Döbbenetes, milyen hatású film is ez a 2016-os manga feldolgozás. Egészen elképesztő. Először sem poénból adtam rá 10/10-et, de másodjára már az első 15 perc alatt éreztem, ha lehetne, többet és még többet érdemelne...

A képi megoldásaira szavak nincsenek. A színek, az arányok, a karakterek, a rajzok úgy ahogy vannak egyszerűen magával ragadnak. Minden egyes apró mozzanata. Vannak filmek amelyek dialógusok és narratíva nélkül nem működnének. Ez nem ilyen. Ha hang és felirat nélkül tudnám csak újra megtekinteni, akkor is rendszeresen elővenném. Annyira szép, annyira kimért, annyi mélység, lélek és szeretet szorult ebbe a kicsit több, mint két órába, hogy azt leírni is közel képtelenség. 

Kevés olyan produkció van, amely ennyire megviseli az embert, de mindezt úgy sikerült abszolválniuk, hogy közben borongós és öncélú önmarcangolást erősítendő vizuális elemekkel, beállításokkal nem nagyon találkozhatunk benne. Sőt. Meglepően színes, vidám és életigenlő a körítés, amely szerintem meglehetősen erős kontrasztot mutat a cselekménnyel magával, meg hát a karakterek viselt dolgaival kapcsolatban is, de ha így működik…

Tudtam, hogy írni fogok erről a filmről. Tudtam, hogy mennyire jó… Volt már így korábban is. Általában azt csinálom ilyenkor, hogy a legszebb pillanatokat – amelyek azért nem spoileresek – elmentem, feljegyzem, mert hát jó lesz ez és az a kép majd két bekezdés közé… Itt meg sem próbáltam ezzel foglalkozni, mert annyi és annyi megmutatni valóm lenne, hogy csak kapkodom a fejem… Legszívesebben mindenkit leültetnék magam mellé, aztán megnézetném vele ott és akkor, már-már lélegzetvétel nélkül. De nem lenne ám popcorn, nasi, meg ilyesmi. Bár ahogy ezen sorokat írom, felötlik bennem az a gondolat, hogy ez a film lehet akkor tud igazán hatásos lenni, ha egyedül, nyugodtan és koncentráltan tudunk rá időt szánni. Meghálálja. Higgyétek el. 

Még egy szót sem szóltam arról, hogy miről is szól ez a történet… Legyen meglepetés? Ha körvonalaznom kellene, akkor írhatnám – kissé leegyszerűsítve –, hogy a felnőtté válás egyik lépcsőfokát mutatja be. És hogy pontosan ez mit is takar? Azt majd meglátjátok…

Annyit azért elárulhatok, hogy rengeteg témát érint ez az utazás. A gyerekek kegyetlensége, meggondolatlansága, kiszolgáltatottsága és szeretetéhsége mellett a valahová való tartozás utáni vágyakozás kimondottan fontos építőkockáci ennek a zseniális alkotásnak. De ez még nem minden. Nagyon ritka az olyan dráma, amelyen az egyik pillanatban még a könnyeinkkel küszködünk, a másikban meg – ha nem is gyakran, de – hangosan felnevetünk… 

Mindezek után úgy érzem, ez a valaha volt egyik, ha nem legszebb mozgókép amit láttam. Szívszorító. Sziporkázó. Emellett pedig olykor irtózatosan vagány is. Példának okáért magáért a kezdésért és a zenéért is taps jár… És akkor még nem is beszéltem a szinte katartikus pillanatairól sem.

Az, hogy szerintem látnia kellene legalább egyszer mindenkinek, nem mondja el mennyire is szeretem Naoka Yamada munkáját. Lehet én vagyok ennyire elvont, hogy ennyire odaadóan tudok rajongani egy ilyen történetért, de mit csináljak, ha kisgyerekként is lazán „beleszerettem” – a TV képernyője előtt ülve – egy néma kislányba…

10/10