Rendhagyó bejegyzés következik. Lehet több ilyen is lesz majd, mert izgalmas. Micsoda? Hát kibeszélni a címben megfogalmazott kérdéseket. Spoileres írás lesz, egyfajta személyes kis vallomás, ilyen-olyan gondolatok talán kissé kusza egyvelege – ez vagy nem érdekel senkit, vagy mégis. Nem tudom. A tovább gombra kattintva kitárgyalom a dolgokat, de tegyél meg egy szívességet magadnak… Nézd meg ennek a sorozatnak az első szezonját! A spoileres részig azért még pár gondolat…

Ha letudtad, akkor olvasd el ezt, vagy csak írd le ide, neked mit jelentett, tetszett-e, megérintett-e, és ha igen, akkor mennyire. Nem vagyok naív, lehet évekig nem ír ide senki, de ha egyszer mégis, hát örülni fogok neki. Én szóltam, hogy nézd meg! Életem egyik legmeghatározóbb mozgóképes élménye volt. Pedig aztán már láttam ezt-azt.. Lehet neked is az lenne. Szóval hajrá! Ha kell a neten fellelhető legjobb minőségben az első évad, írj ide [ unrealnoise@gmail.com ] egy email-t, és segítek beszerezni gyorsan, kényelmesen.

Miért írok mégis erről az élményről? Talán mert igazából jó érzéssel tölt el átgondolni mit láttam, mit éreztem. És kimondottan érdekes kicsit kiemeletezni a látottakat, hallottakat. Nem csak a saját, hanem bizonyos szinten a készítők szemszögéből is. Aztán lehet csak jó ezeket kiírni magamból zenehallgatás közben… De egyébként persze a fene se tudja. Nagy elemzést ennek ellenére senki ne vájon; a cselekményt sem fogom részletekbe menően taglalni; ha így tennék, egy kisregényt kellene írnom… Inkább a lényegre koncentrálok majd.

Amikor ezen sorokat írom, éppen az utolsó munkanap után vagyok; már éjfél van, 5 perc és 36 leszek, hehe. Azt vettem észre, hogy már harmadszor megy le egy lemez és még mindig csak majdnem sikerült elaludnom, de egyébként végig kattogok valamin. Nem mindig, de most igen. Kicsit fel vagyok pörögve. Holnap meg majd padlót fogok – már most látom. 😅 Hogy min agyalok? Pl. azon, mit is kellene még csinálni a három pihenős napban – a szokásos és tervezett dolgokon túl –, miről írjak, mit szerkesszek, és még mindenféle egyéb apróság és hülyeség. Néha annyira elkalandozok fejben, ötletekben, hogy esküszöm, lehet legközelebb felveszem diktafonnal azt, ami éppen eszembe jut, hogy még véletlen se felejtsem el…

Aztán ilyen visszatérő dolog ez az American Crime S01 is. Rendszeresen eszembe jut a sorozat. Pedig nem néztem újra még egy epizódját sem azóta, hogy letudtam. Majd eljön annak is az ideje. Szóval az van, hogy ma például Gabo81 írta meg, hogy végre letudták a barátnőjével az első évadot. Piszok kíváncsi voltam, hogy mennyire tetszik majd nekik, szóval többször jeleztem felé, hogy feltétlen írjon, ha megvolt. Rohadt türelmetlen voltam na. Jó, annyira azért nem ám… (Dede!) 😅 A vetítőtermes kollégám – bár a pilot epizódra 8 pontot adott –, lehet nem folytatta volna, ha a barátnőjének nem jön be az elejétől annyira. Én persze győzködtem, szinte finoman könyörögtem hogy nézze végig, és kimondottan bosszús is lettem volna, ha nem így tesz… (Oké, bevallom: megszakítottam volna vele minden kapcsolatot! 😅) De szerencsére a párja képében segítségre leltem. 😎 Aztán persze, csak „elkapta” a sorozat. Ma azt írta messengeren, hogy idézem: „Nagyon durva élmény volt.” És még megjegyzett valamit rá, de ezt majd később…

Ez az évad tényleg olyan élmény volt amely örökre velem marad, szinte belém égett. De ennél is tovább megyek: vannak olyan könyvek, filmek, sorozatok és zenék amelyeknek akár személyiségformáló hatása is lehet. Ha azt hinnék, hogy ez nagyon ritka, akkor ez igaz is, meg nem is. Gyerekként pl. a régi klasszikus Disney mesék (Aladdin, Az oroszlánkirály, A kis hableány, stb) üzenete egyértelmű volt. Hiszen mindenki láthatja ott is, hogy megéri jónak lenni (és hát velük is tud azonosulni a legtöbb gyerek; hiszen viccesek, jó fejek, kedvesek, miközben elesettek, adott esetben szegények is a pozitív figurák), a gonosz meg marad szimplán gonosz és boldogtalan, meg hát általában azért el is nyerik az ilyen karakterek a méltó büntetésüket. Igen, mesék. De olyan mesék amelyeket még bőven felnőttként is lehet értékelni, annak ellenére, hogy azért a végkifejletet illetően már szinte gyerekként is biztosak lehetünk benne, hogy nagy meglepetések nem fognak bennünket érni. De szórakoztatnak, olykor kifejezetten drámaiak is, miközben mindben van valamiféle nevelő célzat is.

Felnőttként az ilyen hatások tompulva csapódnak le bennünk, hiszen rengeteg mindent átéltünk már, valaki így, valaki úgy. És bizony az idő is egyre kevesebb a munka és – sokaknál – a család mellett. Plusz az ingerküszöbünk is sokkal magasabban van. De azért még be tudnak találni bizonyos dolgok. Akár azért, mert valamiben viszont látod magad, és ezzel tudatosítod, hogy igen, csak nem vagyok ezzel egyedül a világban, akár azért, mert bizonyos produkciók olyan mélyre eldugott és elásott érzéseket is képesek újra a felszínre hozni – és akár ott is tartani –, hogy az ember olykor képes saját magán is meglepődni…

Az American Crime nem csak egy egyszerű hullámvasút, amely hatással tud lenni az érzelmeidre, hanem bizony akár meg is erősíthet. Átértékelhetsz tőle dolgokat. Hihet és erőt is adhat. Csak engednek kell neki. És magadnak is…

Szóval akkor a tovább mögött spoileres kis kibeszélő a részemről.

Ha itt vagy, akkor jó eséllyel láttad a sorozatot. Remélem nagyon tetszett. Nekem leírhatatlanul. Hiába láttam már rengeteg mindent, rengeteg műfajban, ez – elég sok téren – mindent vitt eddig nálam. Hogy mi a titka a sorozatnak? Hát ez elég összetett dolog, de mondjuk elsőre ki a nyilvánvalót: ez egy modernkori Rómeó és Júlia történet. Oké-oké, de ez önmagában már szinte egy ásítozós téma lenne nem? Az Avatart és rengeteg mást is szétszednek pl. azért egyesek (én is), mert hiába minőségiek, ha közben a sztori szintjén mindenféle eredetiséget nélkülöztek. És itt az egyik titka a sorozatnak…

Az American Crime első évadja úgy Rómeó és Júlia féle szerelmi történet, hogy talán – igazából a legvégéig – eszedbe sem jut ezt feltételezni róla. De miért nem? Mert piszok sok karaktert mozgatnak meg benne, és gyakran azt hiszed, hogy ők szinte csak mellékszereplők egy szerteágazó történetben, ami majd kifut valahova… Szóval a történetben rengeteg mindenki megszólal, párhuzamosan egymás mellett futnak bizonyos szálak, de ha átgondoljuk, rájövünk, hogy mindegyik kapcsolódik valamilyen szinten hozzájuk. És nem erőltetett, nyakatekert módon, hanem teljesen hitelesen. Nincsenek elnagyolt részletek, mert elég részletesen foglalkoznak mindenkivel. És hiába ők vannak a sorozat plakátján (Aubry és Carter), a sorozat valamilyen szinten egy ideig csalóka, mint azt az előbb kifejtettem. Hogy ez mennyire lehetett tudatos a készítők részéről? Teljesen biztos vagyok benne, hogy itt semmi sem csak úgy született, hogy a hasukra csaptak, aztán azt mondták volna; jó lesz az úgy… Egy nagyon gondosan előkészített történetet kaptunk – több csúcsponttal is…

A másik ami miatt megvisel a sorozat, azok a karakterek maguk. Az első részben pl. láthatjuk, hogy bizony szerelem ide vagy oda, a fent látható kettős eléggé a padlón van. Ha meg ott vannak, és nem is tudnak onnan kiszakadni, akkor az nem is lehet annyira igaz szerelem nem? Szóval nem teljesen lehetünk biztosak a megérzéseinkben…

Nem elég, hogy rohadt hiteles mindenki (írás szintjén és a színészi munkát illetően is), de közben elég nyomasztó is a hangulat. Nyilván persze, hiszen csak egy krimiről van szó… De itt annyi féle családi probléma, titok és egyéb apróság kerül felszínre, hogy az ember egy idő után csak egy valamibe kapaszkodhat. Aubryba és Carterbe. Ezért aztán elkezdesz értük szorítani. Engem mondjuk már az első részben elkaptak, de később még inkább a szívembe zártam őket… Ennek részben az lehet az oka, hogy ebben a sorozatban ők hordozták magukban a boldogág ígéretét. Nyilván én könnyen kapható vagyok a jó romantikus dolgokra, de itt valóban az van, hogy elkezdesz velük egyre inkább együttérezni. És ezt részben pontosan azzal érik el a készítők, hogy néha irtózatos hülyeségeket csinálnak. Mondjuk az ötödik részben, amikor úgy van, hogy elmenekülnek és újrakezdik máshol… Aztán ugye nem jön össze a dolog. Egyfajta önsorsrontást láthatunk tőlük néha, de hát drogosan gondolom nehéz is lehet nem magad alatt vágni a fát… Szóval nem elég, hogy szerencsétlenek, de még élni sem tudnak az olykor felkínálkozó lehetőségekkel… Szomorú…

És akkor nem lehet elfelejteni, hogy milyen múltjuk van… Aubry gyermekkoránál tragikusabbat lefesteni nem lehet. Így lesz aztán kérem szépen a képzeletünkben egy drogos, reményekkel teli (?) fiatal hölgyből egy aranyos, iszonyat sok szeretetre éhes, de apró darabokra tört kislány… Szívem megszakadt amikor elkezdte ecsetelni a múltját a vége felé… És hol volt még a befejezés… Carter meg… Nem tudom mit írjak. Szóval ő „csak” egy kedves Rómeó. Ő kicsit talán összeszedettebb szerepet töltött be, csak hát végtelenül szerelmes volt. Vagy nem? Amikor kiszabadult a börtönből, én tényleg azt hittem vége köztük mindennek. Pláne az után a beszélgetés után Aubryval… Azt hittem elengedi. És nem vár többet a lányra. Továbblép. Aztán mi történik… Fel akarja hívni, üzenni akar neki. És akkor jön az a hatalmas gyomros, hogy – szimpla előítélet miatt – fejbe lövik. Pont azelőtt mielőtt (valószínűleg) „örök szerelmet” vallana a barátnőjének, és elmondaná neki, hogy tart ameddig tart, ő várni fog rá kint… Döbbenet. Szinte sokkoltak. „Nemáár **********” mondtam magamban…

Aztán a következő jelenetekben azt láthatjuk, hogy Aubry tudomást szerez a dologról, miközben egy épületben tartózkodnak, és valami csoda folytán megpróbálják újraéleszteni a szerelmét… De aztán azt látjuk, hogy már nem a barátja miatta „kiabálnak” az emberek… Bizony Aubry vérzik… Nem is kicsit. Öngyilkos lett… A korábbi (még lehet megmentjük) jelenetsor csak álom, képzelet volt… Carter valóban meghalt. Aubry pedig követte őt ezen az úton is…

Hát én totál kész voltam. Könnyeztem már meg zenéket, sorozatokat és filmeket is, valamit utólag, sokadszor is. De itt annyira apró darabokra zúztak… Sírtam. Így: 😭 Egy ideális világban, normális háttérrel egy csodálatos pár lehettek volna, de szinte minden ellenük dolgozott. Ettől persze az a fajta hit az egymás iránt érzett szerelemben és a bizonyosan fényes jövőben, amelyet mindketten egymás felé sugároztak, valamint amely a padlóra kerülve is folyton támaszuk volt… Csodálatos volt. Valahol irigyeltem és sajnáltam is őket. Nem tudom…

Gabo81 még azt írta az évad megtekintése után nekem: „Egy darabig még emészteni kell.” Hát igen. De tényleg. Mármint tényleg nem tudom kapok-e még valaha mozgóképen ilyen erős – már szinte – „kriminek álcázott” romantikus drámát. Nem tudom ez egyébként mennyire működik másoknál összeségében. Tudom, már sokszor írtam, hogy a kritikusok nagyon szerették, és nyilván most csak kiragadtam fontosabb momentumokat, de ezek azért működhettek annyira, mert itt tényleg minden más is a helyén volt. És hát mert részben átvertek a készítők. De még hogy… Bár többször lenne ilyen élményben része az embernek.

Ezer icipici oka van, hogy ennyire megviselt és magával rántott az American Crime. De tényleg. Olyan dolgokra gondolok most, mint hogy Aubry mennyire kész volt már az első részben. Igen, pl. a „gyönyörű” szemeire célzok most. A közeli képekre. A kompozíciókra… És akkor kielemezhetném saját magam is. Mármint oké, ki nem vágyakozik az „igaz szerelemre”, ha van valakije, ha nincs… De ebben azért hinni is kell nem? Mármint ha már elengedted fejben ezt a dolgot, sok kapcsolaton túl vagy, befásultál, sokat csalódtál, akkor talán veled már nem lehet elhitetni, hogy ilyen fajta érzelmi kapocs létezhet. Olyan, amelynek hiányába szinte belehalsz. A másik feled nélkül meg konkrétan úgy érzed, hogy nem lehetsz már soha egész ember, és emiatt aztán képes vagy mindent – és mindenki mást is – eldobni magadtól.

Értem én, hogy Aubry öngyilkossága (is) egy hosszú folyamat eredménye, nem csupán Carter halála motiválhatta. (Betelt a pohár, stb…) És kétségtelen, hogy ha stabilabb, sokkal szebb, átlagosabb gyerekkora van, akkor lehet túlél minden nehézséget, és nem lesz ennyire kiszolgáltatott érzelmileg. De ettől független Aubry rohadt tökös lett a végére, és itt most nem „csupán” magára az öngyilkosságra gondolok. Hanem arra, hogy „kitárulkozott”, és konkrétan elküldött mindenkit a picsába… (Tudom, sokak szerint az öngyilkosság gyávaság, de szerintem itt nem ez volt a helyzet…)

Még sokáig boncolgathatnám John Ridley sorozatát. A fényképezést, az operatőri munkát és a zenét is egekig magasztalhatnám, de minek… Nagyon egyben volt ez az évad. Végtelenül emberi, érzelmes, és tragikus sorozatról beszélhetünk, amelyben annyi réteg van, hogy szerintem sokadszori nézésre is képes leszek miattuk teljesen átáztatni a pulóverem ujját. Nem tudom meg tud-e rázni így még bármi ilyesmi az életben. Lehet nem. Lehet igen. De szerintem nem mostanában fogok valamiről ennyiszer – itt a blogon – megemlékezni…