Régi, nagyon régi hiányosságom ez a sorozat. Pedig aztán 2015 március 6-án, egy nappal az amerikai premier után már meg is néztem az első epizódot. Ahogyan ezt tettem a következő 5 résszel is, és akkor itt valamiért – már nem emlékszem miért, de – jegeltem egy időre. Nem a sorozattal volt gond, hiszen az azóta is ott van a megnézendő anyagok egyik előkelő helyén, de az biztos, hogy nem egy egyszerű és könnyed néznivaló az American Crime.

Nem azért mert végtelenül komplex lenne, vagy ne lehetne követni a párbeszédeket. Egyszerűen tényleg olyan súlyos témákkal foglalkozik, amelyeket már önmagában is lehet nehezen emészt meg az ember, és erre rátesznek még egy lapáttal; mert bizonyos élmények, témák és történetek elmesélése így, ilyen formában, több nézőpontból, információkat csepegtetve, önmarcangolások, keményebb beszélgetések és szembenézések útján, hát nem is lehet kérdéses, hogy sokaknál beteheti azt a bizonyos kaput. Vagy mondhatnám azt is, hogy inkább az próbálkozzon vele, aki kifejezetten szereti is ezt a fajta, realisztikus krimi / dráma vonalat.

Ezzel persze nem azt mondom, hogy más nem értékelné ezt a sorozatot, sőt… De azért jó, ha tudja az ember néha, mire is vállalkozik. Amúgy meg szerintem egyfajta teszt is valamilyen szinten a sorozat. Miért? Mert itt problémás kapcsolatok, családok, ügyek kerülnek előtérbe, és ha valaki nem túl empatikus teremtés, akkor bizony nem nagyon tud pl. az elveszetten szerencsétlen (?) drogos párral sem azonosulni, vagy legalábbis értük szorítani. Erre hozhatnám fel példaként, hogy amikor réges-régen néhány családtagommal megnézettem a Trainspotting című filmet, akkor az egyikük egy idő után felállt a kanapéról, majd olyan, számomra igazán megdöbbentő mondatok csúsztak ki a száján, amelyeket a mai napig nem tudtam feledni. Konkrétan elmesélte, mit csinálna „ezzel az egész brigáddal”. Egy mondattal lerendezte az egészet. Mondanom sem kell, hogy a film nem lett végignézve. Érdekes, hogy „ez a téma” azóta is többször előjött már, és mi ketten mind a mai napig egészen máshogy értelmezzük és látjuk a világot. Szerintem mindenki, minden hatással van ránk. És ha olyan közegbe kerül az ember, akkor bizony könnyen lehúzhatják az embert. Lehet itt tartásra hivatkozni, meg hogy ki honnan jött, és mire vitte az életben, de nem mindenki olyan kemény, és bizony sosem lehet tudni, hogy kinek mi lesz az utolsó csepp a pohárban, amely után már nem biztos, hogy pl. lesz visszaút a normális, ideálisnak tartott vagy vélt életbe. El lehet ítélni finoman másokat, lehet kritikával illetni őket, de úgy gondolom, hogy a körülmények ismerete, vizsgálata és egyfajta önmérséklet tanúsítása a minimum kezdő szett kellene, hogy legyen. Mindenkinek. Azt hinnénk, hogy ez alap a mai világban, de nyugodtan kimondhatjuk, hogy óriási tévedésben vagyunk. Nem elég, hogy buborékokban élünk; azaz neked is csak jó fej barátaid vannak, voltak általában, de ott van még az is, hogy egy idő után sokakról így vagy úgy, de lehull az a bizonyos lepel – amelyről korábban egyébként még azt feltételezted volna, hogy ott sincs.

Erősen ömlengős bevezetés volt ez, de ezzel csak azt akartam mondani, hogy az American Crime tényleg nem habkönnyű krimi. De persze valahol pont ez a varázslatos benne. Én imádtam, hogy nem szórakoznak az elején és megmutatják, hogy például a kemény drog mit tesz mondjuk egy végtelenül helyes lánnyal, a párjával, valamint magukkal a családokkal is… És ez még mind semmi persze, hiszen az a fajta építkezés, ahogyan szépen kibontakozik előttünk a teljes kép; azt kérem szépen tanítani kellene. Ahogyan a sorozat stílusa is egészen zseniális, annak ellenére, hogy rengeteg féle érzelem fűti a karaktereket, valahol mégis szinte hátborzongatóan ridegnek tűnik az egész. De hát – gondolom én – ilyen a világ is. Legalábbis ott, akkor, abban a helyzetben milyen is lenne ugye…

Mert bizony a karaktereknek tényszer rengeteg mindennel meg kell küzdeniük. Nem elég a trauma maga, ott van magának a veszteségnek, a gyásznak, valamint önnön hibáink felismerésének, feldolgozásának kimerítő lélektani folyamata is – amelyen aztán persze olykor még az eltelt idő is csak rontani tud. És hát persze talán ott lehet a lehetőség egy új kezdetre. Ahogy a sorozat megtekintése közben, úgy a valóságban sem mindig tudhatjuk előre, hogy ki nyújt majd segítő kezet és meddig. Nem tudhatjuk mindig, hogy milyen áron, mennyire őszintén és feltétel nélküli lehet ez a fajta odaadás. És hát élünk-e vele? Lesz-e alkalmunk valóban megváltani valamilyen szinten magunkat, vagy minden marad a régiben? Esetleg egyre lentebb és lentebb csúszunk, ahonnan aztán már tényleg nem lesz soha visszaút? Megannyi kérdés, ki tudja mennyi és milyen válasszal… És akkor még bele se mentem nagyon a szerelemmel kapcsolatos dolgokba…

Az American Crime egy olyan sorozat, amelyre nyugodtan rá lehetne sütni, hogy szinte dokumentumfilmes alázattal – és minden apró mozzanatra való gondos odafigyeléssel – készítették el. Nem véletlen, hogy imádták a kritikusok. Már az első évad – nem kevesebb, mint 35 kritika alapján – 85%-os átlagot hozott metacriticen, és emellett a sorozat a második és harmadik évadjával összesen magáénak tudhatott 2 Emmy-díjat, valamint további 14 elismerést és 90 egyéb jelölést is.

Az Oscar-díjas (!) John Ridley ebben az évadban egy olyan utat választott, amelyben a nyomozás maga valamilyen szinten csupán másodlagos. A cselekményt nem az viszi előre, nem arra helyeződik a fókusz, hogy a rendőrség mit és hogyan tesz. A főszerepben nyugodtan kimondhatjuk, hogy az áldozatok és a hozzátartozóik vannak. Az ő lelki megpróbáltatásait kísérhetjük figyelemmel, miközben szépen lassan egyre több és több információ birtokába jutunk. Nem mondanám, hogy ettől önmagában milyen különleges ez a sorozat, de az összkép nem is lehet kérdés, hogy letaglózóan erősre sikeredett.

Nem ez lesz életem legvidámabb sorozata, ez biztos. De ennek ellenére is vannak benne olyan apró pillanatok, mondatok és valamilyen szinten egyfajta kapaszkodók bizonyos karakterek között, amelyeket azt hiszem, soha nem fogok elfelejteni. Még az is lehet, ha majd igazán erőt kell vennem magamon egy nehéz helyzetben a későbbiek során, akkor talán néhány momentum felvillan ebből a szenzációsan jó évadból.

Szomorú tény mindezek mellett azonban, hogy habár az utolsó szezon lett a kritikák szerint a legjobb (lásd 90% metacritic-en, 100% rotten-en), az itthon sem adásba nem került, sem felirat nem készült el hozzá még. Tessék, a napokban lassan tényleg össze kellene már írnom, miért lenne érdemes végre tényleg jól megtanulni angolul. Ha a munkaerőpiac nem is feltétlen, hát majd a hobbi előrevisz ilyen szinten. És tényleg roppant mód idegesít, hogy egyre több fiomságot egyszerűen nem tudok megnézni, elolvasni.

A lényeg azonban az, hogy ha rászánja az ember az időt, a figyelmet, és tényleg van valami komolyabb dologhoz is kedvünk, akkor a Bűnök és előítéletek című sorozattal nagyon nem lőhet mellé az ember. A szériával kapcsolatosan pedig senkit ne riasszon el, hogy a harmadik etapot nem tudná fordítás és szinkron hiányában megtekinteni, hiszen az American Crime antológia jelleggel bír, azaz egy évad egy történetet mesél el. És személy szerint alig várom már a másodikat… Nem tudom persze, hogy képes lehet-e majd bármi – a következő években – ehhez hasonlóan meredek élményt nyújtani, de próbálkozom azért megtalálni… Az viszont nem is kérdés, hogy irtó nehéz lesz – mert bizony ez engem teljesen kifacsart a végére…

10/10