleg csak álmodozhattam csak… De pont ezek miatt valószínűleg tudok, azaz tudnék is mit hozzáfűzni az olvasottakhoz. (És pont ez is bizonyítja, hogy „simán” élhetünk ilyen, esetleg amolyan életet is.)

Nekem egy kicsit talán túl direkt írás is volt néha. Tippek szintjén mondjuk. (Bár valaki pont kevesli az ilyen konkrétabb tanácsokat belőle, de szerintem egy nem nagyon sérült szuperérzékeny valaki képes megtalálni azt a világban, ami feltölti, kikapcsolja, megmozgatja.)

Én mondjuk pl. soha nem szedtem tartósan gyógyszert, nem is akarok, és bár voltam egyszer depressziós, de azért túléltem, és onnantól kezdve tulajdonképpen alkalmazkodtam a többiekhez, a világhoz, a benne megbúvó és felszínre törő kihívásokhoz. Voltak persze konkrét apróságok, ahol nagyon magamra ismertem. Pl. elég jó tanuló voltam sokáig, osztályelső, stb., aztán jött a mélyrepülés. 😅 Most meg raktáros vagyok. És valahogy nem is vágyom feltétlen többre. Tessék, a nők többségének ez simán taszító, de legalábbis messze nem vonzó ez a hozzáállás. Az ambiciózus alakokat kedvelik. Hát ez van. Nem szeretnék rohadt nagy felelősséget a munkámban, mert nehezen viselném el az ezzel járó stresszt, amit persze haza is cipelnék… Meg hát a nagy felelősséghez sokat is kellene tanulni, vizsgázni, ez nálam lehet megint túl rázós terep lenne.

Amúgy meg szeretem, hogy a hobbim nem a munkám. Hogy így semmit nem kell kényszerből megnéznem… És tényleg napestig sorolhatnám. És persze ez a melóm sem jár már hatalmas stresszel. Persze az elején volt, hogy hosszú hónapokig minden reggel tiszta víz voltam… 🙁 (Ez már csomagolós időszakomban is megvolt, pláne amikor hétköznap nappalra mentünk be műszakba, sok főnök, napi leltár, sok tennivaló, egyedül kellett időre végeznem, kajálni sem tudtam sokszor reggel elmenni, mondjuk úgy, hogy “kapkodás” várt rám…)

Szóval klassz kis könyv, és oké, hogy szerinte sem gond, illetve megérti, ha valaki nem vállal gyereket. Nincs egy jó, kötelező út. Mindenki járja a sajátját. De pl. én a hobbikba jobban belementem volna. Engem valamilyen szinten az is mentett meg. Meg mondjuk nagyon fontos mérföldkő és lépés volt az első szerelem is. De mint mondtam már, gyógyszerben soha nem gondolkoztam. (Persze lehet valaki már mindennel próbálkozott, a szülei leszarták, a párja esetleg bántalmazta, és egy szimpla hobbi kevés segítségnek, illetve támasznak…)

Egyébként a legtöbb esetben szerintem amikor pl. keresi az ember “az igazit” – mondjuk ez tök felesleges, de erre majd visszatértünk –, vagy csak egyedül él, és elvan magában, akkor közben tényleg szinte akármit csinálhat. Mármint csak itt van az interneten szinte minden. És persze ezektől nem cirógatja a karomat vagy a hasamat lefekvéskor senki, és persze én sem viszont, szóval nem azt mondom, hogy normális ennyit egyedül lenni. De aki maga alatt van, szomorú, semmihez nincs kedve, az mégis próbálja meg fölfedezni magát. Fölfedezni a világot. Nem csak szellemileg, kulturálisan nyitni, nem csak az érdeklődési köröket még jobban kiszélesíteni, és esetleg így megtalálni ott, és ilyen téren az igazit, hanem tényleg testileg is legyen progresszív szemléletű, egyedül is merjen és szeressen élni. A legtöbben egyébként is ezt fogjuk, fogják tenni a jövőben. Igen, ezzel arra is célzok, hogy ha nincs más, akkor masztizzatok csak kreatívan és ügyesen. 🤭😂

Egyszer az egyik kollégám mutatott egy olyan tiktokos videót, ahol egy fiatalos nő arról értekezett, hogy ő bizony egy párkapcsolat mellett is szereti szeretgetni magát. Nem feledkezik meg magáról. Nem teszi a szexualitásának megélését teljesen függővé a partnerétől. Ha otthon van, pihen, filmezget, és közben mondjuk a másik távol van, aztán neki kedve is van hozzá, simán, lazán maszturbál egyet. 😅 És ez nyilván nem is titok a kapcsolatban. Valahol ez izgató is nem? 😅 Nekem az ilyen szintű nyíltság nagyon imponál. (Nem, nem is igazán az, hogy ezt így arccal vállalja mindenki előtt – bár az is megsüvegelendő –, hanem leginkább az, hogy valószínűleg a párkapcsolatában is – úgyszólván – nyitott könyv a másik fél számára.) De gondolom ezzel a legtöbben így vagyunk. Mármint, hogy ez nem csak nekem imponáló. Sajnos azonban valahol tabu ez az egész. Tovább is mehetnék, hogy ebből is milyen játékot lehetne csinálni, de inkább befogom a pofám. 😅 Túl élesen hasított most belém a mocskos fantáziám, tartok is most 20 perc szünetet. (Remélem értitek… 🤭😂)

A lényeg, hogy elvileg nagyon érzékenyek vagytok, vagyunk a testünkre és az őt ért ingerekre is. (Mesélhetnék többet, de én pl. gyűlöltem a trikót, a harisnyát (télen, amikor még volt), és egyszerűen nem tudom elviselni a feszesebb ruhákat, a kötött pulcsikat is mindig eltoltam magamtól – nekem mindegyik nagyon szúrós volt –, de a munkahelyen pl. a kesztyű vagy a maszk sem éppen a legjobb barátom… Különböző ingekkel is próbálkoztam, aztán úgy döntöttem, hogy azt is bizony inkább meghagyom másoknak – néhány kivételes alkalmat leszámítva persze… 😅) Szóval ha ehhez hasonlóan érzékenyek vagyok, lehettek, hát tessék ezt akkor ki is használni – pláne, ha amúgy lehet évekig nem fogja senki a kezeteket… Nálam okosabb, tanultabb szakértő mondta azt, hogy egy elmagányosodó világban, lehet nem is kellene az igazit keresni. És most tök mindegy, hogy a nők vagy a pasik milyenek. Hozzuk ki a maximumot abból, amink van. Kapcsolódjunk magunkhoz, szórakozzunk, éljünk ahogy mi akarunk, aztán akkor az legalább már biztosan megvan.

És hát a hobbik. Ha valaki érzelmi, lelki szinten nagyon tud valamit rajongásig szeretni, az biztos vagyok benne, hogy az ideális párját végképpen képes lesz majd imádni. Unalomig ismert frázis, de hogy várja el valaki, hogy más szeresse, ha mondjuk ő maga sem tudja saját magát… És ez igaz nem csupáncsak szellemi, hanem testi síkon is. 🙂

Különben meg mondjuk olyan téren, hogy én szingli vagyok 15 éve, hát nekem lehet jót is tett, hogy a kapcsolatokról ennyi szó esett benne. Mármint az egyedülállóság részéről én aztán tényleg sokat tudnék mesélni, de jó, hogy betekintést, különböző helyzeteket, opciókat és megoldásokat láthattam lejegyezve a párkapcsolatokat illetően. Mivel sokan vannak akik simán bár mondjuk nem HSP-sek, de attól még érzékenyek – van aki jobban, van aki kevésbé –, szóval nekik is hasznos lehet megfogani pár tanácsot a leírtakból. Még ha ugye nem is ez a központi témája ennek a szerzeménynek. De lehet elindít valamit, és akkor már akár sínen is lehet a dolog…

Jó lenne, ha lenne egy olyan könyv ebben a világban, de minimum abban, ami a következő évtizedekben ránk vár, ahol arról mesél és ír valaki, hogy szuperérzékenyként, talán évtizedekig egyedül élve milyen praktikákkal és hogyan élhetsz túl. Mondjuk például átlagos, nők számára általában inkább láthatatlan pasiként. (De felőlem írhatnak a női szemszögből is. Most azért még a kettő egészen más…) Mármint úgy lehetne megírva, hogy az ne csak a túlélésről szóljon, hanem bizony valamilyen szinten ünnepelje is azt, amilyenek vagyunk, amit csinálunk, esetleg csinálhatunk.

És oké, hogy én x idő után „feltaláltam magam”, de lehet nem ártott volna, ha már fiatalon is szembesülök azzal, illetve „készülök arra”, hogy milyen út várhat rám. Meg hát a mentális problémák nálam is simán felüthetik idővel a fejüket, ilyenkor jó lehetne, ha lenne egy legalább lapozgatható kapaszkodó. Az egyedülállóaknak. Akár fiatal valaki, akár középkorú, akár idős özvegy. De hát ezzel még nem nagyon foglalkozik igazán senki, mert a családtámogatás van a politika zászlajára tűzve. Még… És itt nem is a pénzről beszélek feltétlen, hanem mindemellett még másoktól is inkább csak a sajnálatot, a szánalmat, rosszabb esetben meg már-már számonkérő megjegyzéseket kapunk arra vonatkozóan, hogy egyedül élünk, és egyébként sem keresünk magunk mellé senkit. (Hát baszni rá! De tényleg! 😅)

És igen, ha már a mertem szót használtam. Örülök, hogy a könyv foglalkozik a “félénkséggel”. Mármint én is azt hittem, hogy nagyon az vagyok, amíg nem tudtam, hogy “igazából csak HSP-s”. És piszok mód nem ugyanaz a kettő. Erről is sokat lehetne beszélni…

Filmes terápia

A szuperérzékenyes csoportban megosztottam azt a már korábban említett karakteres HSP-s toplistámat, aztán ezután nem sokkal elkezdtem – onnan kiindulva – beszélgetni Toth Katicával. (Lehet érdemes lehet valakinek ránéznie a weboldalára is, hátha szüksége lenne valakinek rá. Illetve így linkelve legalább tudjátok kiről van szó.)

Aztán én meséltem neki, hogy néha „semmit” nem csinálok otthon, csak megnézek mondjuk egy nap 5-6 filmet. Oké, annyira talán nem is néha. 😅 Ezt másoknak is elmondom olykor, ha kérdezik, hogy mivel is töltöttem a napjaimat. Aztán a legtöbben értetlenkednek, nem értik miért nem barátnőzök, vagy mondjuk miért nem töltöm el hasznosabban az időmet. Lásd, lehetnék ambiciózusabb, tanulhatnék valamit, stb… Hát én meg szeretnék néha csak úgy ember lenni. Meg nem is akarok nagyon prezentálgatni másoknak semmit…

Szóval ő erre tök pozitívan reagált, kíváncsi miket néztem, miért azokat, meg egyébként ő sem veti meg az ilyen napokat, még ha én lehet többször is tudok élni vele… És akkor ezután elmesélte, hogy szerinte egyébként is tök fontos és jó dolog az, amit csinálok. Elkezdte részletezni, hogy olvasott egy olyan kutatásról, projektről, amikor párkapcsolatban élő személyekből felállítottak két különböző fókuszcsoportot. Természetesen olyan párokról volt szó, akiknél azért voltak kisebb-nagyobb problémák. Az egyik csoport tagjai a szokványos, bevett terápiás beszélgetéseken vettek részt, a másik csoport tagjainál viszont filmterápiát alkalmaztak. Természetesen nem szuperhősfilmeket nézettek meg velük, hanem a problémájuk témájához szorosabban köthető, előre szépen kiválogatott mozgóképekről volt szó. Mindkettő körülbelül fél éves terápia volt. Ezen csoportokat aztán persze követték is, ki és hogyan reagál a terápiára. És hát az a meglepő eredmény jött ki, hogy a filmes terápia hasonlóan eredményes tudott lenni, mint a hagyományos.

Hogy miért? Oké, akinek van egy kis fantáziája, az nyilván tudja, de hát a filmekben külső szemlélőként láthatjuk mondjuk a saját helyzetünket. A filmek közben, után fel merjük, tudjuk tenni azokat a kérdéseket, amelyeket egyébként lehet csak nehezen sikerülne, mivel sértetten, felindultan, érzelmileg bizonyára túlcsordulva éppen benne vagyunk egy komolyabb krízisben. Így kintről nézve, vizsgálva sokkal könnyebb objektíven – több filmes karaktert bevonva – nem csak kérdezni, hanem talán megoldást és kiutat is találni a problémáinkra. És persze ez alatt nem azt kell érteni, hogy biztosan minden oké lesz, hanem lehet mondjuk csak az elengedésben segít egy ilyen terápia. De akkor is segít, irányba állít.

Aztán rákerestem erre, és tényleg, rengeteg magyar találtat van a filmterápiára. És most jön a lényeg! Mivel piszok sok mindent láttam már, privátban írja meg mindenki mi a gond, aztán 5000 forintért ajánlok egy filmet. Ha hármat kértek az csak 14000 Huf! 🤣 A gyógyuláshoz vezető út általában 5 és 20 közötti mozgókép elfogyasztása ajánlott.

Oké ez nagyon szar volt, én kérek elnézést. 🙂 De amúgy tényleg az a kritikus pont ebben, amit már sokszor mondtam, hogy keressetek, találjatok a személyiségetekhez passzoló filmeket. Ha nincs problémátok, akkor is segíthet, mivel kerülhettek még olyan helyzetbe mondjuk, amilyenben a filmben egy adott karakter. És már lehet közben fejben, előre lezongoráztok bizonyos dolgokat magatokban… Tudom nem mindenkinek van annyi ideje, hogy ezzel foglalkozzon, vagy a párotokkal mondjuk teljesen más filmeket szerettek, de szerintem azért meg lehet oldani. Ott a google, a különböző filmes oldalak, ez a csodálatos blog (😅), a ChatGPT-t is érdemes lehet megkérdezni, hogy mit ajánlana nektek, de itt sem szabad elfelejteni, hogy a kérdést és a keresési paramétereket is jól be kell lőni. Pl. lehet valami tök jó szakítós helyzetekkel operál, és tud belőle az ember valamit tanulni, de egyébként a pocsék színészi játék mellé még a rendezés és a fényképezés is kétbalkezes. Hajrá mindenki!

Illetve persze azért nyilván nem mindegy, hogy mit csináltok a filmek közben és után. Tehát ha komolyabb a gond, akkor nem árt, ha egy szakemberrel beszélitek ki a filmben látottakat. (Akár egyedül vagy, akár párkapcsolatban.)

De persze mit értek én hozzá. Amit viszont Katica mesélt, az gondolom így is van. Pláne, ha ennyien írnak róla, és gondolom sokan, egyre többen élnek is ezzel a fajta módszerrel. Ha Toth Katicát keresné valaki, nem kell félni tőle, nem harap, nagyon kedves hangja van. 🙂

Plusz majdnem elfelejtettem, hogy több ismerősöm is jár beszélgetni valakihez. Az egyiküknek – aki egyébként egyedülálló már egy ideje – mondtam, hogy szerintem a filmek is segíthetnek. Emlékeztettem, hogy én például onnan tudtam meg, hogy HSP-s vagyok, vagy ott botlottam tisztán olyan jellemekbe, mint amilyennek én érzem magam. Már az ilyen szintű azonosulás is egyfajta támasz lehet, de ugye ezek a karakterek lehet teljesen más szituációkba is kerülnek, mint amilyenekbe mondjuk eddig én, és jó ezt látni, hallani, erre szívben és lélekben valahogyan reflektálni. Esetleg tanulni belőlük. Csak csóválta az ismerősöm fejét.

Hát most elmeséltem neki, hogy miről mesélt valaki, aztán csak hallgatott. De láttam, hogy elgondolkodott rajta, és tetszett is neki. A lényeg annyi, hogy nekem soha nem hisz senki. 🤣

Szóval akár egyedül küzdötök meg valamivel, akár párban, lehet érdemes ennek ilyen téren is utánamenni, nem pedig várni, hogy magától megoldódjon valami. 🙂 Önismeret terén is sokat használhat egy másik nézőpont, esetleg csak egy jókor feltett kérdés.

Az élet értelme

A lényeg, és ami talán az élet értelme is egyben, akár szuperérzékeny-e valaki, akár nem, hogy találd meg azokat a dolgokat, amelyekkel őszinte lelkesedéssel, szenvedéllyel átfűtve tudsz foglalkozni. De ez lehetőleg ne a partnered legyen, hanem valami attól független. Csak ez számít. Az majd erőt ad, feltölt, van mit várnod, és akkor van is miről mesélned másoknak, van mit megosztanod… (Mert mindent azért csak ne tarts te sem magadban.) Bizonyos emberek biztos nagyon örülnének az élménybeszámolóidnak, meg lehet megnéznék, vagy bepróbálnák ők is azt a filmet, sorozatot, könyvet, zenét, kávézót vagy épp strandot… Bármit… És én ezt már így gondolom tizenéves korom óta…

Ez a két hét

De most elég a könyvből, térjünk vissza a korábbiakhoz. Tény, hogy ez a két hét elég intenzív és fárasztó volt. Alig várom már, hogy újra egész nap filmezhessek és pihenhessek. De azért tök jól esett ez az egész. Lelkileg és testileg is. Most úgy csináltam végre valamit sok ismeretlen ember közvetlen társaságában, hogy közben tudtam, hogy HSP-s vagyok. És nyilván ezzel kalkuláltam is. Nem csak előtte, hanem a munka, illetve a beszélgetéseink alkalmával is.

Tök durva egyébként még mindig, hogy mennyire “megviselnek” bizonyos dolgok. Mármint jesszus, mi lesz ha randiznom “kell” megint egyszer. 😬 De majd próbálom azt is játékosan felfogni. Ha lesz olyan, akivel belevágok majd egyszer valamibe. Mert nyilván attól még, hogy tudom, hogy ilyen vagyok, nem leszek csettintésre más, mondjuk lazább vagy macsóbb, sőt, talán valahol „még érzékenyebb leszek”, mert már kalkulálok azzal, hogy bizonyos dolgok hogyan hathatnak rám… (Ördögi kör?) De persze ezt egyensúlyba lehet valahogy hozni, még ha nagyon nehéz is lesz ennyi idő után. Mondjuk mondanom sem kell, hogy azért nyilván a partneren is sok múlik majd…

Idén lazább, könnyedebb, légiesebb szeretnék lenni, ha kell, akkor orrvérzésig filmezek, sorozatozom vagy olvasok otthon, ha kell akkor szórólapozva zenét hallgatok, eljárok moziba, talán blogolok vagy titokban írok valami szépirodalmi ocsmányságot magamnak. 😅 Igazából mindegy, teljesen elengedtem magam, már nem akarok senkinek és semminek megfelelni. Még a saját magam által diktált célokból és elvárásokból is visszább veszek. És igen, még mindig örülök, hogy ilyen vagyok. Valaki tuti azt hiszi, itthon depizek, és sírdogálok egymagamban a kis lakásomban, miközben valószínűleg általában sokkal jobban elvagyok, mint sokan mások. 🙂

Ez nem kérkedés, magamnak való bedumálása a dolgoknak. Melós volt azért idáig eljutni, nem mondom… És igen, voltak komolyabb hullámvölgyeim, de mostanra nagyon szépen kisimultak a dolgok. És igen, nem bánt az sem, hogy ennyi évet egyedül voltam, illetve könnyen lehet, hogy leszek is még. Tök izgalmas, és jó, hogy annyi minden megmozgat lelkileg. Olykor már testileg is. Sokan másoknál ez azért nem így megy. Vagy ilyen apróságokra, mint mondjuk a filmek, messze nem rezonálnak olyan mélységekben, mint ahogyan azt én teszem.

Valakinek biztosan olyan magas az ingerküszöbe, hogy egy kapcsolatban tud csak létezni, kell neki az adok-kapok, a szeretet, a komolyabb impulzusok, de legalábbis az, hogy valaki ott legyen számára. Nekem meg persze nagyon alacsonyan van. Mármint tényleg, tudjátok, mivel az apróságok is nagyon megmozgatnak, én lehet pl. – még ha ez valahol nonszensz is, de – megtalálom azt egy remek filmben, amit más talán még egy párkapcsolatban sem…

Egy a lényeg, nincs különösebben célom idén, csak hogy amit csinálok, azt szenvedélyesen csináljam. (Igazából a cél a párkapcsolatban is ez. 😅 Csak el kellene jutni egyszer odáig…) Ja és ha már itt tartunk. A könyvben sokszor elhangzik a masszázs szó. 😄 Ez sem lehet véletlen. El tudnám viselni, ha lenne kit, meg persze ha engem is megnyomkodnának. És ezekről már írtam korábban érintőlegesen. (Négy találat is van a masszázs szóra a blog keresőjében.) Lehet tényleg befizetem magam valahova, és ezt is próbálom egyfajta játékként felfogni, mert egyébként “nem nagyon szeretem”, ha hozzám érnek, vagyis inkább nagyon durván elszoktam tőle… De persze tök jól esne, csak hát furcsa lesz, lehet, hogy fizetek, és akkor izé, nekem esnek, és nem is tudom igazából kicsoda az a valaki… Majd mondom neki, hogy persze, naná, hogy fizetem, de első alkalommal inkább csak beszélgessünk egy kicsit. 😂

Azt hiszem azonban, hogy ahogyan írtam, vagy remélem talán le is jön, igencsak jól elvagyok. És talán erősebbnek is érzem magam, mint valaha. A lakás ki van fizetve, gyűlnek az euróim, tervek, spontán ötletek, érzések mentén megyek tovább és olyanokkal veszem körül magam, akik mellett jól érzem magam, azaz adnak is, nem csak lehúznak. Aztán majd lesz valami. 

Úgy akarom belakni az életem, mint ahogyan azt a kis lakásommal tettem. Lehet minimál lesz, egyeseknek már-már szegényesnek, unalmasnak, és megúszósnak is tűnhet, de ez meg nem nagyon érdekel. Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de örülök, hogy az vagyok aki, örülök neki, hogy tényleg a saját utam járom, és nem egy menetrend szerint élem az életemet. Valaki szerint pedig ez is egyfajta börtön, és bár lehet néha még lenne valami is ebben a felvetésben, de ez a börtön egy olyan börtön, ahol a kulcs bizony a kezemben van… Ha nem tetszik kint, hát visszajövök. És ez azért nagy szabadság.

Hát most ennyi, pár bekezdést így is töröltem. Valamit azért csak megtartok én is magamnak. 🙂