Kár is lenne tagadni, hogy ezt a sorozatot szerintem rajtam kívül soha, senki nem nézi majd meg az ismerősi körömből. Hacsak rá nem erőszakolom valakire. Pedig egy nagyon jó és érzelmes kis darabról van szó. Valahol „nem is merném” reklámozni, hogy ilyet is nézek, de itt a blogon csak elfér… Sőt, ennek itt bérelt helye kell hogy legyen.

Nehéz egy ilyen sorozatról írni. Mert itt nincs valamilyen ügy, nincs gyilkos, elkövető, korrupt politikus, háború. Nincs itt kérem semmi szinte. Csak nagybetűs magánélet. Ugye-ugye, milyen borzasztóan is hangzik ez így első olvasatra? Pedig aztán nem nagyon kell tőle tartani. Az One Spring Night egy könnyed és végtelenül szerethető néznivaló – amely nem fél olykor súlyosabb témákat is felvetni.

Valakinek végtelenül unalmas lehet – aláírom –, de én nagyon élveztem, hogy nem kell a mondvacsinált rendőrségi akciózásokon ásítoznom, hanem átadhattam magam ennek a kis hétköznapi történetnek. Nincs töltelék, nincs zsákbamacska. Ha tetszik az első pár rész, szeretni fogod végig. Vagy imádni. Nálam konkrétan 8-as epizódokkal kezdett a sorozat, aztán az 5. rész környékén szerettem bele igazán, onnantól meg szinte rajongója lettem a sorozatnak. (Érdemes megjegyezni, hogy a Netflixen két rész egybe vagy gyúrva, miközben az MBC-n eredetileg fél órás epizódokként ment le – szóval a sorozatkövetős alkalmazásoknál így kell számolni!)

A sorozat a párkapcsolatokkal, (tervezett?) házasságokkal, barátságokkal foglalkozik. Meg ami átszövi ezt az egészet. Mikor, mit és miért tesz vagy nem tesz az ember. A készítők nem analizálnak, nem foglalnak állást ilyen téren, csak megmutatják, hogy mit össze nem szenvedünk mi emberek néha. Aztán vagy igazán boldogok leszünk, vagy nem. Persze ez közel sem ilyen fekete-fehér, és ezt ők is nagyon jól tudják. Bizonyos döntéseknek azonban így vagy úgy, de ára van. Olykor nagy. Egyes dolgokat lehet nekünk magunknak is már sokkal korábban meg kellett volna tennünk. Igen, lehet húzni a szánkat, hogy ezek milyen üres frázisok már, de az élet már csak ilyen. És ehhez bizony sokszor valóban elég csak annyit mondanunk a valóságban, hogy igen vagy nem.

A sorozat pontosan ezekhez a kérdésekhez, valamint a rájuk adott válaszokhoz vezető – egyszer-egyszer persze nem túl szívmelengető – úttal foglalkozik. A vívódással, az érzelmekkel, a reményteli várakozással. És akkor beszéljünk magáról a pozitívumokról konkrétabban is. Először is: szerettem a zenéjét, a hangulatát, a képeit. Azt, hogy abszolút nem volt kapkodós sorozat. Ha például az utcán sétáltak percekig kézen fogva – akár csak apróságokról beszélgetve közben –, vagy csak a kocsiban ültek bizonyos szereplők egymás mellett – miközben csak néztek ki a fejükből –, akkor sem állíthatom, hogy nem imádtam volna ezeket a jeleneteket. Nem végtelenül lassú sorozatról van szó, de kétségetek nem lehet; valóban hagynak időt arra, hogy átérezd, milyen is lehet benne lenni – az adott pillanatban – a dolgok sűrűjében. És ez nem csak egy westernben vagy egy indie filmben tud jól mutatni, hanem ebben a romantikus drámában is.

Az egész persze mit sem érne, ha azok, akikért elvileg szorítani kellene, nem lennének szimpatikusak. Nos, itt aztán ettől nem kell tartani. Sőt. Néha szinte irigy kutyaként bámultam a képernyőre. De még mielőtt azt hinnénk, hogy itt csak a szokásos összejönnek-e végre kérdéskör a sztori fő motívuma, elárulhatom, hogy ennél azért jóval összetettebb a dolog. És legyen azért nyilvánvaló, hogy nem csak egy potenciális párról szól a történet. Itt bizony bejátszanak olyan dolgok is, mint például, hogy milyen a család viszonyulása a kialakult helyzethez. A szülői kötelesség bemutatásán át, az elvárásoknak való – inkább talán már kényszerű – esetleges megfelelésen túl, a társadalmi normák szinte elnyomó szerepének megtestesítésére is jutott azért kellő idő.

Szóval tudjátok; bizonyos döntések nem olyan egyszerűek, még ha az meglehetősen kézenfekvőnek is tűnhet a romantikusabb lelkek számára. Mondhatnám azt is, hogy bőven van itt miért és kiért izgulni. Arról nem is beszélve, hogy a játékteret azért nem szűkítették annyira le, hogy monoton menetelés érzetét keltse bennünk. Vannak itt barátok és testvérek is, lehet legalább olyan, ha nem fontosabb és sürgetőbb kérdések és problémák kereszttüzében. És ugye mondanom sem kell, hogy a döntés joga lehet nem is mindig a mi kezünkben van. Vagy mégis?

Ha már az elejétől úgy nézzük, hogy tudnánk – legalábbis feltételeznénk –, hogy mi is lesz az egész végkifejlete, akkor is érdekes és izgalmas lenne ez a 16 órát felölelő évad. Nem csupán egy megható és szívmelengető történetet tudtam le az One Spring Night megnézésével, hanem egy olyat, amely miatt olykor már majdnem dühös is lettem. De a legjobb az ebben az évadban, hogy mindeközben valahol mégis nagyon szórakoztató, és alkalmanként kifejezetten vicces is. Tényleg jól esik nézni. Szinte elhiszed, hogy ez itt a valóság, hogy itt sajnos gond van, hogy ez így nem mehet tovább. Hol a fejed fogod mérgedben, hol csak vigyorogsz mint egy tökkelütött. És ennél többet szerintem nem is kell már mondanom.

9.3/10