The Classic [ Remekmű ] – 2003

Úgy érzem most magam – a film megtekintése után –, mint akin átment egy úthenger… Na jó, úgy még talán nem, de biztos jobban teszem, ha nem nézek most tükörbe. De persze jobban lefesti a helyzet komolyságát, ha egyenesen azt mondom; szakítás után szokott – általában – így kinézni az ember…

Pedig annyira talán nem is lehúzós ez a két óra… (Ááhh, dehogy!) Nehéz hirtelen bármit is írni, szó szerint össze kell szednem magam. Pedig már az első perceitől kezdve egy iszonyat aranyos, romantikus, szívmelengető és olykor humoros kis dráma benyomását keltette. Tette mindezt olyan zene társaságában, hogy ha tudnék, örömmel és bátran csettintettem volna alatta.

Hogyan indul hát Kwak Jae-yong filmje… Hogy ne áruljak el semmi komolyat az elejéről sem, annyit mondok, hogy egy fiatal lány kezébe kerül egy doboz, amely telis-tele van az édesanyja által féltve őrzött levelekkel… És akkor legyen is elég ennyi. Ezen két órában két idővonal van: a múlt és a jelen. És bár előbbi jóval hangsúlyosabb szerephez jut, messze nem állíthatnánk, hogy utóbbi akár csak felesleges időhúzás is lenne. Messze nem érződik rajta a keretes szerkezet erőltetettsége. Könnyedén induló, kellemes, simogató, mosolygós, de közben végtelenül grandiózus mű benyomását kelti a film.

A film első felében ettől még azonban szerintem vannak olyan pillanatok, amikor kicsit mintha leülne – de legalábbis nem lenne elég feszes – a cselekmény… De aztán a második felében semmi panaszra nem lehet okunk. Ezzel nem azt mondom, hogy hirtelen tempóváltás lesz, csak összeállnak a dolgok; záródik az olló, összeszorul az ember szíve, és inkább nem is folytatom… A történet persze nem annyira bonyolult; csupán kell egy kis idő mire – apró láncszemek formájában – minden a helyére kerül… De biztos vagyok benne, hogy imádni fogod ezt a kis kirakóst…

Az egyik főszereplő az a Son Ye-jin, akinek egyik nagy sikeréről, a Crash Landing on You c. sorozatról már írtam. Hát nagyon-nagyon ennivaló volt ebben a filmben. De ez nyilván nem csak neki köszönhető. Mármint az utolsó fél óra az tényleg elég durva volt. A fényképezés, a szereplők, a karakterek, a sztori és aztán ez a fajta hihetetlen lezárás… Ne mondd, hogy láttál már tökéletes vagy szép végkifejletet, amíg nem nézted meg ezt a klasszikust… Nem sok ilyennel találkozhat az ember az élete során.

Ezek után már nem csodálom, hogy IMDb-n úgy röpködnek a 10/10-es szöveges értékelések rá, mintha jószerével mást sem lehetne rá adni… Mindegy, most nem ragozom tovább a nyilvánvalót; nagyon-nagyon betalált. A feléig úgy egy szép 8/10-et néztem ki belőle, de utána annyira belehúztak, hogy én komolyan elgondolkodom egy maximális értékelésen. Mondanám, hogy majd újranézem hamarosan, mert igazából bőven megérné. Más kérdés, hogy nem tudnám mostanság rávenni magam… Egy biztos azonban; ha valamit, akkor ezt viszont meg én teszem el egy féltve őrzött helyre. Digitálisan, fizikálisan és lelkileg is…

9.5/10

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük