Szövényi-Lux Balázs első egész estés filmjében bár vannak remek pillanatok, de bizonyos okok miatt nem igazán éreztem azt, hogy ez ebben a formában megért volna 84 percnyi játékidőt. Pedig még azt sem mondhatnám, hogy ez az egész hidegen hagyott volna…

A történet lényege annyi, hogy egy magyar srác és egy amerikai lány kapcsolatába nyerünk betekintést – pontosabban leginkább az utolsó 24 órájukba –, mielőtt aztán (egy időre?) elköszönnek egymástól. A kérdés, hogy mit is tartogat számunkra ez a két karakter, és azt milyen formában és mikor mutatják meg nekünk…

A film nagyrészt fekete-fehér, ami szerintem jól állt neki, viszont ezeket a jeleneteket megszakítják olykor színes álomjelenetekkel, amelyek nekem különösebben nem jelentettek semmit. Nem csupán tartalmilag, hanem sajnos esztétikailag sem. Ez az első elég nagy negatívum szerintem a mozgóképpel kapcsolatosan összességében, és persze nem is az utolsó… Értem én például, hogy el tud rohanni az idő egy ilyen kapkodós napon a valóságban is, de szerintem bőven ki lehetett volna mit vágni belőle, vagy merészebben kellett volna hozzányúlni az alkotáshoz magához is.

Nem vitatnám, hogy Budapest szép, miközben azzal sincs gondom, hogy sokak szerint egy filmet és annak karaktereit mozgásban kell tartani. De akkor annak a mozgásnak legyen feelingje, varázsa és leginkább persze hatása. Legyen egy kis feelgood vibrálása a budapesti levegőnek – legalább két nagy sóhajtás vagy két komolyabb dialógus között. Nem nagyon volt… És persze én kiegyeztem volna azzal is, ha nagyszerű helyszíneket érintve végigsétálják a várost, és közben lerendezik amit le kell, mindenféle trükkös felvételek és zenék nélkül, de sajnos ezt sem igazán kaptuk meg…

Valahogy így voltam az egész filmmel kapcsolatban is. Tetszett is, meg nem is. Volt benne potenciál, de ezt messze nem tudták úgy kiaknázni, hogy igazán emlékezetes darabként maradjon meg bennem… Hiába volt remek mondjuk az egyik jelenet annyira, ha a többit sokszor feleslegesnek éreztem. Én nagyon szívesen megnéztem volna egy olyan filmet, amelyben leülnek egy asztalhoz, és mi aztán konkrétan végignézhetjük, ahogyan beszélgetnek, isznak és esznek. Mondjuk másfél órán át. (Pláne, ha már nem császkálnak úgy és annyit BP-en…) Látott már valaki ilyen – egész estés – romantikus drámát? Még a rövidfilmeknél sem merik szerintem ezt nagyon megjátszani…

Képzeljük el, hogyan nézne ki egy ilyen film trailere, amelynél minden egyes anyagban ugyanott ülne a két karakter… (Mondjuk én vevő lennék rá! 😅) És oké, hogy egy ilyen produkciót akárhol le lehetne forgatni, és ebben a formában szinte semmit nem látsz az adott helyből magából, de akkor is úgy gondolom, hogy ez a téma megért volna egy ilyen feldolgozást. És azért valljuk be, a legtöbb ilyen beszélgetésre és kapcsolatra építő alkotás nem a helyszínek, vagy az adott város teszi nagyszerűvé… Szövényi-Lux Balázs sajnos azonban nem volt elég bátor és úgy vélem, hogy ő maga sem teljesen érti, mit akart pl. azokkal az álomjelenetekkel. Nem csupán illúzióromboló volt annak a színes, mosott képi világa, hanem egyszerűen megtörte egy ilyen pörgős és feszült nap sodrását is. Érthetetlen…

Kétségtelen, hogy operatőri szempontból kihívás lett volna egy fix helyen játszódó másfél órás beszélgetést izgalmasan rögzíteni, de hát ilyen ez a szakma, és azért látthattunk már hasonló produkciókat azért, még ha műfajukat tekintve nem is kimondottan romantikus drámák formájában.

A színészek elég jók voltak, de hát nekem ettől még hiányérzetem volt. Elfogadom, hogy sok kérdésem maradt, hiszen legalább végre ez is birizgálta a fantáziám, de akár csak ezt a lentebbi beszélgetést látva, szerintem joggal érezhetem úgy, hogy ebben a kettősben bizony több volt. Így vagy úgy, de az biztos, hogy akár több flashbackkel is mélyíthették volna a kettejük kapcsolatát, és persze oké, úgy lehet nem ütött volna akkorát önmagában ez a kis italozásuk, de a film feszültségén mindenképpen tovább emelt volna, és mondhatnám, hogy rétegzettebb lehetett volna a végeredmény is. Valahogyan, – már szinte ambivalens módon –, meglehetősen olcsó megoldásnak is tartom, hogy ennyi mindent itt sütöttek el a készítők. Tetszett-tetszett, de hiába mosolyog az egyik szemem, ha közben többet és még jobbat szeretett volna a másik…

És ha már ennyit hivatkoztam rá, be is linkelem ide ezt a beszélgetést. Nyugodtan rá lehet szánni a filmre azt a 84 percet, de ha azt nem is, ezt szerintem azért érdemes mindenképpen megnézni. Nyilván karcosan „spoileres” élményről van itt most szó.

Rengeteg mindenről lehetne beszélni egyébként, akár csak ezt a fenti beszélgetést is elnézve. De hát az már egy másik téma lenne… Meg végtére is milyen titkos gondolatokkal kergetném az őrületbe egyszer majd a pszichológusomat, ha amúgy minden gondolatomat ide is felvésném?! 😅

Rövidfilmként végig kiválóan működhetett volna Az első kettő, de ez így – ebben a formában – sajnos szerintem nem lett az igazi…

6.3/10