JackOneill ajánlotta még be ezt a filmet az 57. vetítőtermes fordulóba. Nem mondom, hogy annyira kíváncsi voltam rá, hiszen eleddig még nem néztem meg – pedig mióta megtehettem volna már –, de azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem agyaltam rajta premierkor, hogy elmenjek-e rá a moziba. Aztán csak nem mentem. Szerencsére, mert ez nekem meglehetősen kínkeserves 3 óra volt…

Annyira nem tetszett, és annyira felbosszantott a film a végére, miközben mostanában annyira bejött néhány viszonylag egyszerű, és totál hétköznapi történet (My Tomorrow, Your Yesterday / Tune in for Love), hogy gondoltam kiírom magamból egy nagyobb írásban, hogy az meg aztán miképpen lehetséges, hogy egy sötét, hangulatban erős és hozzám elvileg passzoló, látványos és komoly akciófilm és krimi kombinációja ennyire mellé menjen. Lehetne azt mondani, hogy én változtam ennyit, és többre értékelek bizonyos típusú alkotásokat, vagy ennél bonyolultabb a dolog, és bőven benne van az is, hogy a The Batman eléggé gyenge lett?

A válasz valószínűleg is-is. Talán tényleg változtam valamennyit. (Bár valaki biztos nem érzi ezt ki belőlem.) Hogy aztán pedig mi történt velem az elmúlt (10+) év alatt, amely ennyire átalakította – pontosabban fogalmazva –, ennyire leszűkítette a filmes és sorozatos választásaim körét, abba most bele sem megyek, maradjunk annyiban, hogy valamibe szerintem belefáradtam; idő vasfoga megrágott, aztán kiköpött magából.

Matt Reeves filmje pedig… Totálisan középszerű. Egyes elemeiben nagyon jó és profi, de számos tekintetben szinte borzasztó. Mondjuk nem is értem mit vártam, amikor nekem a Joker is nagyon mellément… És nem, tényleg nem úgy álltam a filmhez, hogy nekem ez márpedig nem fog tetszeni, és majd szépen megmondom a tutit megint. Ez a film percről percre egyre gyengébben muzsikált, egyik hiányosság, és hanyagság követte a másikat…

Az elején nem vártam, hogy Heat vagy The Dark Knight szinten berobbantják „a vásznat”, de ennél azért mindenképpen többre számítottam… De oké, legyen, történt ami történt. Elindult egy lassú építkezés. Amit megdobnak egy Nirvana számmal. Hát komolyan mondom, a falat kapartam tőle. Nem rossz nóta – én is szeretem –, a gond nem ebben keresendő, hanem abban, hogy egy ekkora költségvetésű filmben miért is kell – akárcsak egyszer is – használni egy ennyire népszerű együttes dalát… Még ha csak egyszer éltek volna vele ugye… Komolyan ennyi eredetiségre való törekvés nem szorult beléjük?

Az olyan hibákból nem is szeretnék beszélni, amikor valakivel headseten keresztül beszélnek, miközben maga a terep rázós; veszélyes alakok vannak az alany körül, de az illető azért önfeledten trécsel látszólag magában – teljesen feleslegesen. Gratulálok. A legnagyobb gond viszont a tartalom. Annyira üres ez az egész, hogy már fájt nézni. Próbál darkos és hangulatos lenni, valamilyen szinten be is jön neki, vannak jó képek és beállítások, de ha ez nincs, én tuti kinyomom egy idő után… Nem csupán mert iszonyat vontatott és unalmas volt, hanem mert alapvetően ez egy hibás koncepcióra felhúzott film. Ebben a filmben szinte mindenki beteg, depressziós, korrupt és hatalommániás… A sztori annyiban kimerül, hogy a rossz megbüntetné a rosszat, aztán a jó kergetné ezt az öntörvényű „főgonoszt”. A pozitív karakter meg tök jó lenne, ha valóban jó is lenne. De sajnos nem csak lerágott csont a múltja, hanem unalmas és mű is a vergődése – pláne egy ilyen hosszú filmben –, arról már nem is beszélve, hogy akkora erőfölényben van, hogy ennyire fárasztó bunyókat és akciószegmenseket rég láttam már… Nevetséges. Hiába szerettem az Arkham játékokat, ami ott élvezetes és fun, az egy filmben nem feltétlen az…

A film legnagyobb hibája, hogy nincs egy igazán szimpatikus karakter sem. Vagy valaki, akiért izgulni lehetne. Valaki, aki ezt a mocskos világot nézve még bennünk tartaná a lelket. Vannak itt áldozatok, de milyenek? Mennyit tudunk róluk? Felőlem aztán nyugodtan el is temethették volna az egész várost, mert egy karakter sorsa sem mozgatott meg. A „szerelmi szállal” is kár volt vesződni… A feszültség fokozása helyett a végére már inkább a paródiára gyúrtak rá a készítők. A stadionos jeleneteknél már nem is tartottam számon hanyadik kellemetlenég bőszített már szinte fel. Komolyan ott tartottam, hogy majdnem elkezdtem élvezni ezt a lejtmenetet, mert bizony nem nagyon tudtam elképzelni, hogy lehet ez még rosszabb. Aztán lehetett…

Audiovizuálisan oké is lenne a dolog, már ha nem lenne ennyire öncélú. És hát ez csak egy üres keret, váz: a tartalom, valamint erre válaszul adott érzelem és reakció részemről meg egyenesen a nullához konvergál. A zene is hiába a Lost-hoz is szerző Michael Giacchino munkája, ha egy momentumot nem tudok belőle felidézni. Hans Zimmer & James Newton Howard földbe tiporja ennek minden pillanatát…

Az a baj, hogy a film összes erénye kb. a pénznek tudható be. Olyan ez, mint amikor egy egykoron nagyszerű – mára azonban alkotói válságba került, rosszabbnál rosszabb lemezekkel jelentkező – zenekar egészen grandiózus show-elemekkel tarkított koncertet tart – nem éppen csekély jegyárak és bevételek mellett… Miközben ezzel szemben ott vannak a szívvel és lélekkel zenélő kisebb, underground (indie) bandák, akik nem a csilivili fényekkel, és a hatalmas anyagi háttér támogatásával adják el magukat, hanem milyen meglepő: a zenéjükkel.

Pontosan ez a baj kérem általában a látványfilmekkel. Értem én, hogy ez általánosítás, és tudom, hogy üdítő kivételek mindig vannak, csakhogy a The Batman-ben az a legvisszataszítóbb talán számomra, hogy pont abban a leggyengébb, amelynek egyébként „reklámozva” volt. Ez pedig maga a dráma. Érdektelen karakterek, lapos sztori, szinte nulla feszültség és izgalom, és mindezek között rengeteg ok-okozati összefüggés van. Pont az hiányzik a Batmanből, amitől én és ti is érző és lélegző embernek érezzük magunkat. Hiába vették ilyen mélysötétre az egészet, hiába ennyire borongós a téma maga, ha nem pislákol közben benne semmi. Vagy ha kicsit mégis, azt is minek…

Elhiszem, hogy valakiben ez a produkció – mindezek ellenére – értékelhető, sőt jó film benyomását kelti, de ilyenkor én mindig azt mondom, hogy meg kell vizsgálni, milyen drámákat, valamint krimiket látott és kedvelt már előtte az illető… Mert nagyon nem mindegy hol is van az a bizonyos mérce. Azzal meg, ha valakinek hatalmas filmes tapasztalattal és könyvtárral a háta mögött is nagy kedvence lenne ez a három óra, nem nagyon tudnék persze mit kezdeni. Egészségére. Én ezzel szerintem viszont nagyjából be is vertem az utolsó szöget a hagyományosan nagyköltségvetésű filmekkel ápolt kapcsolatom – verejtékben és vérben úszó – koporsójába.

4/10